Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-11-05 / 45. szám
talc a házfalakhoz. A Történelmi-sétányon nyugdíjasok kártyáztak. Totleben tábornok szobránál a pádon egy lány ült: arcát süttette a bágyadt nappal. Egy üres. hideg kávézóban ebédelt. Alkonyodon már, amikor a Nahimov-szobornál töltött néhány perc után — a háború előtt nem állt itt ez a szobor — leballagott a kikötőbe. Már felvonták a lépcsőt, a kapitány magasan, egészen az égbolt alatt állva, kiadta utolsó parancsait, a tábla kialudt, a rádió indulót játszott, és a motoros hajó, istenhozzádot búgva, könnyedén felszedte a horgonyt, és kifutott a tengerre. Beleolvadt a sötétségbe, csupán a lámpái látszottak még, ám hamarosan azok is egybeolvadtak a csillagokkal. A kikötő rég kiürült már, csupán a szélén, egészen a víznél álldogált a szélben egy asszony. Sokáig, mozdulatlanul állt, és arrafelé nézett, amerre elúszott az immár láthatatlan hajó. Végül is megfordult és elment. Könnyű esőkabátja zizegett, cipősarka kopogott. Az asszony mellette haladt el, és ő megismerte. Azonnal. A félhomályban. Az asszony is megismerte őt, és megtorpant. Megtorpant, és szégyenlős, zavart mozdulattal tenyerébe rejtette az arcát. Egy pillanatig így állt, aztán leengedte a kezét, most már nyugodtan, szégyenkezés nélkül mutatva meg a férfinak, mit tett vele az idő. — Szervusz — mondta a férfi. — Szervusz. Egymás arcát fürkészve, álldogáltak még egy darabig, majd némán elindultak a város felé. Az esti fényekben fürdő lármás Nahimov sugárúton lépkedtek. A Tengerészeti Könyvtárnál szerelmesek randevúztak. A járőr egy zavartan viselkedő matróz iratait vizsgálgatta. Az Ifjúsági Kávéház hatalmas üvegfalai úgy ragyogtak, mint egy óriási akvárium. Mögöttük lassan, elmosódottan mozogtak az emberek. Karon fogta az asszonyt, és mint hajdanán, bátortalannak érezte magát, és öröm töltötte el, amikor hozzáért, és mint Hajdanán, ujjal megmerevedtek, és a tenyere megizzadt. — Emlékszel? kérdezte. — Nem érdemes — vágta rá gyorsan az asszony. Várj. — Nincs már olyan sok időnk. — Épp ezért nem érdemes visszanézni — ismételte meg az asszony. Megálltak, figyelték a zajos emberáradatot, a fények tükörképét a sötét aszfalton, hallgatták a közeli tenger zúgását és a lányok nevetését. — Csodálatos város. Mint egy álom — mondta a férfi. Számunkra valóság — felelte az asszony. Van férjed? Az asszony elmosolyodott. — Nincs. Miért? — Csak... Nem sikerült férjhez mennem. — Hát gyerekek? — Miféle „gyerekek"? — csodálkozott az asszony. — Gyerekeid vannak? — Nincsenek. Az én gyermekeimnek tőled kellett volna születniük. — Én sem nősültem meg, és nekem sincsenek gyerekeim. Ez természetes — mondta az asszony. Miért? Az asszony nem válaszolt. — Boldog vagy? — kérdezte az asszony, miközben tenyerét a férfi kezére tette. — Nem tudom. Nem nagyon. Hát te? — Én sem nagyon — felelte az asszony. — Mondd csak: te semmit sem sajnálsz? — De igen. Sajnálom, hogy nem találkoztam veled. Azt hittem, elpusztultál akkor. — Semmit sem érdemes sajnálni... — Az asszony gyöngéden megsimogatta a férfi kezét. — Hallgasd csak, micsoda csönd. Nem találkoztunk, és mégis . .. Micsoda csönd, hallod? — Hallom. Éjszaka volt már, amikor a fél várost bebolyongva, az asszony lakására mentek. A Felkelők utcájában lakott — egyedül —, két nyikorgó padlójú, csendes szobácskábán. A díványon doromboló macska bóbiskolt. Az asszony azelőtt is szerette a macskákat. — Mit csináltál ott a kikötőben? — faggatta a férfi. — Kikísértél valakit? — Mindent elfelejtettél — mondta csodálkozva az asszony, és elmosolyodott. — Mindent. Hisz mindig ki szoktam menni a hajók elé. Hát tényleg elfelejtetted? Hisz megígérted, hogy az egyiken magaddal viszel Emlékszem. Fáradt vagy — mondta az asszony. — Feküdj le. • A díványra ágyazott neki, ő pedig a szomszéd szobában tért nyugovóra. Sötét volt, és csend. Valahol messze, az ablakon túl, nagy ritkán autók lármáztak. A férfi nem bírt elaludni. Nyitott szemmel feküdt, hallgatta az éjszaka neszeit, és megmoccanni sem mert, nehogy megreccsenjen a dívány, és felébressze a szomszéd szobában alvót. Végül is elszunnyadt. Lehet, hogy mindössze egy pillanatra nyomta el az álom, lehet, hogy sokáig aludt, ám hirtelen felriadt: valami érthetetlen aggodalom fogta el, különös szívdobogást érzett, és éles fájdalmat a hátában. Mintha csak hátba vágta volna valaki, mintha golyó fúródott volna a testébe. Kissé kinyitotta a szemét, és úgy rémlett neki, nem a csendes szobában, a díványon, hanem a hideg homokban fekszik. A hideg homokban fekszik, és a kövek mögül idegen egyenruhás alakok rohannak feléje minden irányból, és vadul, bőszen üvöltenek valamit. Kábultságában szinte nem is hallja kiáltásaikat. Látja, hogyan ordítanak, ám csupán alig érthető suttogást hall. Miért mentél el? Hol vagy? — kiáltotta szinte, és behunyta a szemét, és rájött, hogy a suttogás, melyet hallott, a másik szobából szűrődik át. És voltaképpen nem is suttogás, hanem szipogás: zokogását elfojtani igyekezve, az asszony sírdogált ott. — Nem érdemes — mondta —, ne sírj. Semmit sem érdemes sajnálni. Az asszony meghallotta, és elnémult. Újból elcsendesült minden. És hirtelen megpillantotta az asszonyt: az ajtót kinyitva, mezítláb, egy szál ingben jött feléje. Rémült, nagy szemei csillogtak a félhomályban. Kezét gyámoltalanul leeresztve, félelemtől és szégyentől remegve közeledett, mintha csak egy hőstett végrehajtására, vagy kivégzésre jött volna. Lefeküdt a férfi mellé. Ő megölelte: a lélegzete is elállt, amikor az asszony forró testéhez ért. Az aszszony is átölelte. Az asszony volt a tenger, ő pedig az úszó. Sokáig úszott a viharos tengeren, szelte a hullámokat, elvakulva a fényes naptól, és megmámorosodva a tengervíztől. A nap is ő volt, és mintha csak feloldódott volna a hullámokban, melyek sodorták — tengerré vált. Majd pedig kiúszott a partra, és két kezét tarkóján összekulcsolva, a meleg homokban hevert. Körülötte daloltak a fák, dalolt a fű, és dalolt a szíve. Te semmit sem sajnálsz? — kérdezte az aszszony. — Nem — felelte. — De azt hittem, elpusztultál akkor. — Nem érdemes — mondta ijedten az asszony. — Ez igaz, de nem érdemes, ne siess, ne tekints vissza. Várj. A férfi azonban belefáradt a várakozásba. Visszatekintett. Felemelte súlyos fejét, és visszatekintett... . .. Messze a háta mögött Szevasztopol égett. Itt viszont géppisztolyból tüzelve hat idegen egyenruhás alak futott feléje. A golyók átjárták a testét, és nyöszörögve fúrta arcát a tengeri kavicsba. — Elmégy? — kérdezte valahonnét a távolból fáradtan az asszony, miközben kisírt, boldog szemmel fürkészte a férfi arcát. — Igen, ideje — mondta a férfi, azzal felöltözött, és kilépett a kihalt éjszakai utcára. Égtek a lámpák, és láncként húzódtak a messzeségbe. Aludtak a fák, szenderegtek a hajók a öbölben, és az emberek a fehér házakban. Ment a csendes utcán, fintorogva a mellébe, hátába hasító fájdalomtól, vérben ázva. Lépkedett, és előtte egymás után hunytak ki a lámpák. Egyre sötétebb lett körülötte, és a csend egyre súlyosabbá vált. Egész közelről hallotta már a tenger moraját, utolsó erejét is összeszedte, és, amikor egy hullám az arcához ért, beállt a sötétség. Enyed György fordítása GYÁRFÁS ENDRE A zászló Ha a zászló szólni tudna, elmondaná, mi a munka, milyen a gyár, ahol szőtték, hogyan zúgott a szövőgép, ki ügyelt a selyemszálra, féltő szemmel mint vigyázta, s mennyi gondot, könnyet, álmot szőttek bele a munkások. Ha a zászló szólni tudna, emlékezne nagy napokra, nagy napokra, hős időkre, pétervári felkelőkre, miképp lengett tizenhétben proletárok vaskezében, s hogyan izzította át hajnallá az éjszakát. Ha a zászló szólni tudna, nem is szólna, csak dalolna, piros selyme ránk nevetne, piros arcú új seregre. De a zászló nem tud szólni, Nem tud szólni, csak lobogni, hajnalfényben tündökölni... — Az ünnepet így köszönti. IVAN DAVIDKOV Október unokái A leningrádi ablakokban villog-vakit a virradat. A korai hó meg-megroppan, ahogy lépked a friss csapat. Üj hó ragyog most minden ágon, s havas a fiúk homloka, előttük szikrázik vidáman, csillog a Téli Palota. £s felhangzik a régi nóta, mely akkor harsant komoran, mikor e falat ostromolta a mindent megdöntő roham. Nézek a boldog gyermekekre, nézem a havat, hogy ragyog, s matrózok, rátok gondolok most, kik akkor itt pusztultatok. De híretek, az múlhatatlan, meg nem csorbul sok éven át, hordozzák végtelen csapatban a fiúk és az unokák. Arad-zendül a régi ének, gyújtja az októberi fényt — fülébe harsan minden népnek, az öröm kisérőjeként! Székely Magda fordítása Ф D Ю r z 1' M >-J ±1 2 Sí Az úttörőnyakkendő kincsünk, szemünk fénye, vörös lángja besugárzik szívünk közepébe. Az úttörőnyakkendő miért drága nékem? Mert a pionírok hordták nagy harcok tüzében. Az úttörőnyakkendő szabadság jelképe, jól vigyáz rá minden ország bátor, ifjú népe. Az úttörőnyakkendő része a zászlónak, melyet Lenin vitt előre, keletnek, nyugatnak. Az úttörőnyakkendő három kicsi sarka három nemzedék baráti egységét mutatja. Ez a barátság örök, széjjeltéphetetlen. A harcokban forrott egybe, tüzes fergetegben. Komszomolec, pionír kommunista állott egymás mellett,, hogy теш a népet, a pártot. Az úttörőnyakkendőt védem, amíg élek, hazánk földjén katonája leszek a békének!
