Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-08-20 / 34. szám
ч 4 •4 HERBERT OTTO тихо# a gólyák költöznek — Csakugyan le akartam hívni sétálni. Ilyen csodás estén a szabadban kell mászkálni. Majd meglátja, milyen csodálatos este. — Csakhogy én nem akarok a szabadban mászkálni. Érti? Miért nem? Nem elég, hogy nem akarok? Hanem mit akar? — Hogy tűnjön el. Christian eddig az ajtónál guggolt, de most leült. 1 — Maga is leülhetne egy kicsit. Van odabent szék? Vagy ide a padlóra. Én itt lent ülök. A körme hegyével halkan megkopogtatta az ajtót. — Itt van még? Hol van? Susanne tanácstalan volt. Érezte, hogy szíve mélyén nem haragszik. Ha meg akarna szabadulni tőle, csak kiáltani kellene, vagy a padlón dörömbölni, lent tüstént meghallanák. De nem tette. Mert ez azt jelentené, hogy összefog ellene a barátnőjével és annak férjével. Christian nem volt számára egész közömbös, így hát csak tanácstalanul topogott. — Itt van még? — kérdezte újból Christian. Ám Susanne hallgatott. Mit csinál? Levelet írok. Szerelmes levelet? — A férjemnek írok — vágta rá hirtelen. Az ágy mellett a széken ott volt a könyv, az írómappát pedig ki sem nyitotta. Mégis habozás nélkül válaszolt, mintha az igazat mondta volna. — Akkor nem olyan sürgős — hangzott kintről a válasz. Folytassa a levélírást holnap. Lehet, hogy holnap éjjel esik. De ma meleg van. Nemsokára feljön a hold. Susanne leült az ágyra, az ajtó közelében. Kibontott haja elöl a vállára és az arcára hullt. Elhatározta, hogy ezentúl nem válaszol. Olyan ez is, mint a többi. Mindig csak önmagukból indulnak ki, és olyannak képzelik el a világot, ahogy nekik kényelmes. Menjen már — sürgette. Maga is jön? Nincs magában mákszemnyi tisztelettudás? Kivel szemben? Általában. — Dehogynem — mondta Christian. — A lehető legcsöndesebben jöttem. Senki sem hallott meg. Itt ülök szép csöndben, és rendkívül illedelmesen szeretném rábeszélni egy sétára, lent mindent visszarakok a helyére, és eltüntetem. a nyomokat. Csak az ajtót nem tudom megint elreteszelni, mert azt belülről' kell, a kisablakon át pedig hogy csinálhatnám? — Azt viszont természetesnek tartja, hogy egy férjes asszony ajtaja előtt üljön. Éjnek idején. — Hát tehetek én róla, hogy olyan szép az éjszaka? Különben is csak rábeszélni szeretném. Ez tilos? Az ajtóhasadékon át kiszűrődött a fény; Christian odahajolva suttogott: — Jöjjön egy kicsit közelebb. Ide az ajtóbasadékhoz, jó? Szeretnék magának valamit súgni. Itt van? Susanne ülve maradt. Mondja csak. Egészen jól hallom innen is. Most összeszedem minden tisztelettudásomat, a legnagyobb csöndben lemegyek, és visszarakom a szerszámokat a pajtába. Mit szól hozzá? Semmit. Elvárom magától. — Aztán elhagyom az udvart — suttogta Christian —, és a kapun kimászom az utcára. Rendben? — Rendben. — És Susanne mosolygott, azt ugyanis nem lehet hallani. — Aztán átmegyek a másik oldalra, a templom elé, és ott várok magára. Jó? — Nem bánom. — És lejön? — Nem. Miért ne menne? Ha a férfi tévesen értelmezi, és olyasmit vár tőle, amit nem kap meg, az az ő dolga. Fél órát tart a séta a tavakig. Szeret éjjel a vízben gyönyörködni. Se nem fáradt, se nem fél, s nem is férjes asszony. — Kár, hogy olyan ügyetlen vagyok — szólt Christian .— Különben szépen kérném és elmondanám, milyen ma az éjszaka. — Fülelt, hogy válaszol-e Susanne valamit. A távolból kutyaugatás hallatszott. — Hát akkor lent várok. Mennyi idő múlva jön? — És hova akar menni? — kérdezte Susanne. — Ahova magának tetszik. Mondjuk Schafstädt felé? — A tavakhoz? — A tavakhoz, ha akarja. Ismerem mind a tavakat. — Christiannak úgy tetszett, mintha máris győzött volna, és Susanne bármely pillanatban válaszolna: nem bánom jövök. Susanne azonban hallgatott, ő pedig folytatta: — Nagyon szép ott a tavaknál, mikor felkel a hold, és egyszer csak két holdat lehet látni. Susanne most már szilárdan eltökélte, hogy nem megy le, bár nem tudta volna megmondani, mi idézte elő ezt a végleges elhatározását. Később talán még bosszankodik is miatta, és helyteleníti a vonakodását. Ilyesmi előfordult. olykor. Most mindenesetre így határozott, és elsősorban is a suttogást kell abbahagynia, hogy véget vessen a bizalmaskodásnak, amely akarva, akaratlan belopakodik, ha suttogunk. — Akkor jó szórakozást kívánok a tavaknál — mondta meglehetősen hetykén. — Eltévedni nem fog. Jól kiismeri ott magát? Egy idő múlva Christian megkérdezte, hogy ez-e az utolsó szava. — Ez — vetette oda Susanne. — És mikor látjuk egymást? Mit csinál holnap? Kimegy a tavakhoz? — Nincs kizárva. ö majd megtalálja, válaszolta Christian, a levelet pedig fejezze be, mert holnap nem lesz rá ideje. Megkérdezte, hogy lefelé csöndben vagy hangosan menjen-e. — Természetesen csöndben — mondta Susanne, és megint suttogott. Hozott magával valamit, közölte még Christian, és ideteszi az ajtó mellé* Bizonyára tetszeni fog. El ne felejtsen utánanézni. Susanne az ablaknál állva hallotta, hogy Christian odalenn tesz-vesz. Fém is csörrent, és nyikorgóit a pajta ajtaja. Azután őt szólította a fiú, és jó éjszakát kívánt. Nem hajolt ki az ablakon, és nem is válaszolt. Beletellett még egy kis időbe, mire léptei eltávolodtak. Christiannak igaza volt: csakugyan kellemesen langyos az éjszaka. Valahol messze vonat zakatolt. A rózsát az egyik vaskos pohárba tette, amelyet fogmosópohárnak használtak: eredetileg mustár volt benne. Max nem ment egyenesen Krempenbe, hanem előbb Wildenbruchba, a korábbi munkahelyére hajtott — motorkerékpárral mindössze egy óra kerülő —, hogy megnézze, ott van-e még a régi műhelykocsi. Ott volt még. Krempenbe érve Max azonnal a postára ment, felhívta a központi üzemet, és megkérdezte, történt-e valami az ócska kocsi ügyében, jelentkezett-e az érdeklődő. Senki sem tudott semmit, egyúttal azonban közölték, hogy az új berendezéshez tartozó öblítőfejet és rudazatot szerdánál előbb nem kapják meg. Hétfő reggel volt, és az ég szinte teljesen felhőtlen. A fúrómesteri kocsi, amelyben Max az irodáját és a hálótermét berendezte, nem a szálláshelyen állt a többi kocsi között, hanem közvetlenül az új berendezés mellett, ö akarta ezt így, mindig a torony közelében akart lenni, még álmában is kellett neki a fúrás zaja, és fölébredt, valahányszor a gép leállt. —folytatjuk KAREL ёАРЕК A KÉK |1|| kji ъШ&шгЩг „Hót most elmondom önnek," kezdte az öreg Fulinus, „miképpen jött a világra Klára. Akkoriban a lichtenbergi hercegi parkot rendeztem Lubenecben — az öreg herceg, az aztán igazi szakértő volt, uram; egész fákat hozatott magának Veitschtől Angliából, és csak hagymából tizenhétezer darabot rendelt egy holland cégtől; de ezt csak úgy mellesleg mondom. Egy vasárnap reggel megyek az utcán Lubenecben és találkozom Klárával, tudja, Klára volt a falu bolondja, süketnéma hóbortos nőszemély, amerre járt, mindenütt boldogan sikongott — nem tudja uram, hogy ezek a fél kegyel műek miért olyan boldogok mindig? Éppen ki akartam kerülni, hogy ne tiszteljen meg egy csókkal, amikor hirtelen észrevettem, hogy virágcsokrot tart a mancsában; a csokorban kapor volt, meg mindenféle mezei gyom, de közte — uram, én már sok mindent láttam, de akkor majdnem megütött a guta. Annak a hóbortos némbernek a csokrában egy bodros krizantém volt, kék krizantém! Kék, uram! Olyasfajta kék, mint a Phiox Laphami, egy kis palaszürke árnyalattal; a széle atlaszrózsaszín, belül meg mint a Campanula turbinata, teljes szirmú, de ez még mind semmi: uram, az a szín még ma is egészen ismeretlen a tartós indiai krizantémnál! ^vekkel ezelőtt az öreg Veitschnél voltam; sir James azzal dicsekedett, hogy tavaly kivirágzott náluk egy krizantém, amit egyenesen Kínából hoztak, és a virágja egy kicsit lilába hajló volt, de télen sajnos elpusztult. És itt, barátom, az a kotkodácsoló maskara egy olyan kék krizantémot tartott a praclijában, amilyet csak elképzelni lehet. De, hogy folytassam, Klára vígan elbődült és kezembe nyomta a csokrát. Egy koronát adtam neki és rámutattam a krizantémra: Klára, hol vetted ezt? Klára lelkesen csipogott és röhögött; többet nem tudtam belőle kihúzni. Kiabálok rá, mutogatok, de hiába: mindenáron meg akart ölelni. Hát elszaladtam az öreg herceghez a csodálatos kék krizantémmal: — Kegyelmes uram, ez itt nő valahol a környéken; tessék velem jönni, keressük meg. Az öreg mindjárt befogatott a hintóba, és azt mondja, elvisszük magunkkal Klárát. De Klára ezalatt eltűnt, és nem lehetett megtalálni. Ott álltunk a kocsi mellett és egy jó órát káromkodtunk — az öregúr valamikor a huszároknál szolgált. De még nem is végeztünk a káromkodással, amikor megint előviharzott Klára és a sietségtől kilógó nyelvvel egy egész csokor frissen tépett krizantémot nyomott a kezembe. A herceg egy százkoronást akart neki adni, de Klára csalódásában sírva fakadt; szegény sohasem látott még százkoronást. Kénytelen voltam neki egy koronát adni, hogy megnyugodjék. Elkezdett táncolni és rikoltozni, de mi felültettük a bakra és rámutattunk a kék krizantémokra: Klára, vezess! Klára a bakon sikongott örömében; viszont, hogy Öméltósága, a kocsis, mennyire fel volt háborodva, amiért Klára mellett kellett ülnie, azt el se tudja képzelni, uram. Ezenfelül a lovak is minden percben megbokrosodtak Klára kurrogásától és gágogásától — egyszóval pokoli kocsikázás volt. Mikor már másfél órája rázattuk magunkat, megszólaltam: Kegyelmes uram, legalább tizennégy kilométert tettünk már meg." „Nem számít," morgott a herceg, „akár száz kilométert is megteszek." „Helyes," mondom én, „de Klára egy óra alatt jött meg azzal a második csokorral, tehát az a hely három kilométernél nem lehet messzebb Lubenectől." „Klára," kiáltja a herceg a kék krizantémokra mutatva, „hol nő ez? Hol találtad?" Klára kotkodácsolt valamit és állandóan előre mutatott. Bizonyára nagyon örült a kocsikázásnak. Uram, én azt hittem, hogy a herceg agyonüti; Jézusom, hogy tudott dühöngeni az az ember! A lovakról szakadt a hab, Klára cserregett, a herceg káromkodott, a kocsis csöpp híján sírvafakadt szégyenében, én meg terveket szőttem a kék krizantém felkutatására. „Kegyelmes uram," mondtam, „ez így nem megy. Klára nélkül kell keresnünk. Körzővel kijelölünk a térképen egy háromkilométeres körzetet, szakaszokra osztjuk és házról házra megyünk." „Ember," mondta a herceg, „Lubenectől három kilométernyire sehol sincs park!" „Az a jó,“ feleltem, „a parkokban legfeljebb öreganyánk térde kalácsát találnánk, no meg esetleg ageratumot vagy kánát. Tessék csak idenézni, itt lent a száron egy morzsányi föld van; ez nem humusz, ez nyúlós anyag, amit alighanem emberi, hm, izével trágyáztak. Olyan helyet kell keresnünk, ahol sok a galamb; tessék megnézni, ez a levél teli van galambpiszok-
