Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-12-24 / 51-52. szám

Ö AZ A LÁNY. A szeretetvógy, о gondoskodás igénye a család és békesség ünnepe előtt minden emberben várakozást ébreszt: még többet adni és kapni szeretet­­ből, mindennel elhalmozni a hozzánk legközelebb állókat, hogy örüljenek... Milyen mélyről tör fel ez a vágy ott, abban az otthonban, ahol a sze­retet kialvófélben van az emberek szívében, ahol csupán megszokásból állítanak fenyőfát. Ahol a karácsonyi gyertyák fénye sem tudja feloldani a gond, a szomorúság, a magány nyomasztó hangulatát. T. Darina fiatal, szinte még gyermekarcáról sűrűn patakzik a könny, ahogy beszélgetünk. Az egyedüllét, a magány érzése, ilyenkor ünnep előtt, még súlyosabban nehezedik rá. Pedig négyen élnek a szűk, öreg lakás­ban. Mégis hiányzik valaki közülük. Valaki, aki nélkül üres a lakás. Az élettárs hiányzik, akit a munkából hazatérve meleg vacsorával fogadna, akivel együtt örülne kisfia első botladozó lépéseinek, s akinek most ő is ajándékokat vehetne, hogy szebb, meghittebb legyen az év legszebb ünnepe. Kint kékesfehér árnyakat vet a decemberi kora délután, Itt bent a kályhában vígan pattog a tűz. A kétesztendős Ferike játékaiba me­rülve ül a heverőn — egyedül. Darinából egyszerűen, gyerekes őszinteséggel törnek fel a szavak. Fiatal életének megkeseredett emlé­kei. Tizenöt éves koromban, tudat­lan gyermekfejjel Ismertem meg D. F. külföldi állampolgárt. Akkor, amikor a nap nagy részét az iskola­padban töltöttem. A kilencedik osz­tály befejezése után pincérnő vol­tam egy szállodában. Sokszor talál­koztunk. A szállodában Is, meg né­ha otthon is. Azt mondta, feleségül vesz, megszerzi az állampolgárságot és végleg letelepszik. De ha akarom, magával visz hazájába. Azt is mondta, hogy Olaszországba me­gyünk, van egy ismerőse Rómában, aki szerezne nekünk lakást. Egy év múlva, amikor megdöbben­ve vettem észre, hogy terhes vagyok, rájöttem, hogy kapcsolatunk többé nem játék. Két hónapos terhes vol­tam, amikor közöltem vele a biztos tényt. Nem lepődött meg. Olyan nyugodtan "hallgatott végig, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék. — Most már nem maradhatsz itt — mondta. — Velem kell jönnöd, külföldön összeházasodunk. Most üzleti ügyekben elutazom, de két hét múlva visszajövök érted, és akkor magammal viszlek. Elment. A napok gyorsan pereg­tek. De a hetek, hónapok is. Meg­született fekete szemű kisfiámhoz apja szakasztott mása: Ferike. Darina tekintete ösztönösen a ját­szadozó gyermekre vetődik. Soha többé nem jött. Csak írt néhány levelet. Egyhangút, üreset. Amikor a fiam három hónapos volt, fényképét elküldtem az apjának. Azt reméltem, a hasonlatosság majd felébreszti szívében az apai érzése­ket. Es azóta nyoma veszett, a hírét sem hallom. Kétéves lesz a fiam, teljesen egyedül nevelem. Gyermek­­tartási segélyt sem kapok. Az állá­somat is otthagytam beteg édes­anyám ápolása miatt, pedig nagy szükségem lenne a keresetre. Anyu­kám jó hozzám, átadott a szűk la­kásból egy szobát nekem, de apám nehezen tűr meg minket. A kará­csony, az újév nemcsak a szeretet ünnepe, hanem egyúttal a kívánsá­goké is. Szeretném, ha legalább a következő karácsonyi ünnepeket töit­­hetném szebb, emberségesebb kö­rülmények között. Olyan helyen, ahol a botlást csak botlásnak minősítik és az emberek nem közösítenek ki előítéleteikkel. Szeretnék dolgozni, férjhez menni, jó családi életet élni, fiamnak szerető apát találni. Nehéz megértés nélkül. Az ember társtalan­­ságóban, bánatában nagyon gyen­ge tud lenni. En sem vagyok más. Volt már úgy is, hogy az alkoholhoz menekültem. Pedig nem megoldás, tudom ... A nagymama: Kézen fogva vezetgeti unokáját a régi, kopott bútorok között. A kályha fölé húzott szárítókötélen fehér ingek, nadrágok. A kisgyereké. A nagymama az, aki féltő kézzel emeli fel a megbotlott kisfiút, aki legelőször észreveszi, ha egy új szót kimond. — Nagyon megváltozott az éle­tünk, amióta megszületett ez a gye­rek. Egy fizetésből élünk. Havi ki­­lencszázból négyen. A lányom el­­végri a ház körüli munkát, én miat­tam nem dologizk. Szükségem van rá, beteg vagyok. Szerettem a lá­nyom, de nagyon csalódtam benne... A nagyapa: Amíg beszélgetünk, szótlanul tesz­­vesz kint a hideg konyhában. Nem jön közénk. A maga módján talán sajnálja is a gyereket, de mégiscsak „ez a fattyú, aki az ő kenyerét eszi, az oka minden rossznak"... Az emberek: Elmaradtak tőle a régi barátok, Ismerősök. Sokan ismerik a városban Darlnát. „ö az a lány, akinek gye­reke van ... ő az, aki csavarog és még alszik Is..." — mondták ne­kem, amikor kerestem, és senki sem mondta, hogy: ő az, aki gyermek­fejjel egy nőcsábító szélhámos háló­jába került, aki ragaszkodással ne­veli apa nélkül maradt gyermekét, aki a legerősebb gyermeki önfelál­dozással ápolja beteg édesanyját, akinek otthon patika-tiszta a lakása, aki megbotlott, de szeretné újra­kezdeni az életét. Jó lenne, ha a szeretetből, segíteni akarásból több lenne az emberek szívében. Egy ki­siklott életért mindnyájan felelősek vagyunk. A boldogsághoz az ember­társaink iránt érzett felelősség is hozzátartozik. Csak így lehet az év legszebb ünnepe valóban a szeretet ünnepe minden ember szivében. Segítsetek Darinának! D. MEGYERI ANDREA Általános vélemény, hogy eb­ben a rohanó életben a gond, a felelősségtudat, az örökös nyüzsgés eláraszt­ja, fásulttá teszi az embereket, к -ki a saját gondját-baját tartja a legna­gyobbnak, a saját problémáját a leg­égetőbbnek. A másikkal nem ér rá, vagy nem is akar törődni. Közömbös minden olyan ügy iránt, ami szemé­lyével, szőkébb környezetével nincs vonatkozásban. Erre az általánosnak kikiáltott né­zetre szeretnék konkrét példával rá­cáfolni. Ezerkilencszázhatvankilenc máju­sában adtunk hirt lapunkban a Blat­­ná n Ostrove-i (Sárosfa) Molnár csa­lád megrendítő helyzetéről, öt gyer­mek maradt félárván a faluszéli ház­ban. öt kiskorú gyerek maradt anya nélkül. A helyi nőszövetség tagjai felváltva jöttek el segíteni, elvégezni a nagyobb házi munkákat, pótolni az anya dolgos kezét. De egy valamit pótolni nem tudtak. A Molnár gye­rekek arcáról eltűnt a mosolv. Ez az állapot nem tarthatott sokáig. Kel­lett valaki, aki nemcsak mosni és takarítani jön el, de akihez oda le­hetne bújni, aki megs’mogatná le­fekvéskor az öt buksi fejet és csók­kal lehelne szemükre jó reggelt. Az apa, Molnár Imre sebe is na­gyon friss és mély volt még, de tud­ta, látta, hogy nem várhatja össze­szorult szivvcl, tehetetlenül az idő múlását, mert ebben a házban, env­­nyi gyerek mellett anya nélkül min­den nap szinte örökkévalóságot je­lent. De vajon van-e valahol egy jószí­vű asszony, aki szeretetével föl tud­ná melegíteni a megdermedt ki'szí­veket? Aki önzetlenül, őszinte szív­vel vállalná nevelésüket, az apával együtt sorsuk irányítását? Ezekre a kérdésekre vártunk vá­laszt — öt gyerek anyát keres — cimű riportunk megírása után. Nagyon sokan voltak azok, akiket meghatott a kis családra nehezed) csapás. És jöttek a levelek. Egyesek részvétüket, együttérzésüket tolmá­csolták, mások felajánlották segítsé­güket, sőt azt is, hogy betöltenék az édesanya megüresedett helyét. A személyes találkozások alkalmával azonban Molnár Imre rádöbbent, hogy a legtöbbjük csak hirtelen fel­ébredt szánalomból, vagy meggondo­latlan elhatározásból tett ilyen aján­latot, és ismét úrrá lett rajta a két­ségbeesés. A levélírók között — akik szer­kesztőségünkön keresztül szerettek volna megismerkedni a Molnár csa­láddal — volt Mihályik Piroska is. Soraiból rendkívül rokonszenvesnek tűnt ez a 28 éves asszony, aki elron­tott házassága, alkoholista férje miatt egyedül nevelte kilencéves kis­lányát. Nagyon fiatalnak találtuk arra, hogy ilyen nagy áldozatot vál­laljon, le akartuk beszélni nemes szándékáról. Riportunk megjelenése után nyolc hónappal örömmel értesíthettük ol­vasóinkat, hogy az öt gyermek anyá­ra talált. Akkor azt írtuk: nem tud­juk előre megmondani, mit hoz az idő. A jelen azonban azt mutatja, hogy a Molnár család sorsa rendes kerékvágásba jutott. Két év telt cl azóta. És most, amikor kérdőíveket küldtünk szét, hogy olvasóink véle­ménye, kívánsága után kutassunk, igen sokan azt írták: szeretnék tud­ni, hogyan alakult a Molnár család sorsa. Milyen anya lett Mihályik Pi­roskából? Blatnán először a helyi nemzeti bizottság elnökének, Álló Ferencnek tettük fel a kérdést. — Az egész falu öröme az én örömöm Is, hogy a Molnár család élete rendeződött. Hogy a gyere­kek jó anyát kaptak, azt abból ítélem meg, hogy példásan gon­doskodik róluk. Szépen öltözteti, jól táplálja a gyerekeket. A háztar­tás mellett minden munkát megfog, hogy könnyítsen a család helyzetén. Hetente hordja postára a csomagot, a két nagy fiúnak küld Kassára egy kis hazait. És az sem lehet mellékes, hogy tiszteletben tartja az édesanya emlékét... Molnár Imre jól válasz­tott. Pedig mennyit vivődött, töpren-TUDNAK As

Next

/
Thumbnails
Contents