Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
ja. Az akadémia Igazgatója ekkor mór Hubay Jenő, aki Szendy Árpáddal — Liszt Ferenc tanítványával — koncertezett. Szendy Árpád kidőlt és a tanárai Németh Istvánt elküldték Hubayhoz: — Igazgató úr, kérem, a tanári kar engem jelölt. Az igazgató végignézett a fiatalemberen: — Remélem, tudja, ki volt Szendy Árpád... Az ő helyébe nem léphet akárkiI — szünetet tartott, majd folytatta: — Képes betanulni ezt a darabot? Huszonnégy óra áll rendelkezésére. Cézár Franck egyik nagyon igényes Zongora-szonátájának a kottáját tette le a fiatalember elé. Az bátran a szemébe nézett a nagyhírű zenésznek: — Betanulom ... huszonnégy óra alatt. Sok szerencsét, fiatal barátom I búcsúzott tőle az Igazgató. A főpróba jól sikerült, a fővárosi hangverseny hőse a fiatal művész volt. Hubay annyira megszerette, hogy vidéki koncertjeire is magával vitte. S ez igazán nagy kitüntetés volt — Ezt a szép és sokat ígérő kezdetet zavarta meg az első világháború kitörése ... Be kellett vonulnom. Három és fél évig „vitézkedtem" a háborúban, és 1918 őszén — meglehetős szerencsével — tértem haza. Megúsztam egy kis tífusszal és sebesülés nélkül. De a hegedűm mindenhová elkísért és néha-néha leülhettem katonáskodásom alatt is a zongora vagy orgona mellé... Negyedik tétel Fortissimo: Tovább a megkezdett úton — szerelmem az Élet és a Zene — a jó zenész holtig tanul... 1918-ban újra jelentkeztem a Zeneművészeti Akadémiára és sikeresen be is fejeztem 1921-ben. Közben itt a dómban megüresedett az orgonista állása. Beadtam kérvényemet és sikerült. Én lettem az orgonista és volt tanárom, Albrecht Sándor a dóm karnagya. Mivel a háború miatt három és féí évet veszítettem, megengedték, hogy már mint működő zenetanár, magánúton végezhessem el a tanárképzőt. 1924-ben Budapesten megkaptam a tanári oklevelet is. 1922-ben nősültem meg. Jövőre lesz az aranylakodalmunk. Egy leányunk született, de ő 1969-ben meghalt és két unokánkat mi neveljük. Mindketten a Zeneművészeti Főiskola színművészeti tanszakán tanulnak, s remélem eredményesen 1930-ban Budapesten. Bartók Béla személyes közreműködésével Bartók—Kodály estet rendeztek a férfikarral. Már ezt a fellépést megelőzően többször megtörtént, hogy a koncert végén a közönség lelkes zsebkendőlobogtatással búcsúzott tőlünk. Ez az énekkar tagjait annyira meghatotta, hogy megkérték karmesterüket, Németh-Samorínsky Istvánt, a legközelebbi hangversenyük után ugyanúgy búcsúzhassanak a közönségtől. Az ilyesmi igazán ritkán fordul elő, de nem akart gátat vetni ennek a spontán lelkesedésnek, s bele is egyezett azzal a kikötéssel, hogyha majd elérkezettnek látja az időt, kirántja kabátjából a zsebkendőjét: ez lesz a jeladás. A terv azután túlságosan is jól sikerült: Németh-Samorínsky az utolsó szám után meg akarta törölni Izzadt homlokát, s megfeledkezett arról, hogy a férfikórus ezt majd jeladásnak véli. Elővette zsebkendőjét, s erre kirepült a hetvenkét kórustag lepedője is. A szokatlan rokonszenv-megnyilvánulásnak az lett az eredménye, hogy alig győzték a ráadásokkal ... De még nem elégedtem meg azzal, amit tudtam. Feljártam Bécsbe, és beiratkoztam Schmidt Ferenc zeneszerző és rektor mester-iskolájába. Ekkor kezdtem el komolyan foglalkozni a zeneszerzéssel. Elsősorban liturgikus zenét komponáltam. Később elvállaltam a Toldy Kör kórusának vezetését. Éltem a lehetőséggel, hogy a közönséggel megismertessem és megszerettessem Bartók Béla művelt. Mivel nem elégített ki a férfikar, összehoztam egy színvonalas vegyeskart, s ezt Bartók Béláról neveztük el. Hangversenyeinken főleg Bartók és Kodály művelt propagáltuk. Nagy sikerünk volt Budapesten és Bécsben egyaránt. Természetesen Bartók Is közreműködött. Akkoriban több művét kórusra Is átírtam. Negyven évig hevertek ezek a dolgaim oz íróasztalomban, míg azután a pesti Bartók-archívumból eljött ide Denljs Dille, s az ő közbenjárására 1969-ben kiadták műveimet három füzetben. Ezeket dirigáltam most nemrégiben a Honvéd Énekkarnak, és boldog vagyok, hogy hetvenhárom éves koromban még állhattam a karmesteri emelvényen Ötödik tétel Piano: Németh-Samorínsky István munkássága a zeneszerzés minden területét felölelte. Számtalan magyar és szlovák népdalfeldolgozás, kamaraművek, zongora- és orgonakompozíciók, zenekari művek, á Magyar Népi Együttesnek írott munkál, s ezeken kívül instruktiv alkotások dicsérik sokéves zeneszerzői tevékenységét. Eddig összesen tizenöt zeneszerzői pályázaton nyert többnyire első díjat. Sok műve nyomtatásban is közkézen forog. Mint előadóművész számtalan kiváló hazai és külföldi művésszel hangversenyezett, mint pl.: Hubay, Kerpely, Dohnányi, Anday, Németh Mária, Zathureczky Ede, Dénes Ferenc, Garay György, Országh Tivadar, Jadlowker, Burián, Kiurina, teuer Hubert és még sok más szólistával, a prágai (Sveida— Vectomov) és a bécsi (Sedlák—Winkler) vonósnégyessel, továbbá mint zongorista, orgonista és karmester. — ötven hosszú esztendeig voltam a zeneiskola tanára, azóta sok tanítványom ért mór el szép sikereket. 1941- ben rövid Ideig a konzervatóriumban tanárkodtam, de kitúrtak az állásomból. 1949-ben, amikor itt Bratlslavában megalakult a Zeneművészeti Főiskola, ennek a tanára lettem. A zongora és a kamarazenei szakon működtem egészen tavalyig, és most nyugdíjas vagyok. Két gyönyörű zongora a lakás dísze — és két ősz ember: férj és feleség, a Mester és a hű Társ. — Állandóan dolgozom. Jelenleg a 101. művemnél tartok, csaknem minden héten szerepelek a rádióban. Csupán Mózsi Aladárral 36 szonáta-est... Kül- és belföldi művészekkel csaknem ötszáz fellépés:.. — a Mester maga elé néz, majd folytatja: — De mindig mindent kedvvel, lelkiismeretesen csináltam ... Sokszor meglátogatnak, rengeteget írnak a volt tanítványaim. Azt még nem mondtam, hogy organológus vagyok. Több mint harminc orgonát építettek át az én terveim szerint... A Mester most a fekete zongoránál ül, majd játszani kezd: — Ezt a darabot a férjem nekem írtai — mondja a felesége. — Mindig örültem, hogy hivatása van, hogy nekünk is jut belőle ,., — és fiatalságának a titka? — Jó dolgom volt, elégedett voltam, s talán ez a titka hogy nem öregedtem meg ... Jóságos tekintete a férjén pihen meg. Ennek a még most is szép asszonynak minden szavából, minden mozdulatából kiérződik, hogy boldog. — Nézzék csak — mondja a Mester. — Ezek Itt Bartók székely népdalfeldolgozásai. Látják? Rajta az írása. Nekem dedikálta őket... Művész a Művésznek. EMBER az EMBERNEK. DÉNES GYÖRGY LOM és Varázslat Gyermekkoromban sokat jártam az erdőt, A kertünk mögött csodálatos világ tárult tekintetem elé, hegyes-dombos táj, sűrű erdőkkel borított lankák, csábító, titokzatos tenyészet. Amikór csak tehettem, kiszabadultam az emberi világból, hogy egy más földre lépjek, amely félelmetes volt és gyönyörű, s lelkemet lenyűgözte mély varázsával. Gyakran apám kezét fogva jártam az erdőt, ilyenkor nagyobb utakat tettünk, hol gombát szedtünk, hol meg mogyorót, vagy csipkebogyót gyűjtöttünk. Nem lehet ezeket az utakat elfelejteni, ma is, most is fölkísértenek álmaimban. Ott bolyongok a régi erdőkben, a sziklás hegyoldalakon, ahol szamócaillatot áraszt a langyos szellő. Milyen különös is az erdő, amikor fönt, mint a hűvös templomok boltozata, összeborulnak a fák, s derengő homályba vonják a lenti világot. Aztán a lombok közén itt is, ott is utat talál a napsugár s a keskeny fénypászmában felvillódzik tüzes szikraként egy-egy zöldhasú légy. Köröskörül avarszagú csend van, csak néha-néha fütyül belé a rigó, vagy kiált távolról a kakukí. Ilyenkor, mintha derűsen bólogatva összesúgnának a lombok. S a fák, a fák voltak a legelbűvölóbbek. A vén mohos cserek, a nvúlánk gyertyánok, a keménykötésű tölgyek s az illatos mézgát buggyantó fenyők. Olyanok voltak, mint az emberek, egyformák és mégis különbözők, furcsa ra1- zú élőlények, absztrakt óriások, akik figvelve, fülelve állnak egymás mellett, s talán beszélgetnek is egymással. Akadt olyan fa is az utamba, amely előtt gyökeret vert a lábam s fel kellett kiáltanom a meglepetéstől. Különösen, csodálatosan szép volt, vagy ijesztő, mint a mesék boszorkányai. Bennem minden fa emberalakot öltött, önkéntelenül is emberi tartalommal ruháztam fel őket, s ma is úgy nézem valamennyit, mintha érző, szenvedő emberek volnának. Tudom, költészet ez, varázs, de e lenyűgöző varázs alól nem tudok szabadulni. A gyermekkor évei régen tovaszálltak, sokat olvastam, és azt tapasztaltam, hogy minden érző embert megbabonáz a természet feledhetetlen világa. Költők, írók dalolják évezredek óta az örök természetet, próbálják megfejteni a titkok titkát. Gulyás Pálnak, az alföldi magyar költőnek lírájában is ott él, lélegzik a megszemélyesített természet. „Mentem a fák alatt s a fák szeme szívembe látott: úgy néztek rám, mint ősapák, jószívű óriások. S ebben a templomi setét csöndben, amelyet éj fed, itt és ott sárga lámpaként nagy sárga lombok égtek” — írja egyik versében. S ha az ember belelapoz Raoul H. Francé-nak, a magyar származású német írónak és természetbúvárnak könyveibe, még jobban kitárulkozik előttünk a növényi világ milliónyi szépsége: „Belépünk az erdőbe és máris megkezdődik az előadás, mielőtt még szent csarnokában megéreznők az ünnepi alkony hűvös leheletét. Ha tudjuk, hogy mire ügyeljünk, az egész természet megelevenedik és megszólal, így önt lelket a gondolat a halottba is és ez oldja meg számunkra a rejtélyt: miért hallja a költő a virágok szavát, miért olyan sokatmondók és jelentősek számára a madár csicsergése, a zúgó szél, a lenyugvó nap izzó parazsa, egy magányos csillag pislogása és a felhők halkan tovasikló gomolya.” Álom és varázslat — ez a természet. S aki egyszer közel került titokzatos leikéhez, rabja marad örökre.
