Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-08-27 / 35. szám
Megnéztük az elsárgult fényképeket — mindig nála Vannak, az igazolványában. Az arcok már elmosódtak, a nevekre sem emlékezünk, de az élő hős kézszorítása élmény volt Dolná Lehota. A domboldalhoz szerényen odasimul a bevakolt faház. Anna nénit — Sebővá Annát — a nyári konyha előtt találjuk a férjével, és az unoka is ott játszik mellette. Az öregek a felhőket kémlelik, mert a hegyvidéken sohasem tudja az ember, mikor lepi meg az eső és Anna néne beteg lába mintha időváltozást jelezne, ö így emlékezik vissza a vészterhes napokra, vagy inkább hónapokra: — Cierny Balog-ról kerültem ebbe a faluba szolgálni. Itt mentem férjhez. Amikor kitört a fölkelés, megtudtam, hogy a bátyáim is a partizánok között vannak, fönn a hegyekben. Én akkoriban erdőmunkás voltam, így ismertem a vidék minden zegét-zugát. Mulíknak hívták azt a partizán parancsnokot, aki sok mindennel megbízott. Ügy mondták, összekötő voltam ... leveleket vittem, hoztam, sütöttem, főztem nekik, vajat köpültem, meg káposztát savanyítottam; ezt télen a fagyott lábak gyógyítására is használták. Rendszerint úgy volt, hogy éjszaka bedobták az udvarba a zsák lisztet, én máris dagasztottam, s egyszerre hét kenyér is sült a kemencében. Egyszer aztán elfogott ám engem is a német őrjárat. Az egyik falumbeli mentett meg, aki tudott valamicskét németül és azt mondta, kelekótya szegény, azért jár mindig batyuval... — Valahogy én sohasem féltem, pedig sokan figyelmeztettek, hogy jó lesz vigyázni... Nem is tudnám megmondani, mi adott bátorságot A podbrezovái Sverma Művek-ben ma pontosan úgy zajlanak a hétköz-A podbrezovái parkban, — csakúgy mint Szlovákia annyi, de annyi városának parkjában — áll a partizán harcokban elesett hősök emlékműve. Sliaéan Jozef a szép nyári napokban sokszor el-eljárogat a parkba, elnézi a virágokat, és mint az öregek — emlékezik. Emlékezik, talán azért, mert a jelen számára eseményekben szegényebb, vagy talán inkább nyugalmasabb, mint a múlt... — Hát igen, akkor más volt az élet — mondja Sliaéan Jozef, immár tizenegy éve nyugdíjas. — Már az édesapám is itt dolgozott harminckét évig a vasgyárban, én pedig negyvenöt hosszú esztendeig voltam a gyár villanytelepének a gépésze. A mienk volt a szűk völgyben épült vasgyár, és akkor, negyvennégyben veszélybe került. Tudtuk, éreztük ezt mindannyian! Sliaéan elvtárs úgy folytatja, mintha ott sem lennénk, mintha szavait a bércek fölött lomhán gömbölyödó vagy a tovasuhanó felhőkhöz intézné. S mi is úgy érezzük, már nemcsak hozzánk szól, hanem a fiatalokhoz is, akiknek meg kell becsülniük a jelent, s tán méginkább a jövőt. — Tulajdonképpen az egész fiatalságom küzdelmes volt. Negyvennégyben a gyár Jasenská-völgyében levő villanytelepén dolgoztam. Az egyik augusztusi napon a hegyekből egy tanítónő szovjet ejtőernyős tiszteket vezetett hozzám. Segítettem, ahogy tudtam... persze hogy segítettem, később közéjük is álltam. A németek a villanytelepet meg akarták semmisíteni. Megtudtam, értesítettem a parancsnokságot. Sikerült is leszerelni a telepet, aztán a családommal együtt felhúzódtunk a hegyekbe. Mégis elkaptak a németek és a straufhauzeni fogolytáborba hurcoltak. Itthon meg a sok nélkülözésnek a feleségem is áldozatul esett. Élőiről kezdhettem az életet... 1. A Nemecká-i emlékmű 2. Sebővá Anna, a Dolná Lehota környékén harcoló partizánok összekötője 3. A podbrezovái vasgyár 97 dolgozója áldozta életét a felszabadító harcokban. Jozef Sliaéan nyugdíjas gépész, a vasgyár villanytelepének gépalkatrészeit mentette meg a nehéz időkben e e "aJ • ■■■ c N Ф 'Q) E ш aJ E Grossmann és Öllé felvételei 2. napok, mint hazánk bármely más városában. Egymást váltják a műszakok, zakatolnak a gépek, tervfeladatokról, exportról és importról vitáznak, a XIV. kongresszus határozatairól és az ötéves tervről — egyszóval a jelenről és a jövőről. A múlt mór csak a krónikák lapjain él — de az elmúlt harcok emléke mégis töretlen fénnyel csillan föl akkor, amikor a régi harcosok emlékeznek. Mert nem lehet nem emlékezni! A Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója alkalmából a gyár klubjában rendezett találkozót a nőszövetség üzemi alapszervezete, Ezen a találkozón megjelent Július Krutel elvtárs is, aki a fasiszta terror nehéz éveiben a járási kommunista párt titkára, és a felkelés aktív résztvevője volt. Nem kellett sokat kéretni, hogy felidézze a küzdelmes hónapok egy-egy epizódját: — Még a Szlovák Nemzeti Felkelés kezdete előtt, 1944. augusztus 26-án a gyár munkássága az üzem fasiszta vezetőségét fegyveres sztrájkkal távolította el, és 29-én a Forradalmi Üzemi Tanács átvette a hatalmat. Október 25-én leszerelték a gépeket és mindent a hegyekbe evakuáltak. A terror idején különösen az élelmiszer ellátással volt baj. A fasiszták a munkásoktól meg akarták vonni a szociális segélyt, s ezért tüntetést szerveztünk, amelyből az asszonyok sem maradtak ki. Sokunkat letartóztattak, pénzbírsággal büntettek. — Engem is elhurcoltak — folytatja Krutel elvtárs. — Politikailag megbízhatatlan lettem. Az elvtársak álnév alatt szereztek nekem munkát Zilinán, így valahogy egy idei^ eltengődtem. Negyvennégy májusában behívtak katonának. A szlovák hadseregben kerültem összeköttetésbe azokkal az elvtársakkal, akikkel később aztán együtt harcoltunk a Szlovák Nemzeti Felkelésben. Ennek az évnek a karácsonyán több bajtársammal elkerültünk Myto község kocsmájába. Itt magyar katonákkal találkoztunk — ötszázat sikerült megnyernünk a felkelésnek. Mindvégig velünk tartottak. Nem emlékszem már a nevükre, de szeretném őket névtelenül is üdvözölni A mindennapi élet kisebb-nagyobb problémáinak torlódásában látszólag Podbrezován sem igen gondolnak a múlttal. Lehet. De az évfordulón mégis minden esztendőben bebizonyosodik: Népünk nem felejt, s a hősi harcok emlékéből építő munkáorrít m őrit Kőszegi Zsuzsa 3.
