Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-18 / 3. szám

< •ш CQ Ш un U > О __I DAVID CAMPS лNo JNr Iю j» 1/ f»|* f» £T fp» fciW 4 *;i A Tannhöuser-nyltány után ismerkedtünk meg. Egyik barátnője társaságában volt, én pedig a fele­ségemmel. Akkor még nem is sejtettem, micsoda változáson képes keresztülmenni. Egyébként szőke volt, nagyorrú, egészen hétköznapi típus. Arcvoná­sain kancsal szeme uralkodott. Eleinte zavarba ejtett a tekintete, mert sosem tudhattám, a jobb, vagy a bal szemével néz-e rám. Kávéházi asztal mellett folytattuk megkezdett be­szélgetésünket. S miközben egy lelkes ifjú valami idegyökerezett francia költő bárgyú versét szavalta, barátom jobb szemével a vers szövegét kísérte figye­lemmel, a ballal pedig engem méregetett állhatato­san. Megdöbbentett az a tekintet. Ideges lettem. Nem tudtam, lát-e egyáltalán, vagy nem? Mikor már végképp nem tudtam kitérni előle, megkérdez­tem: — Mondd csak, melyik szemeddel látsz te tulaj­donképpen? Nem tetszett neki a kérdés, a bal szeme elborult hirtelen támadt dühében. A jobbal látok. A másik vak. Zavarban voltam. Az állítólagos vak szeme olyan intenzitással figyelt, hogy lehetetlennek tartottam előbbi állítását. Vajon miért akar megtéveszteni? Elhatároztam, hogy próbára teszem. Míg jobb szeme az utcán suhanó kocsikat követte, Intettem egyet a fejemmel. De a kancsal szem meg se rebbent. Ezek után valamivel élénkebben folytatódott a tár­salgás, végül felálltunk és elhagytuk a kiürült kávé­házat. Sétáltunk. Amikor halkan kedvesen beszélt, a bal szeme is szeretettel nézett ránk. Barátnője később emlékeztette rá, hogy kidobták a lakásából, azonnal költöznie kell, s nincs hol meg­húznia magát éjszakára. Nagyon sajnáltam őt. Jobb szemében végtelen szomorúság ült. Ezt az estét követően gyakran találkozgattunk. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a munkánkról, az emberiséggel szemben támasztott kétségeinkről és a barátságról, úgy általában. Egy délután a parkban üldögéltünk egy pádon. Bal szeme kihívóan méregetett, a jobb pedig a fák koronáján pihent. Anyjáról beszélt. Azt mondta, sza­dista volt, s elhagyatottan halt meg. Gyerekkorában sokat kínozta, s több ízben megpróbálta elpusztítani őt. Mindezek ellenére kétségbeesetten és remény­telenül szereti halott anyja emlékét. Éjszakánként gyakran saját zokogása riasztja fel, s olyankor jobb szeméből kiapadhatatlanul folynak a könnyek, bal szeme pedig a sötétséget pásztázza anyja elveszett arca után kutatva. A múlt éjszakát a parkban töltötte, mert kidobták a lakásából. Megsajnáltam és felajánlottam neki, hogy költözzön hozzánk, bizonyára a feleségemnek sem lesz ellenére, hogy nálunk lakjon. A lassan ki­veszőiéiben levő felebaráti szeretet és bizalom jele volt ez részemről. Lehet, hogy tévedek, de úgy lát­tam, ajánlatom hallatára diadalmasan csillant meg a bal szeme. Még aznap délután beköltözött hozzánk. Felesé­gem kitakarította neki az egyik szobánkat, s ő a lehető legnagyobb kényelemmel berendezte magá­nak. Fehérre meszelte a falakat, mert a zöld szín bántotta a jobb szemét. Elhelyezte képeit és búto­rait. Folyosónkon kiállítást rendezett üveg, porcelán és elefántcsont-lovakból álló gyűjteményéből. A hűtő­­szekrénybe egy hatalmas doboz kekszet dugott. Ez a gyengém — mondta. Kisajátította a telefonunkat és szobájába zárta, a központtól pedig új telefon­­számot kért. Utálta a virágokat, ezért gyökerestől kitépte feleségem kúszó jázminbokrát, amelyet nagy gonddal ápolgatott mór évek óta. Nem állhatta a zajt, hát összeszedte fiam hangszereit és eltüzelte őket az udvaron. Darabokra törte a Mozart-leme­­zeimet — gyűlölte Mozart zenéjét — könyvtáramból kidobálta a fantasztikus irodalmat, mert ezeknek a könyveknek a jelenléte beteggé teszi, és kisebb­rendűségi érzést vált ki belőle a kitalált hősökkel szemben. Feketére festette szobája mennyezetét, hogy a mélység és végtelenség érzetét keltse benne. Meghatározta a reggeli, ebéd és vacsora pontos idejét, valamint azt is, mikor használhatjuk a fürdő­szobánkat. Mindezek ellenére feleségem is, én is csak nevet­tünk rajta, ő pedig jobb szemével hálásan nézett ránk. Azon az éjszakán hallottam először a furcsa ne­szeket,. Fölkeltem és kinéztem a konyhába, de semmi gyanúsat nem észleltem. Másnap feleségem azzal jött, hogy a kint hagyott ételt valami megrágta. A nyomokból egérre követ­keztettünk. A hűtőben levő keksz-készlet is meg volt kezdve. Csodálkoztunk, mert sosem fordult még elő, hogy egér, svábbogár, vagy hasonló lett volna a házban. Amikor a reggelinél találkoztunk, barátom bal szeme tréfás vidámsággal csillogott. Nem is tudom miért, de nem beszéltünk neki a történtekről. A következő éjszakán is így történt minden. Furcsa zörejek, apró lábacskák szapora lépteinek nesze, rágcsálás a konyhában, egércincogás a falakban, a tetőn, mindenütt... Feleségem rettenetesen félt, és ébren töltötte az RBZSAK a kertben Maguk merre jártak? — Bulgáriában... Szép volt, jó volt minden, a végén mégis hazavágytam... Nem tudom ki hogy van vele, nekem tömegiszonyom van: szé­dülök és rosszullét környékez a tömegben, zaj­ban. Legszívesebben egyedül üldögélek a folyó­­parton, ahol nem zavar senki és horgászhatok. — Szereti a halat? Megfogni. Egyébként nem... Imádom a halpaprikást! — mondja a lány lelkendezve. — Annyit ettem a Balatonnál, hogy már halszagom volt... Anyu is szereti, viszont apu ki nem állhatja... Szép lehet a bolgár tengerpart, csak azt nem értem... — Mit nem ért? Nem haragszik meg, ha megkérdem? Nem tud maga olyat kérdezni... — Gyönyörű a lakásuk, udvaruk, van kocsi­juk, nyaralni járnak... a tanítói fizetésből? — Mi minden megfordul abban a szőke fe­jecskében! — nevet fel Szabó Gábor. — Hogyis mondjam... a tanítói fizetésből bizony nem nagyon ugrálhat az ember. — Hát akkor ...? — A feleségem keresetéből van majdnem minden. — Hiszen a felesége nem dolgozik — csodál­kozik a lány, s hitetlenkedve néz a férfira. — Dehogy nem, többet, mint én! Ír, sokat ír. Biztosan hallotta már a nevét, vagy olvasta va­lahol: Sz. Mészáros Júlia. — Nem igaz — mondja a lány elhűlve a meg­lepetéstől. — Valóban a maga felesége a Mészá­ros Júlia... Ha én ezt tudom, a nyakába ugróm és összevissza csókolom. A mai írók közül ő a kedvencem. Komolyan mondom! Elolvastam mind az öt regényét, a legutolsót is, amiért államdíjat kapott. És úgy nézzen rám, hogy a vígjátékéban én játszottam a főszerepet, drá­máját is láttam a színház előadásában, sőt az egyik tévéjátékét is... Nem igaz, nem akarom elhinni.- Pedig ez a valóság. Csodálatos asszony... Nagyon boldog em­ber lehet...? Természetesen... — De szeretnék vele elbeszélgetni... köze­lebbről megismerkedni! — mondja a lány. — Mi sem könnyebb; eljön hozzánk és kész. — Nem tart szemtelennek és tolakodónak? — Ellenkezőleg. Aki ennyire szereti és tiszteli az irodalmat!... Ha elmondom a feleségemnek, nagyon fog örülni, nem is hiszi, milyen boldog, ha valaki elismerően nyilatkozik az írásairól. Nem, nem hiú, becsületes, tiszta lelkű ember. — Hogyan, mikor ír? — Éjjel szeret dolgozni... Végtelenül pontos és következetes a munkában. Kínlódva, verej­tékezve ír. Minden leírt sora fölött szenved. Én érzek fizikai fájdalmat, ha írni látom... Addig nem adja ki kezéből a kéziratot, míg tökéletes­nek nem tartja. Szóval... kegyetlen és nagyon igényes önmagával szemben. Mégis azt mondja: számára az írás több, mint gyönyörűség... Hát köszönöm szépen az olyan gyönyörűséget! Közben az iskola előtt lassan gyülekeznek a tanítók. Hangoskodnak, ugratják, heccelik, csipkedik egymást, s harsányan fel-felnevetnek: — Remek a színed, öreg fiú! Csak nem búra alatt tartott a feleséged a nyáron!? — Nem is úgy, mint téged, hogy talicskán taszigált haza esténként a kocsmából! Vagy: — Megkezdjük? — Ha egyszer muszáj! A másik: — Tíz évet fiatalodtál, mókus! Szaladj el a nemzeti bizottságra és javíttasd át a személy­azonossági igazolványodat! Az agglegény: — Csókollak, Erzsiké, szépen lebarnultál, a szemed meg úgy ragyog, mintha elváltál volna férjedtől. — Arra gondoltam, Zolika, hogy az új tan­évben megnősülnek az agglegények. Valaki súgja: — Hallottátok, láttátok? Mit, kit? — Az igazgatónkat. Ismét hízott vagy nyolc kilót, pedig — állítólag — nagyfokú étvágyta­lanság gyötri szegénykét. Andrea kuncog: ennek a vidéki reggelnek iga­zán életszagú a hangulata. Szabó Gábor bemu­tatja őt a többinek, Andrea gépiesen lekezel, irul-pirul, verejtékcseppek lepik el a homlokát. Jön az igazgató kereken, gömbölyűn, pocako­sán. Bajusza stuccolt, haja ősz és magasra nyírt. Párnás ujjai közt kékesen füstölög a cigaretta, az elmaradhatatlan, nyilván a sok dohányzástól rekedtes örökké a hangja. Szabó Gábor oldalba löki. — Fogytál, Kálmán. Valami baj van a gyom­roddal? — Dehogy van — mondja az igazgató. — Olyan étvágyam van, mint a farkasnak! — S még odasúgja. — Csak az italt nem bírom már nagyon. Három-négy liter borocska már a fejembe száll... Bevonulnak a tantestületibe és kezdetét ve­szi az első ülés. Mindenki a megszokott helyén ül. Andrea Szabó Gábor mellé húzódik. Lassan­ként megnyugszik. A szokásos megnyitó szö­vegre még odafigyel, később azonban nem tudja lekötni a figyelmét. Gondolatban elkalando­zik ... Sokszor elképzelte mán életének ezt az első napját. Nem is olyan régen még azt gon­dolta, akkor érzi majd magát teljesen felnőttnek és önállónak, amikor tanítónőként először lépi át az iskola küszöbét, táskájában a képesítéssel és a kinevezési dekrétummal. Most mindez be­következett, mégsem érez magában különösebb változási: megmaradt gyereknek és tanácstala­nabb, mint valaha volt. Tekintete egyik arcról a másikra siklik. Leen­dő kollégái unottan ülnek: egyik papírra firkál, a másik légyre vadászik, a harmadik horgol, a negyedik nagyokat ásít, némelyek összesúgnak és apró mosolyt rejtenek a tenyerük alá... és ott ül Cigány is, a villogó szemű, fekete bőrű fiatalember, egy pillanatra sem veszi le a sze­mét Andreáról. Varró Kálmán meg csak mondja a magáét,

Next

/
Thumbnails
Contents