Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-08-20 / 34. szám
kai. Valami hántatlan karókból vert kerítés aljában nőhet, mert ennek a levélnek о hónaljában egy mákszemnyi fenyókéregdarabko van. Ez biztos jel." „Mit mutat ez a jel?" kérdi a herceg. „Hát azt mutatja," mondom. „hogy háromkilométeres körzetben minden ház környékét meg kell nézni; négy csoportra ősziünk: о kegyelmes úr, én, a kegyelmes úr kertésze és az én segédem, Vencel. Kész." No és reggel mindjárt az történt, hogy Klára megint hozott nekem egy bukéta kék krizantémot. Aztán átkutattam a magom szakaszát, minden kocsmában ittam egy kis meleg sört, ettem egy kis kvarglit, és kérdezgettem az embereket a kék krizantém felől. Estére egy dologban bizonyos voltam: az én szakaszomban semmiféle kék krizontém nem terem. A többi három szakasz területén se találtak semmit. Csak Klára hozott egy új kék krizantémcsokrot. Hisz tudja, egy ilyen herceg nagy úr ám, ha mindent egybeveszünk; hát elhivatta a csendőröket, mindegyiknek egy kék krizantémot nyomott a markába, és fene tudja, mit ígért nekik, ha megtalálják azt a helyet, ahol a virág nő. A csendőrök, uram, azok művelt emberek, újságot olvasnak meg miegymást, azonkívül minden követ ismernek a környéken és nagy befolyásuk van. Hát képzelje el, hogy aznap hot csendőr, a községi rendőrök, a falusi bírók, az iskolósgyerekek tanítóstul, no meg egy cigónycsapat háromkilométeres körzetben végigkutatták a földet, letéptek mindent, ami virágzott rojta és elhozták a kastélyba. Uram, ott anynyi virág volt, mintha Űrnapja lett volna, de kék krizantém, magától értetődik, egy se volt közte. Klárát egész nap szemmel tartottuk, de éjszaka megszökött és éjfél után egy nyaláb kék krizantémot hozott nekem. Becsukattuk a községi fogdába, hogy le ne szaggassa, ami a virágból talán megmaradt, de ezzel végére is értünk a tudományunknak. Becsületszavamra olyan volt az egész, mint a yarázslat. Képzelje el, köröskörül síkság, mint az asztal lapja, és ne adj isten azt a virágot megtalálni. Azt hiszem, az embernek joga van gorombának lennie, ha nagy szükségben van, vagy ha kudarc éri; ismerem az ilyesmit; de amikor a herceg dühében kijelentette, hogy ugyanolyan idióta vagyok, mint Klára, azt feleltem neki, hogy velem ugyan vén kretén létére ne gorombáskodjék, és mentem egyenesen az állomásra; azóta se voltam Lubenecben. De amikor már bent ültem a vasúti kocsiban és a vonat elindult velem, úgy sírva fakadtam, uram, mint egy kisgyerek. Eszembe jutott, hogy nem látom meg többé a kék krizantémot és hogy most örökre elszakadok tőle. És ahogy így sírok és kinézek az ablakon, mindjárt a sínek mellett valami kéket látok. Capek úr, az a látvány erősebb volt nálam: felrepített az ülésről és meghúzatta velem a vészféket — nem is tudtam, mit csinálok; a vonat nagyot rándult, és ráestem a szemközti ülésre és eltörtem ezt az ujjamat. Mikor a kalauz előrohant, elkezdtem dadogni, hogy valamit ottfelejtettem Lubenecben, mire fenenagy büntetést fizettetett ki velem. Káromkodtam, uram, mint egy matróz, és a sínek mentén visszakullogtam ahhoz a kékséghez. Te marha, mondtam magamnak, hátha csak őszirózsa volt, vagy más kék gyom, te meg ennyi pénzt hajítasz ki miatta! Megtettem vagy ötszáz métert; már azt hittem, hogy az a kékség valahol közelebb volt, hogy elmentem mellette, vagy hogy káprázott a szemem, amikor a töltésen megláttam a bakterházat és a kiskert kórókerítése mögött a kékséget. Két bokor kék krizantém volt. Minden gyerek tudja, uram, hogy ezek a bakterek miket termesztenek a kertjükben. Kelkáposztát meg dinnyét, napraforgót, egy-két rózsafát, mályvát, tropaeolumot és néha dáliát; ebben a kertben még ennyi se volt; csak krumpli, bab, egy orgonabokor és itt a sarokban a két kék krizantém. „öregem" mondom neki a kerítésen keresztül, „hol vette ezt a kék virágot? „Ezt a kéket?" kérdi a bakter. „Ez a boldogult Cermák utón maradt, aki én előttem szolgált itt. De a pályán tilos a járás. Ott a tábla, hogy »A pálya mentén járni tilos«. Mit keres maga itt?" „öregem" mondom én erre, „hót hogy lehet magukhoz eljutni!" „A pályán át," feleli az őr. „De itt senkinek sincs keresnivalója. Mit akar itt? Kotródjon innét, a mindenit magának, de a pályára ne merje rátenni a lábát!" „Hát" — mondok —, „akkor merre kotródjak?" „Az nekem édesmindegy“, kiabál az őr, „de a pályán át nem, és punktum!" Erre leülök a töltés szélire, és mondom: „Idefigyeljen, öregem, adja el nekem azt a kék virágot." „Nem adom," morog az őr. „És szedje innét a sátorfáját. Itt nem szabad ülni!" „Miért nem?" kérdem. „Az nincs felírva a táblára, hogy itt nem szabad ülni. Járni nem szabad, hát nem járok." Az őr meglepődött és megelégedett annyival, hogy a kerítésen keresztül mindenféle szépet mondjon rám. Olyan magánakvaló ember lehetett, mert nemsokára abbahagyta a szitkozódóst és elkezdett önmagával beszélgetni. Fél óra múlva kijött, hogy végigjárja a pályát. „No,“ állt meg mellettem, „elmegy innen, vagy nem?" „Nem mehetek," mondom, „mert a pályán járni tilos, más út pedig nincsen erre." „Hát tudja mit," mondta aztán, „ha majd elhagyom ott azt a kanyart, tűnjön el a pályán keresztül; én nem fogok látni semmit." Hálásan megköszöntem a tanácsot, és amikor elhagyta a kanyart, átmásztam a kerítésen és saját ásójával kiástam mind a két kék krizantémot. Elloptam, uram. Én becsületes ember vagyok, és csak hétszer loptam életemben; mindig virágot. Egy óra múlva vonaton ültem, és vittem haza a lopott krizantémot. Amikor az őrház előtt haladt a vonat, a bakter ott állt kint zászlóval a kezében és olyan dühös arcot vágott, mint az ördög. Integettem neki a kalapommal, de azt hiszem, nem ismert meg. No látja, uram: mivel ott volt az a tábla, hogy »A pályán járni tilos«, senkinek közülünk, sem a csendőröknek, sem a cigányoknak, sem a gyerekeknek nem jutott eszébe, hogy ott is kereshetnék a kék krizantémot. Ilyen ereje van, uram, egy tiltó feliratnak. Lehet, hogy a bakterházak kertjében kék kankalin nő vagy a tudás fája, vagy aranypáfróny, de ezt soha senki fel nem fedezi, mert a pályán járni szigorúan tilos és punktum. Csak a bolondos Klára jutott el oda, mert bolond volt, és nem tudott olvasni. Ezért adtam a kék krizantémnak a Klára nevet. Tizenötödik éve bajmolódom vele. De valószínűleg az a baja, hogy jó földdel meg nedvességgel elkényeztettem — az a bugris bakter egyáltalán nem öntözte, olyan tömör volt körülötte a föld, mint az ón; szóval tavasszal kihajt, nyáron gutaütést kap, és augusztusra elpusztul. Képzelje el, uram, nekem egyedül van a világon kék krizantémom, és nem mehetek vele a nyilvánosság elé. Hol van ettől a Bretagne vagy az Anasztázia, azoknak csak egy kis lila árnyalatuk van; de a Klára, uram, ha az én Klárám egyszer kivirágzik, az egész világ beszélni fog róla." Benedek Elek meséje lUrm0' SZERETNE LENNI Egyszer volt egy gazdaember s annak egy fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, vele a fia is. Mentek a cselédjei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen: — Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni! — Szeretnél-e, fiam? — mondja az ember. — No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom. Hiszen a fiú kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludt, míg a többiek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét. No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a fiút közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának. Hiszen a fiú nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig. Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a fiú is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit. — Várj csak a sorodra fiam — mondotta a gazda —, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya — s megint csak kenyérhéjat dobtak neki. De már estefelé zöldetvöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának: — Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga! Látod, fiam, látod — mondotta a gazda —, az ember legyen ember, a kutya legyen лииуа. Bezzeg azután a fiú megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát. MARSAK (Fodor András fordítása) Szamarán nyomukban a molnár dohog: lassan — Fiú a kocog; csacsin, fia az apa meg utána gyalog I baktat gyalog. „Nézd csoki — köröttük a nép így susog: — Apó a csacsin, a fiú gyalog! Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? A fiú csacsin, az apa gyalog!" Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Az apó a csacsin, a fia gyalog." Csacsiról leszáll földre az öreg, fölül helyébe gyorsan a gyerek. „Lám csak! — egy utas Molnár s a fiú, mindegyik felül: hátul az öreg, az apa, a fiú elül! „Ejha — egy másik utas csak nevet: — Fent ül egy csacsin apa és gyerek. Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? A molnár, a fiú és a szamár Fent ül egy csacsin apa és gyerek I" Molnár és fia kullognak gyalog; hátán a szamárral apó kocog. „Haha — a falu kacagni kiáll: — Ifjú csacsit visz egy öreg szamár! Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Ifjú csacsit visz egy öreg szamár!"
