Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
Megváltozott 4 ÉLlii l -■ Gabííkovon (Bős) a nőszövetség helyi szervezetének vezetői: Kelemen Júlia, Patasi Mária, Jakus Ilona, Hodosi Margit és még néhányan összeültek megbeszélni, hogy az asszonytársaiknak valami meglepetést készítsenek elő az ünnepekre. Nem is kellett soká tanakodniuk, hamar megszületett az ötlet. — Teadélutánt szervezünk az egyedül élő, özvegy nagymamák részére, — határoztak. — Ez lesz a nőszövetség helyi szervezetének ajándéka. Ügyes kezű asszonyaink vannak, a tea mellé való süteményt megsütik ők. Az unokák pedig, pionírok és SZISZ-tagok műsort is készítenek. És az ötletből valóság lett. Mintegy nyolcvan nagymama vette fel ünnepi ruháját, hogy a tiszteletükre rendezett teadélutánra elmenjenek a kultúrotthonba. Fáradt kezű, barázdált homlokú nénik, fehér hajukat fekete kendő takarja. Évekkel, sőt többen közülük évtizedekkel ezelőtt elveszítették férjüket, és az ínséggel feli, nehéz években, a háború alatt, de azután is, egyedül nevelték apa nélkül maradt gyermekeiket. Kettőt, hármat, de olyan is volt, aki hatot, hetet. A falusi asszonyok sorsa, a földhöz kötött parasztasszonyok élete keserves volt. Kemény munkához szokott kezük elnehezedett, arcukról eltűnt a mosoly. Tétlenül sohasem ültek, erre idejük sem volt, és akkor a pihenés lustaságnak számított, szégyellnivaló dolog volt. Ünnepnapokon, karácsonykor, kicsit melegebbre fűtötték a szobát, a kenyér mellé foszlós kalácsot is sütöttek, felvették az ünnepi ruhájukat (ha volt), elmentek a templomba és önmagukba fordulva egy boldogabb, gazdagabb karácsonyról álmodtak... Húsz-harminc év távlatából könnyű a múltat visszapergetni. Az ünneplőbe öltözött özvegy nagymamák jól emlékeznek még a szomorú karácsonyokra. Ma könny szökik a szemükbe, ha ezekről az emlékekről beszélnek és megkönnyebbülten sóhajtanak fel: „ami volt a múlté, gyermekeink ezt a sorsot már nem ismerik meg...“ MIRŐL MESÉLNEK AZ ÖREG FALAK? A százéves ház repedező „sövényfalai“ parasztgenerációk szomorú sorsáról tudnak mesélni. Még két-három évtizeddel ezelőtt is csak fenyőág került az asztalra díszes karácsonyfa helyett. A csillogó szaloncukrot pedig fehér papírba csomagolt kockacukor helyettesítette. Abból is csak pár szem volt. Ezt a szerény „karácsonyfát“ hétcsodálkozó szemű gyerek meg az özvegy édesanya vette körül. Mert az apa meghalt, nem pár szem volt. Ezt a szerény „karácsonyfát“ hét dik megszületett. De hiába várták a „jóságos Jézuska“ ajándékát, nem hozott soha semmit... Ma más a karácsony özvegy Fenes Andrásné meleg szobájában. A falak ugyan a régiek, de belül új élet folyik. A legkisebbek, az unokák már szépen feldíszített karácsonyfában gyönyörködhetnek, nem okoz gondot az ajándékozás. Nem áltatják egymást „Jézuska ajándékaival“, hanem a fővárosba utaznak, és táskával jönnek haza. Hadd örüljön mindenki. A gyerekek ma már felnőtt emberek: anyák, apák. Hét megelégedett, boldog család. Mindegyiknek saját, kényelmes háza van. Most már az a kérdés, a gond, vajon melyikük modern lakása kedvéért hagyja ott a mama a még ősöktől örökölt, nádfedeles parasztházat. Lám, a gyerekek kárpótolni akarnak sok-sok küzdelmes év keserűségéért. A PIHENÉS NEM SZÉGYEN özvegy Fekete Jónásné szépen berendezett lakásban fogad bennünket. A heverő mellett módéra vonalú olvasólámpa áll. — Most már sok idő jut az olvasásra. Nem úgy mint régen. Csak a munkához volt joga a falusi asszonynak. A pihenéshez, szórakozáshoz nem. Már nem szégyen, ha falun egy asszony leül és újságot, könyvet olvas. El sem tudnám már képzelni az életemet könyv, rádió, televízió nélkül. Férjem évekig súlyos beteg volt, egyedül kerestem. Három gyermeket neveltem fel. A napi munkám mellett esténként mostam, takarítottam — másokra, hogy nagyobb darab kenyér jusson a gyerekek kezébe. Ma már mindezt elvégzi a mosógép, porszívó... A gyerekek lassan elmennek a háztól. Dolgoznak, szépen keresnek. Az egyik fiam szövetkezeti lakásra vár, a másiknak már saját háza van, szépen berendezve. Autójuk is lehetne, de nem vágyik rá. Amire szükségük van, mindenük megvan. Pedig fiatalok. Ahogy mondani szokták: az élet még előttük van. MAGÁNYOSAN, DE NEM ELHAGYATOTTAN A fekete kendős, fáradt mozgású néni reszkető kézzel emeli le a kútról a vödröt és lassú, óvatos léptekkel indul el. Két vödörrel jár, de csak egyenként tudja bevinni, azt is csak úgy, ha félig tölti vízzel. Ennyire futja már csak erejéből. Bent a kis szobában csend. A tűzhelytől meleg helyett füst szivárog. A magányos ember szomorú „csendélete“, özvegy Takács Józsefné hetvenhét éves. Fogytán van éreje. Az ebédfőzésen kívül mindent egyedül csinál. Mos, rendbe teszi a szobát, vizet, szenet hord, — fát hasogat. Már ez az egyedüllét is elég lenne ahhoz, hogy megértsem, miért szomorodik el olyan hamar. Pedig van ami ennél is jobban fáj öregedő szívének. — Két gyermekem volt, — mondja. — Meghalt mind a kettő. Még csecsemőkorukban. Nem tudtam gyerek nélkül élni. örökbefogadtam egy kis árvát. Kétévest. Dédelgettem, babusgattam, mintha én szültem volna. Huszonnégy évig éltünk egy fedél alatt. Akkor jött az árvíz, megismerkedett egy idegenből jött fiúval, összeházasodtak és elmentek. Ozv. Fekete Jónásné: A pihenés, szórakozás már nem szégyellnivaló dolog Ozv. Fenes Andrásné: Ezek az öreg falak szomorú sorsokról mesélhetnének ... Foto: Öllé Marián özv. Takács Józsefné: Nehéz már nekem két vödör víz 4
