Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
A textilgyár egyik tisztviselőjének lakásán ismerősök gyűlnek egybe. Hajadon sógornőjének születésnapját ünnepük. Pohárcsengés, jókívánságok, csintalan, kedves összenevetések. — A nevedről jut eszembe, Annus, a kispalugyai öregasszony. Illetve a halála, — szól az egyik férfi. — Szomorú eset. Hat gyereke volt, mégis úgy múlott ki, mint a gazdátlan kutya az árok szélén. — Méghozzá Szilveszter éjszakáján. A gyerekei valószínűleg mulattak. — Hát igen .,. Ismeritek a gyerekeit? — Azt mondják, a fiúk jó mesteremberek. A lányokról nem sokat tudok. — És vajon mennyire jó emberek, ha már ilyen szépen megfeledkeztek az anyjukról. Mert az orvos szerint tíz napon át feküdt holtan. — No, és hogy találtak rá mégis? — A postás vette észre, hogy nincs valami rendjén. Az öregasszony szomszédjával jelentették a rendőrségen. — Ezek szerint a gyerekei heteken át nem is tudtak róla. — Nem egészen értem, hogy lehetett mégis. Mert ha hat közül egy nem jöhet el, azt meg lehet magyarázni. De fordítva is. Hogyha hat közül felváltva látogatják, legalább másodnaponként, akkor ilyesmi nem történhet meg. Egyszerű a magyarázat. Szégyellték a gyerekei, — vágott közbe Anna vőlegénye. — De mennyire, hogy szégyellték! Töpörödött koldusasszonyként tipegte végig az utcákat. Csak a sírása volt meg a görbe botja. De a házacskája takaros volt. Akárki átléphette a küszöbét. — Gyakran meglátogatott és ha a szatyrában egyetlen kifli volt, azt is a gyerekeknek adta, de a legtöbbször cukorkát vagy gyümölcsöt hozott, üres kézzel sohasem érkezett. Nem utasítottuk vissza. Az ilyen embert nem lehet megsérteni. Jó asszony volt. Én igazán megsirattam, — beszélte a háziasszony. — Gyakran láttam sírni, de a gyerekeire sohasem panaszkodott. Ha óvatosan megkérdeztem néha, szokta-e őket látni, mindegyik számára talált mentséget. Nem jönnek, fiam, dehát mindegyiknek megvan a maga dolga. Julko autót vett tavaly, azt mosdatja, reperálgatja. A felesége is dolgozik. Ondris meg a házát építi és mindenütt gyerekek vannak. A lányoknál ugyanaz a helyzet. Meg aztán urak már ők, fiam. Hiszen, hál istennek ... No jó, de Anna néni? ’,1 PÖTTY A FEHÉR * 4á e z Ó át 0 А/ — Ajajaj, én már csak valahogy megleszek, — sóhajtotta. — Ugyan, hagyjátok már nyugodni szegényt, gyertek koccintsunk! A poharak újból összecsendültek és megpróbálnak nevetni. Csak most jutottak hozzá, hogy a kis pincehelyiségben körülnézzenek. Ondrej, a házigazda bárnak rendezte be. A falakon vörösfenyőburkolat. A keskeny polcokon faszobrok, a mennyezetről kovácsolt vaslámpa függ alá. Ugyancsak kovácsolt vasból készült az elválasztófal és a kandalló ajtaja. A házigazda saját készítményei. Hobbyja az ilyesmi. A kandallóban pattogó tűz elszívja a feléje áradó cigarettafüst fellegeit. Parázs ölébe kapja az elhangzott tragédia emlékeit és lassan hamuvá zsugorítja. A zongorán elhangzik az első akkord . A bárok, a borozók asztalain gyertyák égnek. A falakról tompán hull a fény. A vendégek szívében szilveszteri hangulat. A bárpulton különböző színben csillognak a külföldi és a hazai italok. A bárpult mögött álló nő kontya akkora, mint a benici szalmakazlak. Az asszonyok estélyi ruhában, a férfiak legtöbbje sötétben. Poharak verődnek össze, ital csurran az asztalokra, a zaj egyre erősödik. Odakint autók futnak bele az éjszakába és visszajáró lelkek gyanánt itt-ott egy-egy szán úgy csilingel bele a puha hóhullásba, mint a múlt egy víg kacaja és úgy hull és hal el, mint egy finom üzenet. Ismerősök és ismeretlenek integetnek, köszönnek, kurjongatnak egymásnak félig mámoros állapotban. A város peremén az egyik utca utolsó előtti házikójában egyre fogy a fény. Egy öregasszony szívének fénye. A függönyön túl hópelyhek kergetőznek. Fehérek és lágyak, mint valaha a keblei voltak. Hat gyerek szívta belőlük az életet. Reggeltől havazik. A dupla függöny elrejti öreg szemei elől a Baranecet. Kedvenc hegyét. Ettől elszomorodik, s mert nem lát a távolba az ablakon ót, ezért magába néz. Akadt látnivalója. A kis házikó előtti gyepes udvaron mezítlábas kislány szaladgál. A viganója hosszú és maszatos, akár az arcocskája. Ö az. Tegnap volt. Nincs idő, csak kín van, az élet igája. Lónak a szívünket és a tenyerünket fogjuk be. ö húzta szakadásig. De most valahogy elfogyott az ereje. Sokszor elfogyott már, de ennyire soha. — Gyű-te, gyűte, gyűtel... — nógatta sokszor önmagát. A föld fölszántott barázdáin, mosókonyhákban, bőrcserzők műhelyeiben, kocsmák deszkapadlóin, gyárak különböző részlegein. Hijó, hijó, hijó ... Gyüte, gyüte, gyüte ... Egy pillanatra elködösül a szeme. Elvész a látóhatár. A réten szürke ló üget feléje. .Különös ló. Sötét a szeme, mint a Verbici tó. De ezek a lángok? Mit jelentenek ezek a lángok a szemében? Ügy hívogatják, mint a lápi lidércfény. Aztán lassan megint fölszáll a köd. Újból látni. A gyepes udvaron megint ott a mezítlábas kislány. Az arca tiszta és a viganója rövidebb. Nem ő az, a lány, Bözsi. Mellette Julkó kenyeret majszol. Milyen kedves gyerek volt Julkó, Istenem. — Ha nagy leszek, hintát veszek neked és selyem ruhát. És cipőt, hogy ne koptassa véresre lábadat az út, — ígérte a gyerek. Mégis véresre koptatta. Nemcsak a lábát, egész egymagát. Be is fejeződik lassan, az igaz. Julkó elfelejtette megvenni a cipőt, hintára meg úgysem vágyott soha. A cipő nem baj, nem, nem... Eljárt ő anélkül is, amíg fiatal volt. Aztán később cipő is akadt. Hisz hosszú volt az út, nagyon hoszszú. Ez a mostani is hosszú valahogy és elfelejtette azt, hogy merre tart. Fekete erdő magaslik felette s az egyik fán kuvik szól. Nem jó madár, ő nem szereti. — Ereggy a fenébe! Eltakarod a napot. Ronda, óriás szárnyaid vannak. Menj, menj, nem akarlak hallgatni. És elfedted előttem az utat. Kuvik, kuvik, kuvik . .. Valaki kopog az ajtón. Ki az? Egy-kettő-három, kipp-kopp, kipp... De hisz nem erdő ez, hanem az este. Lám este van megint. És a lámpa nem ég. Meg kéne gyújtani. Száraz keze olyan, mint az elszáradt szilvafa az udvaron. Kinyújtja a dunna alól. Reszketegen matat egy ideig, aztán visszahúzza. Jaj, persze, nem kell gyufa. Csak a villanygombot kell megnyomnia. Persze, persze, elfelejtette. Újból matat eredménytelenül. Keskeny ajkáról lemondó sóhaj pórázzá a szoba levegőjét. Hiszen nem is olyan fontos a lámpa. Világítanak az ő szemei. Mindig is világítottak. Majdnem elégtek önfényüktől, ki is égtek kissé. Talán nagyon kiégtek. Néha annyira parázslónak, hogy fáj. Bizony úgy, kiégett lámpások az ő szemei. De befelé azért világítanak és az a fontos, nem, nem fontos a lámpa. Ellehet néha az ember nélküle. De a kezét azért megmelegítené. Legalábbis a jobb kezét. Mert kialudt a tűz. Bizony kialudt még tegnap. Fel akart kelni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Gyűte, gyűte, gyűte . . Nincs foganatja a régi varázsszónak. És a tűz nem ég magától. Pedig a tűznek égnie kell. A tűz jelent életet. Igen, a tűz... Jaj, hideg van. Nagyon hideg. Pedig jó lenne egy kis tea. Legalábbis egy kis tea. Olyan forrón ömlene el hideg testében, mint begyújtás után szobájában a meleg. Egy kis kenyeret is enne hozzá. De már napok óta nem volt bent a városbon. Tono eljöhetett volna azért ... Annak is van autója és ő lakik a legközelebb. Lehet, hogy még el is jön. Talán ma eszébe jut. Vagy a Marka jönne? Szilveszter van. Igaz is Szilveszter ,.. Jó lenne egy kis fonott kalács. Édes és puha... Jót tenne most, nagyon kívánja. Tejes kávéval is jó lenne, ha már nincs tea. Karácsonyra sem volt. Bizony nem volt. Zuzka meg a testvére úgy tesz, mintha nem látná. Az autóbuszban is úgy tett, mikor utoljára járta meg a várost. Mintha nem látná, mert azt beszélik róla, hogy bolond és iszik is. Szégyelli őt a Zuzka. Tudja ő azt jól, hogy szégyelli. Az Isten bocsássa meg neki. Jól tudják, hogy alkoholt soha sem vett a szájába. Az idegei..,?! Azok bizony cserben hagyták. Egyszer elvitték abba az intézetbe és azóta a gyerekei.., ... igen, azóta. No, de erről nem beszélhet az ember. Ott hordta őket a dobogó szíve alatt. De karácsonykor mégis egyedül volt és most Szilveszter van. Szilveszter éjszakája. Valaki kopog az ajtón. — Jól van jól, megyek már, — motyogja, — de először felveszem a ruhámat. A menyasszonyit. Fehér, mint a hattyú tolla, könnyű, mint a folyó habja. A Jóska vár. A legédesebb vőlegény. Igaz, igaz, eltemettelek. — No de hisz te koporsóban fekszel. Ébredj fel, szólnak a harangok. És fogd meg a kezem, olyan hideg. De mi ez a fehér köd a réten? És megint a szürke ló? Gyű te, gyű te, gyű te ... Talán ez engedelmeskedni is fog. Jobban, mint a lábai. Jobban, mint az idegei. Jobban, mint a gyerekei. És látni is fogja. Minden bizonnyal, hisz nézi. Csak őt nézi, tehát látja. Nem úgy, mint a Zuzka nővére. S talán még a hátára is felveszi. Gyű te, gyű te, gyű te! MOYZES ILONA
