Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-17 / 38. szám
HERBERT OTTO WHO# a gólyák iköltöznek Megállapodtak, hogy felváltva vezetik a vontatót. A végén Kari vezetett és Christian a műhelykocsi ajtajában ült. Ügy helyezkedett el, hogy ha a kocsi netán összeroppanna, egyetlen szempillantás alatt leugorhasson róla. Az ajtót kikötötték, úgyhogy tárva volt. Alkonyodott. A nap Susanne asszony kedvéért reggel óta sütött, és befejezésül csodálatos izzásba borította az eget. A kocsinak semmiféle rugózása nem volt. A göröngyös úton kegyetlenül ráztak a kemény gumiabroncsok, minden lökés közvetlenül a fejébe hatolt, onnan szétterjedt valamennyi belső részébe, majd tüstént visszatért a fejébe. Kari túl gyorsan hajt. Pedig milyen remek nap lehetett volna! Meleg napsütés, hűsítő víz, amely hidegen jön föl a mélyből. Melyik emelkedik fölfelé, a meleg vagy a hideg? A meleg emelkedik, a hideg emelkedik. Fizikából elégtelen. De a közepében ott heverészik, ott kérdezősködik és ott úszik Susanne, az idegen csillag, az új földrész. Rohadt egy dolog! Az ember egész nap gürcöl, aztán mint valami vándorcirkusz, végigzötyögi az egész vidéket. Két órája már az utolsó pohár sörnek. Kari túl gyorsan hajt. Ezt nem bírja a kocsi. Talán még öt kilométer a faluig. A krempeni templomtorony már idelátszik. A fúrótorony még nem. A torony alacsonyabb volna, mint a templom? Távolabb van. Ha Kari hússzal hajt, még egy negyedóra. A test mindig többet bír el, mint gondolná az ember. Kari nem hússzal hajt, sokkal többel. A kocsi bármely pillanatban széteshetik. Akkor aztán nem marad más hátra, az árokba kell borítani. 4Hogy ennek a Maxnak miféle ötletei vannak! Mindig meglepi az embert valamivel. Aki tyúkot nevel, az nem lop tyúkot. De mi lesz jövőre a spárgával? Ha ugyan jövőre még itt lesznek. Nyilvánvalóan nem is biztos még, hogy a talajviszonyok alkalmasak-e a gáztároláshoz. Ma reggel szabályosan lesírt Maxról, hogy mennyire bánkódik. Max egyáltalán minden tekintetben belevaló ember: a tevékenyek sorából való, nem az önelégültek fajtájából, nem szájtépő, és helyén van a szíve. Christian nem sok pártembert ismert. Legalábbis nem közelebbről. Max az egyetlen, akit nagyra becsül. Mert ami a szívén, az a száján; ha téved, akkor azt tévedésnek nevezi, felébred, és lélekszakadva fut a toronyhoz, ha éjjel leáll, és sírni tudna, mikor azt tapasztalja, hogy valaki csak a pénzzel törődik, vagy lop, vagy hanyagul dolgozik. Látni rajta, mennyire megszenvedi a reményeit, mivel azok mindig előbbre járnak a tényéknél. Mindenkit jobbnak szeretne látni, amint amilyen. Mindent jobbnak szeretne. És akárhányszor csalódik, sosem adja fel a reményt. Ami rejtélyes módon elpusztíthatatlanul él benne, és hallgatag óriássá teszi az apró kis Maxot, A lába kicsit görbe. Aki netán csalódást okoz neki vagy átveri, közben óhatatlanul utolsó gazembernek érzi magát. Max egészen elképesztő dolgokra is képes. Christian éveken át úgy érezte, hogy azt az időt, amikor még mint kis úttörő verseket szavalt a tornateremben a színpadon, nem is 6 maga élte át. A visszafelé vezető nyomokat befújta a szél. A jó ember, az igaz ügy a jó ember érdekében, de büszkén is hangzik, mindent az emberért, ami jó és szép, mert az ember jó, és ő a középpont ... Betemetve, vége, elmosta az ár, mielőtt még gyökeret verhetett volna. Mert másmilyen a világ, kivált pedig az emberek; az apja lelkiismeretes, óvatos ember és alamuszi, mindig tudja, mit, mikor és miért kell elhallgatnia. Az iskolaigazgató történelmet tanít, és mindig igaza van. Jelenkori ismeretekből elégtelen, ha azt mondod, amit látsz. Minden elégtelenért két vasárnap szobafogság. Ezek után megmondhatod, mit látsz? Az első szerelme egy bájos kis álszent, aki a tánc után félrevonul az őrmesterrel a bokorba. De büszkén is hangzik ez. Csakhogy Christian hallása kitűnő. Később az asszonyok kínálkoznak fel, köztük az egykori iskolaigazgató felesége. A férj konferenciázik, 6 meg a szomszédban lakik. Egy Gorkij nevű furcsa álmodozó volt a vesszőparipája. Kedden éjszaka és szerdán reggel az ágyban áll bosszút rajta minden nagyképűségéért, gyanakvásért és sértésért. A feleségével hálva egyenlíti ki a számlát. Ami jó és szép. Inkább szép, mint jó. Vagy jó is? És a „Dal az emberről“ már csak távoli mese. A nyomok be vannak temetve. És akkor jön ez a kis ember, ez a Max, a fúrómester, pártjelvénnyel és szőke szemöldökkel, amit Christian ki nem állhat. De Maxnál szemet huny fölötte, Max igényeket támaszt az emberekkel szemben. Addig szimatol körülötted, míg a sűrű bozótban rá nem talál az egészséges magra, amelyet mindenkiben eleve feltételez. Talán némi maradványokat, és erőnek erejével rávezet a tulajdon nyomodra. Előtted ott áll egy portréfej, szürke bajusszal. Majakovszkij, de gyökerekkel. „Ne beszélj úgy, hogy: ha mindenki olyan volna, mint te. Ilyesmit soha többé ne halljak a te szádból — mondta az első időkben. — Nem vagyok én semmiféle rendkívül ember. Olyan, mint én, szép számmal akad. Bárhová mész, mindenütt megtalálhatod őket. Csak éppen olyannak kell látnod és felfognod a dolgokat, amilyenek, és meg kell ismerned, mi a magad része, amivel hozzájárulsz, nem pedig úgy járni-kelni a világban, mint aki mindent jobban tud, zsebre dugott kézzel, félretartott fejjel, azt állítva: félrecsinálnak itt mindent. Meg hogy ti az ostoba fajankók pártja vagytok. Mert mi mást is jelenthetne az, hogy: ha mindenki olyan volna, mint te. Ne mondj nekem még egyszer ilyet.“ Tyúkot ezek szerint nem lopnak többé. Még tökrészegen sem. De hiszen úgyis kevesebbet isznak, amint a torony újra működik. Mindig így volt. Ha közben netán megérkezett a rudazat, akkor még lesz ma egy éjjeli műszak, ö meglátogatja Susanne asszonyt, a mai műszakjukat ők ketten ledolgozták. Az asszony talán várt is rá a tavaknál. Megpróbálta magában felidézni Susanne hangját. De nem emlékezett rá. Talán jobb is ha megváratja. Csak tudná legalább, hogy várta-e. A krempeni templom sötéten meredt az égre. Jertek el, mert immár minden kész. Kari a lakókocsik előtti macskaköves burkolaton sem vette le a sebességet, úgyhogy Christian leugrott. A vontatót és a kocsit egyszerűen otthagyták. Odaát a torony még mindig sötétségbe burkolózott. Ezek szerint nem érkeztek meg az alkatrészek. Sört ihatnám — mondta Christian. A kocsma zárva van — felelte Kari. Christian megmosdott, átöltözött, evett egy kis májkrémes kenyeret, utána pedig homoktortát. Egy fél vaj és hat friss tojás van a tortában — mondta anyja. A kocsma zárva, mert hétfő van, és a vendéglős csak másnap délben jön vissza a városból. A kocsmárosné vagdalt hússal és kolbászos krumplilevessel várja. De ő nem megy el. Semmi kedve odamenni. Eduard a konyhakocsiban kuksol a képernyő élótt, mint minden hétfőn, mikor a folytatásos filmlimonádét adják. Marianne Fritsch és Willi Hoppe. Útközben a férfi megint elrontja titokban az autót és kénytelenek a fogadóban éjszakázni. Vár rá vajon Susanne? A kocsma elé érve Christian megállt és benézett. Az ivóban sötét volt. Eszébe jutott, hogy nem tudja a vendéglósné nevét. A férje mindig csak azt mondja neki: „te“, vagy sehogyan sem szólítja. De hiszen Christian nem szándékozott a vendéglősnét meglátogatni. Megkerülte a régi iskolaépületet, hiszen most már tudta, merre van az ablak. Csakhogy itt is sötét volt. Erre gondolhatott volna. Nem kívánhatja, hogy Susanne egész nap őt lesse. Valami ismerősöket említett. A homlokzati oldalon az első emeletről fény szűrődött ki, tompa fény, mint csaknem minden ablakból ezen az estén. Embereket sehol sem lehetett látni a faluban, de még csak emberi tevékenységre utaló hangok sem hallatszottak. Az állatok is elcsöndesedtek az istállókban, és a kutyák sem ugattak. Csak a televízió fénye világított. — folytatjuk — W. POZSONYI ANNA — Apa már megint kocsmózik, — sóhajtotta az öregasszony, mikor Julika, a kisebbik lánya is megjött a munkából és kettesben ültek neki a vacsorának. De ebben a pillanatban megzörrent az ajtó s az anya hozzátette: — No úgy látszik tévedtem. — De nem az apa volt, hanem Feri, s anya arca felragyogott. — Elgyüttél? Erre volt dolgom, hát gondoltam megnézem mamáékat, — mondta Feri és levetette vastag, sötétkék felsőkabátját. Autóbuszvezetői egyenruhájában volt. Anya tányért, kanalat tett még az asztalra. — Jó bablevest főztem. Feri leült és a maga elé vett táskából szép szál füstölt kolbászt vett elő. — Fogyasszák egészséggel. Erzsi odahaza volt az öregeinél. — Finom lesz! — csettintett Julika s az öregasszony bólintott, — köszönjük fiam! A bableves után Julika még jó nagyot szelt a kolbászból és falatozni kezdett. — Apa hol van? — kérdezte Feri. — Mostanában későn jár haza, — felelte az öregasszony. — Dolgozik? — Hát elmegyeget. Tudod, nem bír az tétlen. Mióta nyugdíjas, mindig hívják, hisz erre mindenki ismeri. Javítgat, fát vág. Aztán meg kocsmázik, •— bökte ki teli szájjal Julika. Az öregasszony sóhajtott, aztán bálin-LUll. Hát igen, elég gyakran gyün haza borosán. — Aztán veszekszik, — toldotta Juli. — No, azért te csak hallgass! — pillantott rá az anyja. — Még hallgassak? Mindig porol, hogy milyen a hajam, meg hogyan öltözködöm, meg hogy mér gyünnek a fiúk. Feri nézte a húgát. — Hát ami ezt a kóctornyot a fejeden illeti, az nekem se tetszik. — Úgy bizony, — helyeselt az anya és hozzátette: — folyton vicsorognak ezek egymásra apával. Az morog, ez meg viszszaszájal. — Persze, — vágott rögtön vissza Julika, — mert a Lajit bántja. Azt mondja huligán, pedig az rendes fiú. — Pocsékolja a pénzét, — vélte az öregasszony. — Múltkor is valami bendzsót vett s most azt cincogtatja utcahosszat. Hát van neki! Nem is kell annak otthon leadni semmit. Az öregeinek is van, — feleselt Juli. — Ide hallgass, — fordult a húga felé Feri, — nagyon felvágták a csőrödet. — De mikor minden baj neki, — duzzogott Juli. — Múltkor megyünk az utcán a fiúkkal és gyün apa, koszos kék zubbonyban, borostásan, majd hogy el nem süllyedtem s rámkiált, hogy: te, gyere haza, de tüstént. Nem akartam menni, de csak állt és várt, már attól tartottam, hogy megpofoz ott a fiúk előtt, hát mentem. Hogyan vagy te felöltözve, ríva I It rám, ahogy mentünk. Még hallhatták. Mert a fekete nadrágomban voltam rózsaszín kardigánnal. — Hát én se engedném, hogy Erzsi farmernadrágban járjon, — ingatta a fejét Feri. — Nem is való annak a nagy fenekire, — vágott vissza gúnyos szemtelenül Julika. ь » — Juj, te szájas te, — restelkedett az öregasszony a lányka miatt, mikor látta, hogy Feriben bentrekedt a szó. Megkoccant a konyhaajtó és benyitott apa. Most is a kék, térdeválla foltozott munkaruhában volt. Megállt az ajtóban, az arcán tétova mosoly s a karján egy kis kutvakölyök. — Jó estét, apa, — állt fel Feri. Az öreg a falifogasra akasztotta a sapkáját és visszaköszönt. — Jó estét, fiam! — Hát maga mit hozott? — bökött az áliával a kutyakölyök felé az öregasszony. Apa megemelte, megsimogatta, úgy mutatta a kis állatot. Jaj de helyes, — sivított Julika és
