Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
hogy milyen ajándékot szeretnének karácsonyra. Szerény kérések, kívánságuk bizonyára teljesül. Anyuka ebédhez teríti az asztalt, apa gyümölcsért megy a pincébe. A tizenkét éves Piroska elkíséri. Nagy tál császárkörtével jönnek vissza. — Saját termés, tessék fogyasztani kínál kedvesen a kislány. — Kilencéves korodig egyedül voltál Piroska, örültél annak, hogy egyszerre öt testvéred is lett? — Én mindig mondtam anyukámnak, hogy szeretnék testvérkét, hát most van ... — Melyiket szereted a legjobban? — Mindegyiket, — mondja gondolkodás nélkül. Tekintete végigfut rajtuk, azután gyorsan Imréhez bújik, mintha védelmet keresne, mintha furcsának találná a kérdéseket. Nem kell itt kérdezgetni. Aki nyitott szemmel jár, az lát és ösztönösen érez. Az édesapa tekintete azt mondja: a kilátástalanság hosszú hónapjai alatt már azért rettegtem, hogy gyermekotthonba kell adnom a kicsinyeket, meg kell válnom tőlük. Nem mertem remélni, hogy lesz valaki, aki képes így összetartani a családot. Jobb anyát nem találhattam volna gyermekeimnek. Ügy szereti őket, mintha édesanyjuk volna... És nekem is jó feleségem. Piroska min-1. Egyformán szereti valamennyit 2. Arcukra visszaköltözött a derű és vele a jó étvágy is 3. — Ezt mikor varrtad, Anyuka ?! — Irénke nagyon örül az új babaruhának 4. Piroska és Apuka között nagy az egyetértés 5. Megérkeztek a nagyfiúk a hosszú útról 6. — Csak szólj Anyuka, mi romlott el, míg nem voltam idehaza, én mindent megjavítok neked ... (Laci és az édes mostoha.) NEVETNI a MOLNÁR GYEREKEK gett magában, hogy így fiatal, meg úgy fiatal, mire ő harmincéves lesz, én már ötven, egy idő után meggondolja magát, azután csalódás lesz a vége nálam is, meg a gyermekeimnél is ... Sok-sok érvelésre, meggyőzésre volt szükség, amíg elhatározta, hogy felkeresi Piroskát. Az első személyes találkozás után egy héttel már ide is költözött kislányával a fiatalasszony, azóta már törvényesen is Molnár Imréné. A faluszéli házban élénk zsivaj fogad. Együtt a nyolctagú család. Megérkezett Kóficéról (Kassa) a két nagy fiú is. A tizennyolc éves Imre és a tizenhét éves Laci az elektrotechnikai szakközépiskola tanulói. Az apróságok nem hagyják szóhoz jutni őket, mindegyik a saját élményét szeretné elsőként elmondani. Imre és Laci megosztják egymás közt a kicsinyeket: neked kettő — nekem kettő — és halljuk, hogy is volt, meséld! Az élménybeszámolót vidám hangulat kíséri. Üjra tudnak nevetni a Molnár gyerekek. Örültök, hogy otthon vagytok, Imre? — Legszívesebben mindig otthon lennénk. Imádunk haza jönni... Milyen szép, modern ruhátok van — Anyuka mindenről gondoskodik. Magának nem vesz semmit, hogy nekünk több jusson... — mondja Laci, aki sokáig tartózkodó volt Piroska mamával. A gyerekszobában beszélgetünk a Molnár csemetékkel. Van itt minden, amire egy mai gyereknek és egy mai fiatalnak a pihenéshez, szórakozáshoz szüksége van. A kicsinyek megmutatják a játékokat és elárulják, denkihez alkalmazkodik... Hálámat nehéz szavakba önteni. Molnárné, Piroska asszony szemeiből a szeretet sugárzik. Bármilyen sok munkát és gondot jelent a nyolc ember ellátása, gondozása, boldog. A nagy család visszaadta önbizalmát, életkedvét. A gyerekek azzal hálálják meg jóságát, a törődést, hogy mind jól tanulnak. A nagyobbak ösztöndíjat is kapnak. És ha otthon vannak, segítenek mindenben, a háztartási munkában, a bevásárlásban, nyáron a kertben, az esti mosogatásnál is, mert tudják, hogy ami-I. GROSSMANN felvételei kor ők lefekszenek, anyuka előveszi a kötőgépet és tovább szorgoskodik — hogy nekik mindenük meglegyen. Egyetlen kérdést mégis fel kell még tennem Molnárnénak, mielőtt elbúcsúzunk a családtól. — Mire emlékezik a legszívesebben, amióta a Molnár családhoz tartozik? — Arra a napra, arra a percre, amikor Laci fiam első ízben szólított Anyukának. Akkor éreztem teljes biztonsággal, hogy befogadtak. TOLLAL és MIKROFONNAL JANDANÉ H. MAGDA
