Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
HERBERT OTTO tMVXO*? a gólyák költöznek Susanne tudott jobbat, és hosszan, hevesen csókolta, de a sör csak nem ment ki Christian fejéből. Fölkelt, fogta az egyik üveget, és az ablakhoz lépett. Odakint köd volt. Kihörpintette az üveg sört, és hallotta, hogy Susanne fölkel. Nem volt még egészen három óra, mikor elment. Lent a kapu előtt Susanne megkérdezte: — Milyen műszakban vagy ma? Megint délutániban. Miért? Csak kérdeztem. Akarod, hogy találkozzunk? — Nem tudom, te akarod-e —kérdezte vissza Susanne. — Egyszóval fél tizenegykor a templomnál — jelentette ki Christian. — Jó. Homlokon csókolta Susannét. — Aludj jól. — Elhatározta, hogy nem fordul hátra. Végül mégis visszanézett, de Susanne már bement a házba. Christian a ködöt figyelte a földeken. Tisztának ígérkezett a nap; a köd felszakadozott, csíkokban nyúlt el, és az erdő kidugta alóla a fák csúcsát. A lakókocsi megőrizte a letűnt nap melegét, izzadság- és dohányszagát. Christian kitárta az ablakot. Szemernyi fáradtságot sem érzett. Csavargatta a rádiót, keringőzenét fogott, erre azonnal kikapcsolta a készüléket. Ügy térsz vissza ebbe a bűzbe, mint aki csatát vesztett. Ki tilthatja meg neki, hogy önmagával rendelkezzen, téged pedig miért érint ez mélyebben, mint a korábbi esetek? Miért őt nem lehet összehasonlítani senkivel azok közül, akikkel eddig dolgod akadt. Minden eddigi ügy puszta időtöltés volt, testgyakorlat. Reményről sohasem lehetett szó. Most azonban testestül-lelkestül érdekelve vagy, tehát sebezhető is. Csak elszenvedett sérelme maradt meg benne. A kora reggel nagyítóüvegén át nézett vissza az éjszakára, a megbántott Ádámot játszotta, és egyre jobban belelovalta magát a sértődöttségbe. Tiszta szerencse, hogy Eduard elment, még csak az hiányzott volna, hogy ott feküdjön hanyatt, és nyitott szájjal hortyogjon. Jó illat volt Susannénál, finom szappan, mező és tiszta fehérnemű illata. Itt: zoknibűz. A szemközti kocsiból áthallatszik az alvó férfiak nesze. Csupasz ablakok, fekete négyszögek. Függönyre nem telik. Anélkül is megy. A függöny nem termelőerő. Már a régi munkahelyen is ígérték nekik. Kijöttek ellenőrzésre, és az üzemvezető odaszólt a párttitkárnak: „Ide függönyöket. Írd fel, Artúr!” Aztán a cédulát elsüllyesztették, ök az otthonukban laknak. Hogy gondolnának függönyre? Susanne azt mondja, világoskék függönye van a szobájában. Sima fehér falak, s velük szemben a kékség. Olyasféle, mint a búzavirágé. Végül kiderül majd, hogy mégiscsak apáca, akit kötnek a szabályok. Eleven, olyan eleven, mint lány még soha, eleven és mégis idomított. Ördög vinne minden fogadalmat, tíz parancsolatot, öntudatot és tagjelöltséget. Övön alul megállt az élet. Egyre igaztalanabb lett Susannével szemben. Szüksége volt a haragra. Később még az is megfordult a fejében, hogy este nem megy el hozzá; visszaadja a sértést'. Pedig gyanította, hogy nem tisztességes dolog Susannét szidalmaznia. Azelőtt! Ez talán az érvényesíthető mérce? A bucholzi angyalok vagy egyéb angyalok? ök volnának a mérce? De nem fonta tovább ezt a gondolatot, hanem tombolt dühében, míg csak el nem aludt. Még be sem esteledett, a haragja már el is párolgott és megint hatalmába kerítette a várakozás. Susanne közelebb került hozzá, és meghittebb lett számára, mint az előtt az éjszaka előtt. Amit megbántásnak vélt, inkább ígéret Volt, valami, ami kötötte, nem elutasítás, egyáltalán nem végleges válasz. Bármi volt is Susanne indoka, most úgy érezte, joga van ellenállni, és az 6 dühét csupán kudarcot vallott hiúsága táplálta. Első ízben történt meg, hogy szembefordult tulajdon férfiönzésével. — Nem ismerem magát — mondta az asszony. A kertből jött, eperrel megrakott tálat tartva a kezében. — Két éve voltam itt az iskolában. Szerettem volna meglátogatni Jürgent — magyarázta Susanne. Nem derült ki, hogy az asszony most már csakugyan emlékszik-e rá. Mindenesetre megkínálta kávéval. Jürgen valószínűleg fürödni ment. Gyűjti-e még a békákat? És változatlanul állatkert-igazgató akar-e lenni? Bizony, bizony, válaszolta az asszony. Egy fiókban keresgélt, és elővett egy levelet. A drezdai állatkert igazgatója írta. Kedves Jürgen... Köszöni Jürgennek a többszöri hernyó- és békaküldeményeit, a Ludwig nevű sörényes hangyász nevében is, aki beteg volt, és nagyon örült a remek ínyencségeknek, most pedig újra vidám és egészséges, hála Jürgen segítségének. Az asszony nem leplezte anyai büszkeségét. A férje a télen Drezdába utazik a fiúval. Susanne pedig jöjjön vissza este. Jürgen nagyon fog örülni. Hiszen néhány napig itt lesznek még, mondta Susanne. Vásárolt egyet-mást vacsorára: paradicsomot, sajtot, felvágottat. És egy üveg sört Christiannak. Majd friss vizet adott a virágnak, reggel óta másodszor. Estig talán kivirul. Fájdalomcsillapító tablettát kell a vízbe tenni. Nem akar múlni az idő, mikor figyelik. Mintha ólomlábakon járna, és ha tőle függne, legszívesebben meg is állna. Susanne érdeklődéssel olvasta a könyvet, amelyet Gisela adott neki. („Odaátról küldték. Engem nem tud lekötni. En az izgalmasat szeretem. Biztosan nem volt olcsó. Odaát drágák a könyvek.”) Weiss írása. Az életben maradt kínlódása, a bűnösségnek és a dolgok értelmének vizsgálata. Az áldozatok között felismerhette Susanne az apját és nővérét, a sápadt Mónikát is, de mindenekelőtt Wolfgang apját. Olykor valósággal megrémült a szerző komoly hangjától és nyíltságától. Alig egyet-kettőt ismert azok közül a könyvek közül, amelyeket a szerző mint ide vonatkozókat figyelembe vesz és felsorol. Vajon ő, Susanne, nem a pokoltól menekült-e meg maga is, szerencsés véletlenek folytán, az anyja karján, hároméves korában, tudatlanul és ártatlanul, anélkül, hogy ebben közreműködött volna, akárcsak a beszámoló írója? Meddig marad az ember ártatlan? Egyik mondat után letette a könyvet. A mondat így szólt: „Hogy túlélted, annak értelme az lehet, hogy felismerd, mi a baj oka, és hogyan kell harcolni ellene.” Kint megint sütött a nap. A gólyák ott tanyáznak magas fészkükben a régi kéményen, és a fészek évről évre magasabb, mert valahányszor visszatérnek, mindig továbbépítik és javítgatják. Elképzelte magának, hogy a fiú is olvassa a könyvet, és ő felolvas neki belőle. A fiú Christian volt. Miért nem Wolfgang? Christian árnyékot vet rád. Te pedig nyugodtan állsz az árnyékban, és nem igyekszel kilépni belőle. Christian nem csupán azzal a négy-öt évvel fiatalabb, amennyi a korkülönbség kettőtök között, másképpen fiatalabb: kevésbé kész, nem olyan okos, mint te. Nem óvja olyan gonddal a tudást. Azt hiszem, azok közé tartozik, akik sohasem készülnek el, sem másokkal, sem magukkal. Ma reggel is mit mondott, az ablaknál állva: „A nyírfán mókus ül, és ide kukucskál. Olyan mókásan hegyezi a fülét. A mókus név abból jön, hogy mókus?” Christian valószínűleg sohasem fut véglegesen révbe. Te már birtokba vettél engem. О szakadatlanul újra meg újra fölfedezne. Legalábbis én úgy érzem. Miért neki akarok felolvasni és nem neked? Miért állsz az árnyékban, és miért hallgatsz? Most döbbent csak rá, hogy Wolfgang és 6 sohasem olvastak föl egymásnak valamit. Lentről Gisela kiáltott, hogy már hat óra múlt. Vacsorázni, utána Erdmannékkal át Lüzenbe, a moziba. Szívesebben ült volna a könyve mellett, míg Christian jön. Az is lehet, hogy elriasztotta az éjszakai csalódás, és nem jön, Ezzel csak bebizonyítaná, hogy nem, vagy alig különbözik a többitől, és Susanne éjszakai viselkedése utólag igazolódna. A filmet a vendéglőben vetítették. A terem zsúfolásig megtelt, mert francia filmet adtak, sokatmondó címmel. Remekül szórakozott mindenki, a nők ujjongása olykor visításként hatott. „Mit nézed folyton az órádat?” — kérdezte Gisela. „Tízkor mennem kell.“ „Miért?" „Megígértem.“ „Már megint?” A film befejezése előtt ment el. Az út egy részét futva tette meg. öt perccel fél tizenegy után ért a templomhoz. Christian elrejtőzhetett valahol, vagy nem tudott elszabadulni a toronytól, talán történt valami. Ezt az öt percet kivárhatta volna, A csillagok erősen ragyogtak, úgy rémlett, egészen alacsony az ég és a csillagok közvetlenül a fák ágaira akaszkodnak. Vagy tán megállapította, hogy az ablakok sötétek, és azt hitte, nem jövök. És akkor hirtelen felötlött benne a sör meg a kocka. Hogy Christian sértett hiúságból maradt el, az meg sem fordult a fejében. Az volt az érzése, hogy régről ismerik egymást, és most újból találkoztak. „öt napunk van még, ha hétfőn utazom“, gondolta Susanne. De tovább fog tartani. Érzi azt az. ember, hogy meddig tarthat valami. Christian meg sem kérdi, mikor utazom, mert nincs jelentősége. Nem lesz vége az elutazással. Hiányozni fogunk egymásnak, és újból találkozunk. Szeptemberben meglátogathatna minket az „Ifjú turisták” menedékházban, és a fiúk szobájában alhatna. Majd fölébresztik, ha éjszakai túrára megyünk. Karli megmutatja neki a nagy zsebkését. Monika pedig, akinek nincs apja, ráakaszkodik, és mindig fogni akarja a kezét. Este, mikor a gyerekek alszanak, kimegyünk a hegyre, és a távoli város fényeiben gyönyörködünk. Addigra már jól ismerjük egymást, félelem és színlelés nélkül lesz. Egyikünk sem kíván a másikból valamit kiszedni, vagy előtte bármit rejtegetni. Az önkéntes tűzoltók szertáránál égett a lámpa, a szúnyograj függönyt vont a fény köré. Susanne majdnem tizenegyig várt. Akkor megindult a főúton lefelé, a vendéglőig, és benézett az egyik ablakon. Pohárcsörömpölést, beszélgetést hallott, és a korsók koppanását, a kocka gurulósát az asztalon. Itt-ott egy-egy mondatot is, ami neki semmit sem mondott. — Krümel, ma is olyan rámenős! Christian oldalvást ült az ablaknál. Az arcát csak félig láthatta. Kézzel fogható közelségben ült, és mégis nagyon-nagyon messze. Minden ízében azokhoz a férfiakhoz tartozott. Az apja is, akkor régen, egészen a férfiakhoz tartozott. Susanne hat- vág hétéves lehetett, mikor anyja elküldte a kocsmába az apjáért. Karlheinz már tizennégy éves volt, egyedül is küldhette volna az anyja, de tapasztalatból tudta, hogy a fiú nem boldogul. Apát csak az elérzékenyülés vette le a lábáról, ez pedig akkor következik be, ha meglátja a kislányát, amint gyámoltalanul álldogál a kocsma közepén. Susanne volt az egyetlen teremtett lélek, akit még szeretett. Ezért ment ő is, a bátyja kezébe csinmaszkodva, de a lármás, füstös ivóban, a sok idegen férfi tekintetének kereszttűzében, mégis megrémült. Énekelni kellett volna, de nem tudott. Az apja szerette, ha énekel. A karjába vette, aztán felállította az asztalra, de fájdalmat okozott vele. ahogy a magasba emelte. És magára hagyta őt a hatalmas asztal tetején. A férfiak rikoltoztak, és a tenyerüket csapkodták. Susanne pedig se látott, se hallott, mert rémülten kiabált és bőgött. Hazafelé a bátyja vigasztalta, pedig ő is félt, mert az apjuk nélkül tértek vissza. És most megint be fog menni egv kocsmába, hogy kihozzon egy férfit a férfiak köréből. Csakhogy ezúttal saját magának. Igen, és újra megjelenik a magárahagyatottság érzése. Meg aférfiak tekintete. A söntés mögött a vendéglősné. Susanne ettől bátorságot kapott. Kér majd egy üveg sört. Vagy kettőt, az jobban hangzik. Ha Christian mégis ott marad a férfiak között, akkor nincs tovább. Belépett. — Itt a hatodik emberünk — rikoltotta Krümel. Christian is észrevette. Hirtelen néma csönd támadt az ivóban, és Christian hallotta, Ded'g Susanne halkan beszélt, hogy sört kér. Oda se nézett az asztalához, fogta a palackokat, és kiment. — Kár, hogy a műszakvezető itthagy minket — mondta Kari. Christian nem válaszolt. A vendéglősné a söntés mögül figyelte. Christian felállt. — Kezdiétek elölről. A rundot én fizetem. — És Karinak: — Fizess helyettem. — Jó. jó. Eridj csak — felelte Kari. — Kocsmárosné ifiasszonv! öt sör és öt pálinka az úr számlájára, akinek el kell mennie. Susanne kint várt, és egyszerre szemben álltak egymással. — Azt gondoltad, nem jövök? — Természetesen. — Lüzenben voltam Erdmannékkal. Moziban. Christian nem válaszolt. — Ügy rohantam! Miért nem vártál meg? — Azt hittem, nem jössz. Nézték egymást. A vendéglőből kihallatszott a férfiak lármája, ahogy folytatták a kockázást. Christian már nem tartozott közéjük. — Akarsz inkább tovább játszani? Christian tagadólag rázta a fejét. Aztán mégiscsak megcsókolta, de Susanne nem ölelte át, mert mindkét kezében egy-egy sörösüveget szórón gatott. Nézték a szántó fölött kelkelő holdat. Természetellenesen nagy volt, és olyan halványan világított, mintha bármely pillanatban ki akart volna aludni. A közelből mintha madárfiókák csipogását hallották volna. — A telefondrótok — mondta Christian. — Nem tudnak aludni, és felhívogatják egymást. Szeretnélek egyszer felhívni. Folytatjuk
