Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
SZABÓ BÉLA Kenyér meg tej Szerény lettem, éjjelenként is kenyérről meg tejről álmodom, egyszer kenyérnek álmodtam a nyelvemet — megettem: én ismerem a kenyér számtalan ízét, jó volt, higgyétek el nekem. Ha kenyérből lennének a házak, lenyelném a felhőkarcolókat és a tejes kutakat is kiinnám mind. Óh, mit is mondjak? kenyér meg tej melengeti ma a szívemet, emésztek, összekeveredett bennem minden, éltető források bugyborékolnak lelkemben, szeretem így a kalászos mezőket, a tőgyes teheneket — mozdulatlan örök dal szállna, szállna de csontjaimba égetett napok űznek, szoptatós anyák réveteg hada üzen, kenyértelenek meztelen árnyéka hajt, sietnem kell, már virradni kezd, tisztára dörzsölöm a szemeimet, hűvös ujjaimat megropogtatom, csend halljátok? álmom: kenyér meg tej kopog az ablakomon. A KENYÉR születése A zon az éjjelen — 1930 vagy 31 karácsonyán — egy prágai tömegszálláson tizenhatan aludtunk egy szobában. Emlékszem, a szívem és üres gyomrom is nagyon nehéz volt. Nyitott, józan szemmel bámultam a sötétbe. A nagyvárosi zaj közepette hallgattam társaim fészkelődését. Arra gondoltam, hogy egyiküknek sincs jobb dolga, mint nekem, és lényegében ha nem láttuk, és ha nem is ismerjük egymást, mégis egymáshoz tartozunk. Láthatatlan, erős rokoni szálak fűznek bennünket össze. Ha nem így lenne, akkor nem találkoztunk volna ma ebben a szobában. Hiába lakom én másutt, az nem számít, itt ezen az olcsó tömegszálláson kellett találkoznunk, hogy halljuk egymás lélegzetvételét és tanácstalanul fészkelődjünk ebben a vaságyban, amely oly kemény, akár egy koporsó. Már-már arra gondoltam, hogy felkeltek valakit és közlöm vele felfedezésemet, de szomszédaim oly mélyen aludtak, ki tudja, talán álmodtak is, hogy mozdulatlanul fekve maradtam. Keservemben haza, anyámra és testvéreimre gondoltam ... És abban a pillanatban, amint gondolataim szegényes otthonom felé szálltak, hirtelen görcsösen fájdalmas honvágy fogott el. Magam előtt láttam az anyámat: a teknő előtt áll, szitálja a barna rozslisztet. Két karja szakértelemmel jobbra meg balra lendül, hűséges szeme áhítattal őrzi a lisztet, nehogy egy porszemnyi is kárba vesszen. Szitált fáradhatatlanul, tíz gyermeknek egy hétre valót. A liszt porzott és szállt felfelé, barna, lágy arcára rakódott fehéren. Szépnek láttam akkor az anyámat, szólni szerettem volna hozzá, mondani neki valami meghitten szépet, vigasztalót, megnyugtatót, de nem mertem, féltem, hogy nem tudom kimondani. Hallgattam, csak a szándék élt bennem. Igen, a szándék, mint már sokszor az életben, gondoltam magamban keserűen . . . De mit ér mindez, teszem fel magamban a kérdést. . . . Kinek segítek vele? . . . Vajon érzi-e az anyám, hogy szívem melyéből hálás yagyok neki mindenért? . . . Még azért is, hogy éheznem kell, és otthontalanul sodródom idegen nagyvárosok utcáin és tömegszállásain. Hányszor volt úgy is, hogy tömegszállásra sem jutott, és valahol egy pádon vagy egy kapualjban dideregtem át az éjszakát. De nem volt nagyon időm, hogy ezért valakit felelősségre vonjak, mert az otthoni kép hirtelen folytatódott, pergett, mint egy filmszalag. Hajnal volt, mindenki alszik még, anyám óvatosan leszáll az ágyról, csöndesen magára húzza elnyűtt, kopott ruháit, megköti hátul elmaradhatatlan pettyes, kék kötényét, lábujjhegyen megy a tűzhelyig, meghajol, majd térdre ereszkedik és tüzet rak. A tűz pattogni, élni kezd,- a lángja falja a forgácsot és egyre hízik, visszfénye már vidáman ugrándozik anyám barna szemében, mint egy tükörben. Arra gondolok, hogy a kissé kormos, megbízható tűzhely, a láng, anyám szeme, mindez elválaszthatatlanul együvé tartozik a tejszagú gyermekek bölcsőjével és éltető forrásával, az otthonnal. Otthon: szürke: meszelt falak, ágy ágy mellett, alvó pihenő gyermekarcok, halkan emelkedő kenyér- és krumpliszagú mellek. A szoba közepén barnára mázolt asztal, rajta ferdén heverő kenyérvágó kés, mellette a letakart, szárazbelű, áldott kenyér. A két ablakon hirtelen belép a napsugár, megaranyozza mindazt, ami szürke, csillog, villog, mint az eleven derű és remény. Anyám akkor már ott állt a hatalmas teknő előtt, amely egy kicsit koporsóra is hasonlít, most mégis a család mindennapi kenyerének a szülője. A bába az anyám, gyors mozdulatokkal könyökig feltűri ruhája ujját, langyos vizet önt a teknőbe és fürge ujjaival szakértelemmel szétmossa a kovászos tésztát. Ahogy a liszt magába nyeli a vizet és egyre sűrűsödik, kezdődik az igazi munka, a mindennapi kenyérért folytatott harc. Két keze újra és újra nekilendül, gyúrja, pofozza, dobja a tésztát jobbra meg balra szakadatlanul, pihenés nélkül. Anyám arcán megfeszül, kifényesedik a bőr, homlokán verejték virít, de kérges ujjairól már hámlani kezd a kenyér tésztája. Ez a kenyér érlelődésének a jele, ezt már én is tudom, de azért még nem hagyja abba, még eljátszadozik vele, szépen gömbölyűre gereblyézi ujjaival a hatalmas tésztadombot, azután meghitt, biztos mozdulatokkal letakarja a durva szövésű kenderszálú abrosszal. A szobában még mindenki alszik, a kemencében már izzó szénné égnek a nagy fahasábok, és az abrosz alatt emelkedni, dagadozni kezd már a kenyértészta, mintha anyám az otthon lelkét gyúrta volna belé. Teremtő erő: csodálattal vegyes bámulattal lestem minden mozdulatát, ahogy leemelte a forró árpakávéról a fedőt és rendet teremtett az ébredő, mozgó, civakodó gyerekhangok közt. Mohó szájak ülnek most az asztal körül, apró fogakkal tépik, gyömöszölik magukba a múlt heti maradék kenyeret, közben egy-egy korty frissen főzött árpakávéval leöblítik. Aztán elindulnak könyvekkel a hónuk alatt, kopottságukkal, szegénységükkel, amit anyánk tett elviselhetővé. Ami utánuk maradt, csendélet: kenyérvágókés a morzsákkal teli asztalon, párolgó kávé- és kenyérszag, és a napsugarakkal átszőtt otthoni levegő. Mihelyt a gyerekek eltávoznak, folytatódik anyám munkája. Ott kuporog a forró kemence előtt, barna szemében vörös lángok szikráznak, előtte szakajtókban és más edényekben kenyértészták domborodnak. A lapát hirtelen működni kezd izmos kezében, gyorsan, kiszámított pontossággal, percnyi időveszteség nélkjíh—Bztltán jól lezárja a kemencét. Csöndben, forróságban alakul, érik, bámul a kenyér, önmaga tüzében tisztul az otthon lelke. Én, innen, a prágai tömegszállásról látom mindezt . . . újra szeretnék szólni, valamit mondani, talán megköszönni, de hallgatok, csak a szándéknál maradok, nyugalom lepi, önti el minden tagomat, hagyom, engedem, hogy szátáradjon bennem. És íme feltámadt a kenyér, kikelt forró sírjából és megszületett barnán, fényesen. Fényes és vidám az anyám arca is, csak a szeme sarkában fészkel lágyan a fáradtság. Munkáját azonban percnyi pihenés nélkül folytatja, vágigsimít a cipókon nedves, vizes ujjaival, megmossa tüzesen pirosló, barna arcukat, akárcsak a gyerekei arcát. Végül leül, ölébe rakja fáradhatatlan kérges kezeit, mintha pihenne, de nem pihen, lázasan él benne az idő tovább, gyűjti az erejét, és szívében már ebédre melengeti a krumplit, amely szürke, akár a rög, mégis otthonunkban olyan a rangja, mintha a kenyér ikertestvére lenne. P arasztszekér döcög az úton. Barna ló húzza. Jeges az út, a ló kapaszkodna, ha volna mibe, de az utcákra ráfagyott jég könyörtelenül sikamlós. Meg-megcsúszik a patkója s egy-egy másodpercre riadvd megáll. Vajon az út jegétől? Vagy szokatlan terhétől? A szekéren koporsó, a koporsóban az öregasszony. Minden az, csak nem teher már. Mégis. . . nehezebben húzza, mint a köveket, amit a gazdája naponta a folyóból szállít a város felé. A ló szeme kémlelve nézi január köddel átszőtt tejfehér horizontját. Szinte odaragad a tekintete. Mintha bizony kérdezni akarna valamit, amit nem ért, mert titok előtte. Dehát hogyan is kérdezhetne egy ló? Nem tud beszélni. Ha tudna is, kitől kérdezne? Az embertől? Nem biztos, hogy feleletet kapna. Sötét, száraz ágak verődnek a szekérhez, mintha a föld nyújtaná ki csontkarját. Búcsúznak a fák. • A koporsó után alig ballag valaki. Fura gyászmenet. A tél végtelen hómezején fekete pötty a koporsó. Egy-egy járókelő megáll egy percre, csodálkozik a szokatlan látványon. Városon a temetkezési vállalat autója szállítja a halottakat. Vagy a kétlovas halottas batár. De egylovas parasztszekér? És megcsóválják a fejüket. Január első fele. Cudar szél futkároz a hegyek között, a völgyeken át, a város peremén. A jeges havat a levélhordó arcába vágja. A köpenye alá bújik, sodorja, löki előre, vagy visszahúzza. A jól megtermett ember káromkodik. Az utolsó előtti háznál megáll. Félretolja a reteszt a kiskapun és benyit. A kiskaputól a házacska ajtajáig egyetlen lábnyomot sem lát. Érintetlen akárcsak a ház után következő hómezők, melyek a Krivány felé futnak. A lámpa ég az eresz alatt. Vajon mióta? Meggémberedett ujjaival nagyokat koppant a színehagyott ajtón. Semmi válasz. Aludna vagy beteg? Az is meglehet, hogy látogatóba ment a gyerekeihez, mert amióta ez a nagy Hó leesett, azóta legalább tíz nap elmúlott. A vastag havon vékony jégréteget képeznek a naptól öszszefolyt hószemcsék. Mióta ég a lámpa? Az öklével dörömböl ... A válasz megint elmarad. Az ablakhoz megy, megpróbál benézni. Az ablakon függöny. Reménytelennek látszik kutató tekintete. Egy parányi nyílást mégis felfedez. Középen a függöny nem ér egészen össze. Arcát szorosan az ablaküveghez nyomja. A benti világosság sötétnek tűnik. Egy-két perc elmúlik. A szeme előtt formálódnak a tárgyak. Tisztán látja az ágy dunnáját. A dunnából az öregasszony keze lóg. Alaposan megzörgeti az ablakot. Semmi. Újból benéz, de az öregasszony keze változatlan helyzetben marad. A nagy embernek inába száll a bátorsága. — Hát ez valósággal meghótt, — motyogja magában és ingó léptekkel a kapu felé veszi útját. Nem esete a holt ember. Isten bocsá', de nem az ... Az öregasszony töpörödött alakja rajzolódott ki előtte. És persze a görbe botja. Mind a ketten a föld felé hajoltak. Bekopogtat az utolsó házba. Mi jót hozott? — szól ki a szomszéd. Az az érzésem, most az egyszer nem jót hozok, — feleli a levélhordó. — No — o?l — Mondja, mióta ég a lámpa az öregnél? Az árgyélusát. . . Jó pár napja mondott valamit a gyerek. Azóta el is felejtettem. Gondolja, hogy az öreg . — Ilyesmire gondolok. — Atyaúristen ... De hiszen hat gyereke van Azoktól aztán rég felfordulhatott volna. Nem törődtek vele. — Az igaz. Bújjék beljebb, hogy melegedjék egy kicsit. Ezalatt megtárgyaljuk, mi tévők legyünk ebben az esetben, ha tényleg baja esett.
