Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-17 / 38. szám
kikapta a kezéből. — Te. te — fricskózta meg a kis fekete orrot. A kiskutya, barna szeme csupa ijedtség, kapálódzott az előbbi meleg, simogató kezek felé. — No, no, ne olyan vadul, — vette ki a húga keze közül Feri a kis szőrcsomót. — Helyes kis jószág! — Nagyon takaros kis állat, — bólintott az öreg. — Éppen ilyenféle kiskutyánk volt gyermekkoromban. — Aztán kinek hozta? — kérdezte az öregasszony. — Kinek? Magamnak, — nyomta meg a szót az ember. — Magának? Minek ez magának? Hisz maga mindig gyün, megy, ez meg csak nekem lábatlankodik majd. — Hát ez majd velem lesz! — Ugye kis Bodri, az én kutyám vagy! — Bodri sebesen csóválta kis farkpamacsát, mikor a már ismerős meleg kezet érezte magán. Hát ha apának kedves, miért ne legyen neki? — vélte Feri, és oz öregasszony akkor nem szólt többet. Beszélgettek, Feri később elment, azután megetették a kiskutyát a maradék bablevessel s az ember a magának szelt kolbászkarikákból is megkínálta. Mikor aludni mentek, az aszszony úgy vélte, a kutyát tegyék éjszakára a fáskamrába. — Ez ahhoz még kicsi, — mondta az ember s a fekvőhelye mellé meleg kis vackot készített neki egy rongyos kabátjából. Az első éjjelen az öregember lelenyúlt a kiskutyához, megsimogatta, megvakargatta, a rózsaszín kis nyelv hálásakat nyalt a sötétre aszott, repedezett bőrű kézen. Másnap, ahogy délben hazajött az ember, az első kérdése az volt: hol a kiskutya? — Az elébb itt lábatlankodott, — felelte az asszony, aki mosott s csak egy kis krumplipaprikást főzött ebédre. Az ember jócskán vett az ételből, de meghagyott belőle, kenyeret aprított belé és letette a tányért a kutyának. — Ne a tányérból etesse! — Hát mibül? Az asszony vállat vont, majd hozzátette: majd valami rossz lábast keresek, az is jó lesz neki. Estére az ember új alumíniumtányért hozott a kiskutyának. — Ide hallgasson, — villantotta a szemét az asszony az urára, — ez a maga kutyája lerántotta a szárítókötélről a nadrágját. Mán húzkodta a gyöpön, mikor elkaptam előle. Rázta, tépte. Jól az orrára vertem. — Kiskutya, játszik, — védte az öreg. Később lopva kolbászt vett elő a zsebéből, azzal etette. — Csak kényeztesse, majd a kenyeret se eszi meg, — dohogta az asszony mérgesen. — Mindig van valami baj az öreggel. Hetekig iszik, most meg ez a kutya. De kissé megenyhült, mikor másnap is, harmadnap is szín józanon jött haza az ember, és az udvaron játszogatott a kutyával. Egy ideig nem is szólt a kutya ellen. De aztán megint egyszer csípőre tette a kezét és nekitámadt az öregnek. — Idehallgasson, ez a maga kutyája egy disznó dög. Bepiszkított. Bele is ütöttem az orrát. Aztán meg megrágta a hokkedli lábát. Nekem ez nem lesz bent a lakásban. Tegye ki a fáskamrába. — Ez pedig itt lesz, — mondta az öreg zordul. — Majd én megnevelem. Néhány hét múlt el így, hogy az öreg nem kocsmázott. Hazajött, játszott a kutyával, tanítgatta. Tett, vett az udvaron, felásta a kiskertet, a kutya ott volt mellette s az öreg motyogott neki, beszélt hozzá. De ezt is megszokták. Az asszony megint elkezdte zsörtölődéssel fogadni a kutya miatt. Hogy lyukat kapar a kertben, hogy elcipelte a felmosórongyot. Becsukta a fáskamrába, ott meg szűkölt, csaholt, nem lehetett hallgatni. — Minek hozta maga ezt a kis dögöt? — A kutya kell nekem! — mondta az öreg és megsimogatta a lábához dörgölődző kis állatot, aki úgy nézett rá, ahogy a lelkes lény nézhetne a megtestesült istenségre. Néhány nap múlva, amikor hazaért az öreg, különösen nagy háborúsággal fogadták. Julika sírt, az asszony rögtön nekitámadt az embernek. — Tudja mit csinált ez az imposztor kis dög? Széttépte a Juli új nadrágját! — Biztosan apa dobta oda neki, — sírta Julika, — de nem bánom, akármit tesz, megint veszek olyat. — Ugyan mán, ne beszélj bolondokat, csitította az anyja. — Ostoba beszéd, — morogta az öreg, de mikor Julika tovább szájait, hozzátette: — Jól tette, hogy széjjeltépte s ha újra veszel, azt igazán én dobom majd a kutya elé. De az anyja védte a lányt és a végén odavetette: Nem tűröm én ezt a kutyát a házban I — Nem tűröd? — pattant fel az öreg, tűrni fogod, mert ha nem, akkor én megyek el vele együtt, érted? — Ugyan, ne beszéljen bolondokat! Hová menne?! — csattant fel az asszony. — Hová? Tudom én hogy hová! Oda, ahonnan nem zavarnak lassanként engem is ki, nemcsak a kutyámat. — Egy pillanatig állt a konyhaajtóban s nézett viszsza az asszonyra, ellenségesen. De ekkor kiszólt Juli a szobából. — Siess anya, öltözz föl, mert elkésünk a moziból! Az ember vette a kutyáját és kifordult az udvarra. Az ajtót úgy belódította maga után, hogy az üvegei megcsörrentek. Ment hátra, ahol néhány veteményes ágyas szétbolygatott kupacaiból szállt az enyhe földszag s néhány szál őszirózsa bámulta hervadó fejecskékkel a teliholdat az őszi égen. Az öregember megsimogatta a lábához dörgölődző kis állatot. Még bugyborékolt benne a harag, de a csend, amely körülvette egyszerre megenyhítette és felhozta benne a régmúltat, a falut. Elmegy oda, vissza, ahonnan valamikor, nagyon régen eljött. Egyszerre olyan közel volt mindaz, amit elhagyott. Az otthoni kertvége, a kazlak, az istálló, amelyben ott kérődzőit Rózsa és kedves, régi társa, az egykori Bodri is ott fészkeli be magát vackába, ahol ő ledől a jószagú szénába. El is mehetne, — gondolta. Van ott neki jussa a szülői házban, a bátyja nemrég halt meg, az öregasszonynak jól is esne a segítség, hiszen a fiatalok ott is szétröppentek. De csendes, békességes élet lenne! Alit, nézett bele az estébe és agyában forogtak az élete képei, mint a moziban a képek. Hiszen csak azért jött fel ide, Pestre, hogy keresték a csendőrök, mert tizenkilencben, ahogy megjött a fogságból, vöröskatonának állt be. De keserves tél is volt az akkor idefenn! Se munkája, se hajléka, emlékezett, hogy ott bolygott egyszer a Hajcsár úton, télvíz idején s ott szólította meg egy ember, aki aztán be is fogadta a vackába. Talán azért is jutott ez az eszébe, mert akkor is olyan nagy világos hold úszott a fagyos égen, mint most. Onnan a Hajcsár útról került aztán Palotára s beljebb sohase is kívánkozott a városba. Mikor az asszonnyal összekerültek, már könnyebb volt valamivel. Az is dolgos volt mindig, azt meg kell hagyni. Aztán jöttek a gyerekek, Gyula az első, nehéz, gömbölyű kis vasgyúró. Utoljára katonaruhában látta s ha rágondolt, tankok dübörögtek körülötte. Megborzadt. Hol maradt az a gyerek? Aztán Mari, kis csicsergő madárka. Most keménykontyos, szikárra dolgozott aszszony, három gyerekre dolgozik, hogy tanulhassanak, mondja. Gizi, Pista elmentek ötvenhatban. Giziéknek jól megy, az urának mestersége van, házat is építettek már, nem is gondolnak rája. Pista valahol Dél-Amerikában van, már két esztendeje nem írt. Feri itt van Budán, három gyerekkel, egy-egy hónap is eltelik, hogy nem is látja. És itt ez a kis Juli. Jön feléje a múltkor az utcán egy leánypajtásával és hamar megáll a cipőbolt előtt, nagyban mutogat, nehogy észre kelljen venni az apját. A kis büdös! Hát kell ő valakinek? Ekkor a kiskutya felágaskodott és megnyalta a kezét. — Neked, ugye, neked kellek! — hajolt le és megsimogatta a kis sima fejet, amely reszkető elragadtatással simult a kezéhez. — Te, te, — simogatta, — ne félj, nem hagylak el! Késő este lett, mire bement és lefeküdt a konyhában. Az asszony és a lányka csak éjszaka kerültek haza a moziból, akkor ő már aludt. Másnap keveset volt el hazulról, s míg otthon volt, a kutyát mindig maga mellett tartotta. Harmadnapra elhívták, hogy egy fáskamrát segítsen megépíteni. Ekkor az asszony fogta a kiskutyát és elvitte arrafelé, ahová időnként takarítani járt. Ott a közelben az egyik utcavégen lakott néhány cigánycsalád. Ott a gyerekeknek felkínálta a kiskutyát. A kis purdék kaptak rajta. Este az öregember kereste a kutyáját. — Délután még itt volt, — füllentette az asszony olyan jól, hogy az ember nem gyanakodott. Segített is neki keresgélni. Mert az ember végigjárta az utcát, benézegetett az udvarokba. De estére igen zord lett és az ágya szélén, az ittasok érzelmességével motyogta: a kiskutyám is elhagyott. .. A következő napon estig el volt otthonról, fát vágott. Az öregasszony hallotta, ahogy a szomszédnak panaszkodott, hogy elveszett a kiskutyája. Aztán megint elment a kocsmába. — Ne menj, apa, — szólt utána az asszony. — Nem is mennék, ha a kutyám meglenne, — mondta és megint erősen italoson jött haza. Akkor az öregasszony fogta a nagykabátját, kendőt kötött és elindult. Villamossal ment oda, ahol a kiskutyát hagyta. Visszakönyörögte. Amikor a házukhoz értek, levette a kutya nyakáról a kötelet. Kinyitotta a konyhaajtót és paskolt egyet a hátára: — No, eriggy a helyedre te kis mafla, ott a gazdid I Egy pillanattal később Bodri már kétlábon állva nyalt bele a gazdája arcába. Az orrát nyalta, az állát, a homlokát, ahol érte és szűkölt örömében. Az öreget a kis alvás és a kutya látása azonmód kijózanította. — Hát te, te kis betyár, megkerültél?! Honnan gyütt az elő? — faggatta az asszonyt. — Honnan? Itt kapargászott az előbb a kapuban. Csaholt is. Beengedtem. Tudtam, örülsz neki. Ment, tejet öntött a tányérjába, zsemlét aprított belé és odatette a kiskutya elé. Az nekiesett, lefetyelt, falt, míg az ember a hátát simogatta és motyogott: kiskutyám, hát meggyüttél, kis hűséges ..., nem hagyod el a gazdidat, ugye? — Látod, hazotalált, pedig hogy nekikerekedtél! — bólintott az asszony. Az ember felnézett. A lányka is ott állt a szobaajtóban, rózsaszínpettyes hálóingben és nézte az apját meg a kiskutyát. — No, menjünk aludni, — tuszkolta be az asszony Julikát Is a szobába s amíg nehézkesen belemászott az ágyba, csendesen mondta: meg kell hagyni az öregnek a kutyát. Soká meredt még bele a sötétbe, magára húzta a dunyhát és eltűnődött. — Az asszonynép nem tud úgy elárvulni, mint a férfi, ha megöregszik. Azt még öregen is köti, szívja a család. A férfi az olyan magányos tud lenni, mint a mezőn felejtett kóró, — gondolta. ТТШ JÓZSEF ATTILA MEDVETÁNC Fürtös, láncos, táncos, nyalka, aj de szép a kerek talpal Hova vánszorogsz vele? Fordulj a szép lány felel Brumma, brumma, brummadza. Híres, drága bunda rajtam, húsz körömmel magam varrtam. Nyusztból, nyestből, mókusból, kutyából meg farkasból. Brumma, brumma, brummadza. Gyöngyöt őszig válogattam, fogaimra úgy akadtam Kéne ott a derekam, ahol kilenc gyerek van. Brumma, brumma, brummadza. Azért járom ilyen lassún, aki festő, pingálhasson. A feje a néninek éppen jó lesz pemszlinek. Brumma, brumma, brummadza. Kinek kincse van fazékkal, mér a markosnak morékkal. Ha nem azzal, körömmel a körmösnek örömmel. Brumma, brumma, brummadza. Szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra! Egy kasznárnak öt hete zsebbe nőtt a két keze. Brumma, brumma, brummadza. Állatnak van ingyen kedve, aki nem ád, az a medve. Ha megfázik a lába, takaróddzék deszkába. Brumma, brumma, brummadza.
