Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-12-24 / 51-52. szám

a; erdőben

Puha, vastag hótakaró alatt szundított az egész erdő. A fehér bóbitás fák és bokrok néma csendjét csak szélúrfi éles füttyentése zavarta meg. Most 6 uralta a vidéket, dermesztő lehelete elől minden élőlény védett helyre menekült. A patakká duzzadt kristálytiszta forrásvíz is ott bujkált a tükörsima jégpáncél alatt, A vízparton egy elhagyott vadászlak állt. Ajtaja egyszerre nyikorogva szélesre tárult, mintha a szél taszította volna ki. De nem! Egy icipici manó szökkent a küszöbre. Kezében vékony, hosszú fűzfavessző és annak a végére egyetlen, száraz makkszem volt felszúrva. Manócska ujjai hegyével megpöccintette a makkot és ahogy az repülni kezdett, utána kiáltott:

— Elérkezett az időd, az év utolsó napja. Vidd hírül a barátaimnak, hogy nemsokára megkezdődik a bogarak bálja...

Valamikor, nem is olyan régen, csak háromszázhatvanöt nappal, vagyis kerek egy esztendővel ezelőtt, makkfüzért készítettek a bogarak, mint minden új év alkalmával. Erről a füzérről a bogarak, — ahányszor a napkorong legurult a láthatáron, — egy-egy makkszemet lepergettek. Ez volt a naptárjuk, ök nem tanultak írni és olvasni, hát így segítettek magukon. És most, hogy a napocska háromszázhatvanötödször is leballagott az égbolton, Manócska az utolsó makkszemet is útjára indította. A makkszem éppen a patak jégtükrére pottyant, ott nagyot koppant és ez a koppanás, amely jeladás volt, felébresztette a hődunna alatt szuszogó, édesen alvó rovarokat. A fák és bokrok alján izgatott nyüzsgés támadt, majd egymás után dugták ki álmos fejecskéjüket az erdő rovarkái és azon az úton, amelyet az őzikék, nyulak, zergék és többi állat már jó előre kitaposott számukra, elindultak az erdészlak felé. Minden esztendőben összejönnek itt Szilveszter napján, hogy elbúcsúzzanak az óévtől és illendően köszöntsék az újat No, meg hogy egymásnak is boldog új évet kívánjanak.

Manócska fenyőgallyakkal és tobozokkal már előre feldíszítette belül a szobát. Először a szentjánosbogarak érkeztek meg, hogy világosságot gyújtsanak. Fényesre tisztított lámpácskájuktól fényárban úszott nemcsak az erdészlak, de az egész erdő. Utánuk megjöttek a zenészek is, a tücsökcsalád kiváló muzsikusai. A szorgalmas hangyák és az erdei méhecskék készítették a frissítőket, a karcsú szitakötők fogadták a vendégeket és mindenkit Hétpettyes Katicabogár, a háziasszony elé vezettek. Amikor már mind együtt voltak, Manócska megnyitotta a bogarak bálját, és az első táncra, egy ropogós csárdásra, — amint illik — a háziasszony katicabogarat kérte fel.

Vidám mulatozással töltötték az időt mindaddig, míg Manócska egy icipici csengettyűvel csilingelni nem kezdett. Elcsendült a zsivaj, virágkehelyserlegét mindegyik magasra emelte és finom csipkebogyónedűvel koccintottak a boldog, békés Űjesztendőre, s azután megint táncra perdültek. Akkor hagyták csak abba a mulatozást, amikor a szentjánosbogárkák lámpácskáinak fényét elhomályosították az ablakon kíváncsian bekandikáló napsugarak. A padka alól előkerült egy hosszú fűzfaveszsző, meg egy kosár makk és a vendégek sorban, mielőtt kiléptek a küszöbön, egy-egy makkot szúrtak a vesszőre. Hétpettyes Katicabogár szúrta fel az utolsót és kiröppent a házból.

Manócska elégedetten nézegette az új makknaptárt, felakasztotta az erdészlak padlására, megvetette az ágyát és gyorsan bebújt a puha falevelek közé. Elégedett volt a bogarak báljával. Biztosan három éjjel, három nap a szilveszteri mulatságról álmodott.

Hegedűs Magda

Sütő András

Anyám könnyű álmot ígér

Naplójegyzetek

HA ÉN TUDTAM VOLNA, HOGY TE VAGY MARIA!

A megbízásom így hangzott:

— Te leszel az angyal.

Jónás kapálózott az isteni küldetés ellen: én örömmel vállaltam. Jónásnak az Úr nem ígért frissen sült perecet, mákos kalácsot és töltöttkáposztát. A kántor úr megveregette a vállam, melyet serkedő szárnyaim bizsergettek.

Karácsony szombatján déltájt anyám csak azt sajnálta: nincs fényképész a faluban, hogy megörökítsen a maradékainknak.

Papírból készített, zizzenő szárnyam volt és földig h^flló fehér hálóingem. (Az inget minden esztendőben lányos házaktól szereztük, s máig is a fülembe ragadt Tőkés néni elutasító válasza, miszerint nem azért varratott a lányainak csipkés hálóinget, hogy akkora bakszamarak bújjanak aiája.) Kopaszra nyírt fejemet rózsaszínű koszorú övezte.

Bizonyos, hogy mennyei látvány lehettem.

— Mintha nem is a földre születtél volna! — mondta anyám az egekre nézve, mint aki ott nekem lakható házat s hozzá édenkertet keres.

Délutánonként a szárnyaim ragasztottam a falu egyetlen cipészmesterétől szerzett csirizzel. Odakint hullott a hó, a magasság mintha fehér röpteret készített volna a szállani vágyó léleknek.

— Lám, hogy repülsz? — mondta nagyapám.

— Alacsony helyről nem bírok felszállni — mondtam, és létra után nézelődtem.

Annak a közepe tájáról, karomat kitárva, rúgtam el magam az űrbe.

A búzagazt szemlélő tyúkok, kacsák közé zuhantam. Míg összeszedelőzködtem, akkora kotkodácsolás támadt körülöttem, mintha a hóval együtt valóban az ég küldött volna.

— Idegen szárnyakkal nem lehet repülni — állapította meg nagyapám bölcs komolysággal, majd hozzátette: — Jó lennél madárijesztőnek. Tulajdonképpen ki találta ki ezt a komédiát?

Mondom, hogy bkos egyházi emberek.

— Azoknak sincs eszük — füstölgött apó. — Ennyi fáradsággal meg lehet fejni a tehenet, megtámasztani a kerítést, és egyáltalában: hasznos munkát lehetne végezni. Amióta a szárnyaiddal boldogtalankodol, anyádnak néhány veder vizet hozhattál volna, hogy a ház földjét megtapassza.

Nagyapám az emberi élet egyetlen értelmét a munkában látta. Az élethez való jogunkat a fölvagdalt száraz ág ölszámón, a mosáshoz, főzéshez felhordott víz mennyiségén mérte. A játékot naponként elátkozta, s mélységes megvetéssel tekintett a felnőttekre, akik a gyermekhez lehajolva maguk is gyermekded műveletbe fogtak. „Fagyöngyök!" — mondta nekünk, amikor egy-egy regénybe felejtkezve órákig ültünk az istálló padlásán. Semmit el nem ismert, ami képletes formában jelent meg előtte: hitte, hogy Isten létezik, de a hit gyakorlásával járó ceremóniát száműzte az értelmes cselekedetek rendjéből. Reggeli mosdáskor a törülközőbe suttogta az imádságot: ha ilyenkor zajongás támadt a háta mögött, egy-egy szilaj káromkodást is beleszőtt a szent szavak közé.

Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemes csoport.

Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek: királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József.

Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szűz Mária arcáról az 6 arcának vonásai ragyogtak reám, s töltöttek el jóleső nyugtalansággal.

Elindultunk. Az egyébként szelíd természetű, szunyókálásra hajlamos mezőségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte őket. Heródes — Lukács Jóskán, a tisztes asszony elnyűtt, kék pongyolája lötyögött: Gáspár királyt, a szabadszájú Rózsa Miklóst valamelyik uradalmi szobalány szoknyája nyugtalanította kamasz ingereink viháncolásában. A szoknyát meg-meglibbentve, csak úgy szórta felénk az obszcén szavakat. „De jó Kati-szaga van!" — mondta, s végighempergett a

havon, egyik angyalunkat is magával rántva. A bús apa, Újfalussi József, közönséges lepedőt csavart magára, a pásztorokon juhbőr bűzlött, a futár püspöksüvege messze világított. Ha ruházatunk szegényes volt is: a két király fején ott csillogott a díszes papírkorona.

— Indulás! — kaptuk a parancsot a gyermekirtó királytól. — Igyekezzünk a bárókhoz, tudják meg a nagy hírt még vacsora előtt.

A nagy hír az volt, hogy megszületett Jézus.

— Keljünk fel s menjünk el! — lelkendeztem én is, a szárnyaim rebbentve, és lelki .szemeimmel Piroska harmatorcáján csüggve. — Mert ha valaki megelőz