Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-08 / 6. szám
Hajnali idill Vonója fürgén siklik fel-le, jajzóport önt az alvó csendre kakastorkú ébresztő lármát — a reggel kályhájába vág fát. Megint a vén bogos erű kéz parancsára dalol a fűrész. Villanyt gyújtok — hajnali három virrad a sötét nagyapámon. Eszelős tűz lobban az ében csoltói hegy csőrehegyében - biztosan egy-egy feldobott fa hegyre guruló Nap-korongja Bárczi István Festőnő vallatása KI zománcozza fetrengéseidhez a korhely ijtt özszem-prizmákon át babonás rajzaid Bomlott vonalát ki-ki simogatja? Ki fonta érccel át a holdat hogy Borús rézkarc lett szemed? Miként van az miként Hogy élsz meg élsz meg élsz? És hogy arcéled édes érceket vizet Világot barangoló kőzetet szárnyakat simogat? A madaras űröket szemed beszitálja. Elhullt jelképeidtől mikor tél Magához madár paletta ágy? Meg saját kezed hajad? És mikor az enyém? És mondd Lila vonulásra Emelné szárnyad a testem Hites dolgaidat tengernyi tenger Ha látná? szél felemelné? ég betakarná? Kulcsár Ferenc Rópfe keitben — Ügy beszélsz rólam, mintha már eltemettél volna. Ugyan ne beszélj bolondokat! — Még csak negyvenéves vagyok, nem érzem magam sem öregnek, sem kiégettnek. Hogy kissé fáradt vagyok, az igaz, de azt hamar kiheverem, sokat kibírok én! — S mintha csak bizonyítani akarná a fiatalságát, felpattan a helyéről perdül-fordul, táncosán kapja a lábát, kihúzza a derekát, büszkén megfeszíti a nyakát, mint a parádés csikó... Karjának görbületében benne zsong az ölelése, szemének fényében tűz, szerelem, nagyot akarás, fékezhetetlen jókedv... Agon a pirosra színesedett gyümölcs kínálja így magát. Mosolyában, ajkának gödröcskéjében ingerlő hamisság ül kiabálón ... Belehuppan a fotelbe, két karját fáradtan maga mellé ereszti, hullámzik a melle, bíborban ég az arca. Talán a szokatlan mozgás színesítette ki, talán a szégyene, ami hirtelen fellobbant benne. Most aztán pőrére vetkőzött a férje előtt. Látható mozdulatokba, vonaglásokba szökött bensőjének kavargása. Látva férjének tétován csodálkozó arcát, a karjába merevedett mozdulatot, amint megálljt akart inteni, szemében a tiltakozást és a megrökönyödést... maga is érezte szánalmas vergődését. Nem ezt akarta, nem így akartai Feláll a fotelből, s indul kifele. Viszi a keserűségét, a torkán ülő csomót, ami fojtogatja... — Gyere vissza! — dörren rá a férje. — Gyere vissza, Júlia! — mondja még egyszer, de A napokban elgondolkodtam: idestova már több mint egy negyedórája ismerem ezt a Klárit, és még meg sem csókoltam. Ismervén a fiatalság szédületes tempóját, féltem, hogy kissé szokatlannak és furcsának fogja találni viselkedésemet. Ezért a József körúton egy Röltex-bolt előtt megragadtam a kezét, mélyen a szemébe néztem, és felordítottam: Ilonka, Panni, vagy akárhogy is hívnak, imádlak!... Majd vadul átöleltem, és megcsókoltam öt. — Ne... — tiltakozott erőtlenül, és megrázta aranyszőke haját. A húszévesek kérlelhetetlen szigorúságával nézett rám: — Nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna. — Ügy látszik, nem voltam elég szenvedélyes — mormoltam magam elé kétségbeesetten. Átsétáltynk Budára, és a Gellérthegy lábánál leültünk egy padra. A fekete égről gúnyosan röhögött rám a hold. Jellemtelen alaknak, ostoba mamlasznak fog tartani ez a lány, ha azonmód nem vallók neki szerelmet — villant át bennem a kínzó gondolat. Sikerült a szemeimben vad szenvedélyt-lobogtatnom, majd forró szavakat lihegtem gyöngykagyló füleibe: Hosszú az a nap, amely TEMPÓ a csókod nélkül múlik el, hosszú az a perc, amit a küszöbömig megteszel. Szeretlek, és jöjj vissza hozzám, szeretném lázasan csókolni újra a szád. Hát merre jártál tegnap este, mondd, milyen volt nélkülem? Odavagyok magáért, a gyönyörű hajáért, egyetlenlen szaváért, mosolyáért. Mert lehet könny nélkül sírni, ha fáj a szív — mondtam komoran, és a szempillám sem rezdült. Aztán letérdeltem a drága elé: — Ha megversz is, imádlak én — suttogtam elérzékenyülten. — I love you, baby — mosolygott rám bájosan. Hazafelé menet megbeszéltük, hogy az esküvőre csak a legszűkebb rokonságot hívjuk meg. A lakásba egyelőre az én diófa bútoromat rakjuk be. Lábasokat, tányért, kanalat és egy futószőnyeget 6 hoz az otthonunkba. Elkísértem a drágát a Rottenbiller utcáig. A kapunál elbúcsúztunk : — Holnap tizenkettőkor várlak az anyakönyvvezetőnél — hajoltam meg gálánsán. Délelőtt röplabda-edzésem van, de azért ott leszek — intett kedvesen. A vén hold egy pillanatra elbújt egy kósza bárányfelhő mögött. S mi nem tudtunk ellenállni a kísértésnek. Kezet nyújtott, és halkan, udvariasan bemutatkoztunk egymásnak. Galambos Szilveszter most már sokkal halkabban, engedékenyebben. Az asszony visszasompolyog és szemlesütve leül az ágy szélére: összetörtnek, fáradtnak látszik. Itt sírd ki magad, Júlia... Ne bújj el a könnyeiddel, azzal úgysem segítsz magadon — mondja Szabó Gábor csendesen és a felesége mellé ül. Átkarolja és magához vonja. — Ne légy csacsi! Az asszonyból kibuggyan a zokogás és körülfolyja mindkettőjüket, mint tavaszi ár két magányosan összeboruló fát. A nyárvége továbbra is napsütéses, kellemes. Szegedi Andrea lassanként megszokja az iskolai munkát, rengeteget izgul, de örömét is leli benne. Kollegái készségesen segítik, tanáccsal látják el. Főleg Szabó Gábornak köszönhet sokat, aki minden tekintetben átsegíti a kezdeti nehézségeken. Cigány is örökké a közelében legyeskedik. Mikor Andrea megkapja az első fizetését, megkérdi Szabó Gábortól, valóban szokás-e fizetni a kollégáknak. — Eddig szokásban volt, de nem kötelező mondja a férfi. — Ahogy gondolja. — Mit hozzak: bort vagy konyakot? Teljesen magától függ. Mégis? Inkább konyakot. Fut Andrea az üzletbe, vásárol két üveg konyakot, doboz kávét, kekszet, ásványvizet. Alig bírja cipelni. Szól a tanítóknak, maradjanak kicsit, megvendégeli őket. Maradnak vagy tizen. Varró Kálmán gügyén mosolyogva mondja, hogy ő csak viccelt, nem kellett volna feleslegesen kiadásokba bocsátkozni, de azért magasra emelve poharát mond köszöntőt. Estébe hajlik az idő, a konyak fogy, a hangulat emelkedik, Piriké kezeli a lemezjátszót, nagyokat kacag a vicceken, Erzsiké szótlanul, egyenes derékkal ül, mint aki karót nyelt, hamar megárt neki az ital, s akkor elszótlanodik... Valaki javaslatára Andrea mindenkivel pertut iszik, sorba puszilják, a Cigány egészen beleremeg, a többiek harsányan nevetnek... Karcsi, a zeneszakos hozza a harmonikáját, nótázni kezdnek, közben a konyak elfogy. — Dobjunk össze még еду-két üvegre — javasolja az igazgató, s veszi elő a pénztárcáját. Űjabb két üveg konyakot hoz Jani bácsi, az iskolaszolga, fél liter szedret is, a sajátjából, hiába kínálják, iszkol elf ele, nem akar ő zavarkodni, mulassanak csak a tanító elvtársak. S a tanítók mulatnak. Éjfélig, talán tovább is. Elég volt! — mondja valaki. — Gyerünk haza! Vita támad: ki kocsijába ül Andrea, ki vigye haza? — A kérdésben ő az illetékes — csukladozza ki Seres Attila. — Ugye aranybogár? ... 0 döntsön, ő mondja meg, kinek a kocsijába óhajt ülni! Andrea egy pillanatig sem gondolkodik. — Gáboréba — mondja, s már indul is kifele billegve, szédülő fejjel, de határtalan jókedvvel. Seres Attila a kocsijához támaszkodva jó fél óráig matat a zsebében, keresi a kulcsot, s egyre sorolja: — A megváltóját... a megváltóját... ezt se hittem volna... a megváltóját! Jani bácsi csodálkozik: mi lelte ezt a feketerigót, soha nem volt még részeg!? — Segíthetek valamit, tanító elvtárs? — kérdi jóindulatúan, szolgálatkészen. — Maga az, Jani bácsi, aranyos Jani bácsi, hjnye, hogy hová bújt el az istenverte kulcs? ... Tudja mit, Jani bácsi?... Menjen el helyettem oda a kerítés tövébe ... elment? Akkor jó ... — Mintha körhintában ülnék — mondja Andrea és kacag, dalol. — Forog velem az egész világ ... az egész világ... Nem szaladunk a fának, Gábor?... Gáborka... Gabika... jól mondom, Gabika? — Nagyon jól... — Részeg vagyok... istentelenül részeg... és most táncolnék ... Tudod, Gabika, hogy veszettül táncolnék?... És csókolóznék! Mi van abban, hogy csókolóznék, semmi, igaz? ... Igaz, Gabika? Szabó Gábor két falu közt az út szélén megáll. Sokáig csókolóznak. — Még — mondja Andrea. — Nem bántsz, ugye? Nem bántlak... — Szombaton este elmegyünk a halászcsárdába, Gabika?
