Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-08-27 / 35. szám
A prágai Vencel tír felett méltóságteljesen trónol a Nemieti Múzeum szikháza. A közelmúltban ünnepelték intézményes megalapításának százötvenedik, s néhány héttel ezelőtt ezen impozáns székház megnyitásának nyolcvanadik évfordulóját. szét és a társadalom eredetét és fejlődését bizonyító anyagokat és tárgyakat, s mindemellett kutató, valamint népnevelő munkát is végez. A prágai Nemzeti Múzeum ötszázmillió esztendő gazdagságából ad színes ízelítőt a látogatónak, s ebből az érdekes kincsgarmadából szeretnék legalább három gyöngyszemet a kedves olvasónak bemutatni. AZ ELSŐ GYÖNGYSZEM: ötszázmillió év előtt a földünk üres volt, puszta. A ma már ismeretlen formájú hegyeket a tenger hullámai vették körül. A hegyek és vizek felett pedig a csend, a végtelen csend uralkodott. Csupán a tenger hullámai harsogtak haragosan, amikor fehér taréjuk szétzúzódott a parti sziklákon. És csak a tengerben volt élet. Ott a tenger fenekén éltek a trilobiták Is. Ám egyszer felettük is eljárt az idő. Belefulladtak a hínárba és a homokba, megkövesedtek. Néhány év előtt, amikor a.bágerek a Vencel téri aluljáró teknőjét mélyítették, egy kőhalmaz közepette — maga is kővé válva — adott hírt Prága szívében a világnak ötszázmillió esztendő létéről a trilobita. Ma ott van a Nemzeti Múzeum Barrandeum elnevezésű termében, Jártál e kedves olvasó a prágai, a pozsonyi vagy a budapesti Nemzeti Múzeumban? Volt-e annyi türelmed, hogy figyelmesen megtekintsd a mineralógíai, a petrográfiai, a paleontológiái, a növénytani vagy az állattani gyűjteményt? Volt-e annyi időd, hogy elmerengj a régészek kiásta kőbaltákon, vasszerszámokon, ezüstérmeken, hogy megcsodáld a régi csaták, barikádharcok fegyvereit, az ősök díszesvéres egyenruháit, a barokk korszak hegedűit és zongoráit, vagy az afrikai totem-plasztikák megigézó primitívségét? És eltöltött-e büszkeséggel e gyűjtemények gazdasága, mely népeink és szomszédaink földjének meg társadalmának a múltjáról beszél...? Bevallom, jómagam sem égtem a buzgalomtól és kíváncsiságtól, hogy seregszemlét tartsak a régmúlt, az igaz sem volt talán idők kincseinek regimentje felett. Egyszer azonban mégiscsak betévedtem a prágai 'kőkolosszusba. Igaz, régen volt, elsüllyedt ifjúkorom bohó napjaiban. Szent Vencel szobránál várakoztam egy tarka, bohócsapkás szeptemberi alkonyatkor a kékszemű Jarmilára. A szőke szépség ugyan váratlanul pontos volt, de az eső mégiscsak megelőzte. Gyerünk a múzeumba, mondotta Jarmila, ott melegben leszünk és egyedül. És rögtön nekiiramodtunk. Mint Perszeusz a krétai Minos király útvesztőjében bolyongtunk teremből terembe, emeletről emeletre. Melegben voltunk — és kettesben. Csak egymást láttuk, s amikor búcsút vettünk a Pan'Seon bronz alakjaitól, Jan Hus mesteröl, a zsoldosverő Zlzkától, Mánestől a festőtől, és K. H: Máchótól a költőtől, bizony eszembe sem jutott feltenni magamnak a kérdést, vajon miért is építenek a népek múzeumokat? Pedig Közép-Európóban a Nemzeti Múzeum, akár Prágában, akár Pozsonyban, Belgrádban, Bukarestben vagy akár Budapesten, mindig egy nép büszkesége, s nagyon sokszor nemzettéválósának emlékköve. Megalapításuk története és sorsuk, ha nem is azonos, nagyon sokban hasonló. A múlt század első felében jöttek létre, amikor a nép mind Csehországban mind pedig Magyarországon nemzetté akart előlépni. Ezernyolcszáztizennyolcban gróf Kolovrat királyi helytartó kezdeményezéséből alakult meg ez a cseh főurakból önkéntesen összeálló társaság, amely a Csehországi Hazafias Múzeum Társaság nevet vette fel, s elődje lett a mai Nemzeti Múzeumnak. S talán nem érdektelen, hogy a társaság alapszabályait részben a budapesti Nemzeti Múzeum alapokmánya szerint dolgozták fel. A Társaság létrejötte országszerte nagy lelkesedést váltott ki a cseh hazafiak körében, özönlöttek az ajándékok, gyarapodtak az értékes gyűjtemények, JÁRTÁL-E KEDVES OLVASÓ...? akárcsak társai, melyeket Barrande, a vasútépítő francia mérnök fedezett fel a mai Barrandov egyik kőzetében. Barrondi vasútat jött építeni Csehországba. Az építkezésen, egy felrobbantott sziklabarikád törmelékében lelt rá a megkövesedett trilobitákra. A megkövesedett „csodabogár" megígézte a francia mérnököt. Itt maradt Csehországban, megtanulta a nép nyelvét és mintegy hatezer oldalt írt össze a trilobitákról. Hatalmas gyűjteményét pedig a Nemzeti Múzeumra testálta> A MÁSODIK GYÖNGYSZEM: A Nemzeti Múzeum fegyvergyűjteményében jó néhány huszita fegyver, buzogány, pajzs található. Az egyik pajzson Dávidot és Góliátot láthatjuk. A kép alatt pedig ez a felirat áll: „Adj Uram szabadságot azoknak, akik érette Hozzád fohászkodnak!" A kis Dávid, a husziták cseppnyi, de félelmetes serege valóban legyőzte a zsoldos Góliátot. És győzelménél nemcsak a híres szekérsánc, hanem a buzogány és a pajzs is nagy szerepet játszott. Az idő elszállt, elporladt a győző és porrá vált a vesztes is, de itt maradt a pajzs és a huszita korái, egy vitéz nép múltját dicsérve. A HARMADIK GYÖNGYSZEM: Bátor volt, de sohasem túlzott. Ha minden part szakadt, megfutamodott. Mintha csak édesapám félig tréfás, félig (vagy talán egészében) bölcs mondását ismerte volna, hogy a jó katona megszalad, de mégsem adja meg magát. Vidám volt és okos. Mégis gyakran az ellenkezőjét cselekedte annak, amit elvártak tőle. És mindenütt csehül beszélt, noha az ő idejében az még nem volt magától értetődő. Igaz, a cseh nép akkortájt akart nemzetté előlépni. Kaspareknek hívták és Matej Kopecky ténsúr faragta ki őt hársfából. A gyerekek imádták, a felnőttek szerették, az osztrák beamterek kevésbé. Gazdájával ponyvásszekéren járta a cseh falvakat és városokat. Mert Matej melyeket mindaddig nehezen lehetett elhelyezni, amíg a Sternberk palota egyik szárnyát (a mai Nemzeti Galéria helyiségeit) bérbe nem vették. Az ország népe (értelmiségiek, iparosok, kereskedők) nagy figyelemmel kísérte, hogyan alakulnak meg egyre-másra a múzeum szakosztályai, hogyan válik a Társaság, illetve a múzeum a cseh kulturális és tudományos élet központjává. A sors Iróniája azonban úgy hozta, hogy amikor megkezdték a jelenlegi reprezentatív székház építését, melyet 1891 nyarán adtak át a nyilvánosságnak a kulturális és a tudományos munka súlypontja az egyetemre és a közben megalakult Tudományos Akadémiára tevődött át. S a Nemzeti Múzeumnak lassanként kialakult jelenlegi arcéle és funkciója, az olyan tudományos intézmény arcéle és funkciója, amely folytonosan gyűjti, megőrzi és rendszerezi, majd szakszerűen feldolgozza a termé-Kopecky ténsúr szegény volt okkor is amikor megkezdte pályafutását és még szegényebben halt meg. Halála előtt eladta szekerét és lovait, s a színházigazgató úr talicskán tolta maga előtt színházát. Am ahol sátrat vert, mindenütt a cseh nyelv és a cseh haza szeretetére tanította a népet. Ma a prágai Nemzeti Múzeumban Matej Kopecky ténsúr vándorbotját, csengettyűjét és lámpását őrzik. No meg egy régi-régi ütött kopott faszínészt, KaSpareket, a mai Hurvinek és Spejbl derék ősapját, a fából faragott nemzetébresztőt I Ez a három gyöngyszem, vagy ha úgy tetszik mozzanat, csupán három ^seppje az idő ötszázmillió éves végtelen óceánjának, de három igazgyöngye egy nép büszkeségének, amely azokban a régi „szép időkben" — de jó is, hogy már elmúltak — a Nemzeti Múzeumban talált otthonra. Borsi Imre
