Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-18 / 3. szám
éjszakáit. S mikor már a gyerekszobában is felhangzottak a zörejek, idegrohamot kapott, amit egy heti kórházi kezelés követett. Kihívtam egy szakembert, aki megállapította, hogy a lakásban sem egerek, sem svábbogarak nincsenek, s a zörejek valószínűleg a vízvezeték csőrendszerének hibájából erednek. Szerelőért küldtem,'s kiderült, hogy a vízvezetékcsöveknek semmi bajuk sincs. Ahogy múltak a napok, úgy fogyott a keksz is a hűtőből. Érdekes, hogy barátom egyszer sem tette szóvá. Elhatároztam, hogy lesbe állok. Tervemről nem szóltam senkinek, megvártam míg lefekszenek, elrejtőztem a hűtőszekrény háta mögé és vártam. Semmi sem történt. Majdnem elnyomott az álom. A legnagyobb erőfeszítéssel tudtam csak ébren maradni. Semmi se zaj, se cincogás... semmit sem hallottam. Múltak az órák, egyik a másik után. Hajnali három felé végre valami zörejt hallottam, amely a hűtő felé közeledett. Óvatosan kinéztem mögüle, de semmit se láttam. Hirtelen azonban kinyílt a hűtőszekrény ajtaja, s rágcsálás hallatszott belülről. Előbújtam a rejtekhelyemről, benéztem, s egy egeret láttam, amint éppen a barátom kekszéből falatozik. Amint észrevett, a padlóra ugrott, s mielőtt még agyonüthettem volna, eltűnt a sötétben. Az egész házat tűvé tettem utána, de sehol se tudtam a nyomára akadni. Eredmény nélkül, de azzal a bizonyossággal tértem aludni, hogy csak egy egér volt az, amely tönkretette az éjszakáinkat. Másnap mindent elmondtam a barátomnak, s ő azt tanácsolta, helyezzek el egérfogókat a ház különböző pontjain. Míg beszélt, jobb szeme sajnálkozva nézett rám, a bal meg tőrként akart keresztüldöfni. Nem hagyott nyugton az a tekintet. Nem tudtam hinni hogy vak. Az volt az érzésem, a bal is éppolyan jól lát, mint a jobb szeme. Gyűlölt engem az a szem. Újra meg akartam bizonyosodni felőle, s megkérdeztem. — Mondd, melyik szemeddel látsz te tulajdonképpen? Egy pillanatig töprengeni látszott a .két szem, aztán, mint lóngnyelv lövellt felém bal szeméből a gyűlölet. Szinte perzselt. Jobb szeme pedig sajnálkozva, együttérzéssel nézett. — A jobbal látok. A másik vak, — mondta. Nem tudtam belenyugodni a válaszába. Bal szeme olyan koncentrált gyűlölettel nézett, mint még soha. S azontúl mindenhová elkísért az a tekintet. Figyelt, ébren tartott, elaltatott, miközben a jobb újságot olvasott, vagy szomorúan nézegetett kifelé a kertbe. Gyakran álmodtam azt, hogy kancsal szemek sokasága vesz körül, közelednek, dühösen a pupillámba harapnak. Sosem tudom mivel végződtek volna ezek az álmok, mert ennél a pontnál mindig fölébredtem. Egy este a konyhai tűzhely mögé rejtőztem, mert néhány napos szünet után megint felhangzottak a jól ismert neszek. Nem kellett sokáig várnom, egyszer csak az egyik lábosból motoszkólóst hallottam. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, aztán hirtelen előléptem, s még mielőtt elmenekülhetett volna, megragadtam az egeret. Emberi hangra emlékeztető, ijedt cincogást hallottam, de olyan erősen szorítottam a nyakát, hogy szinte belefojtottam a segélyt kérő hangokat. Feleségem felébredt a zajra, kijött a konyhába. Ránéztem, majd az egérre, s hirtelen megbénított a félelím. Az egér kancsal volt. Pillanatnyi megrendülésem elég volt, hogy kiszabaduljon markom szorításából, végigfutott rajtam, egész az arcomig, s mielőtt még védekezhettem volna, belemart mindkét szemembe. Aztán elmenekült, eltűnt az udvaron levő bokrok alatt. Kisvártatva megjelent a barátom, feleségemmel együtt bevittek a kórházba, ahol sokáig ápoltak. Állítólag napokig véraláfutások látszottak a barátom nyakán, mintha valaki fojtogatta volna. Nem győződhettem meg róla, mert azóta teljes sötétség borult rám. Annyi bizonyos, hogy a zörejek megszűntek, amint ő kiköltözött a házból. Azóta nyugodtan alszunk. Csendes estéink vannak, feleségem felolvas nekem, vagy írja a történeteket, amelyeket diktálok. Fordította: Mikola Anikó izzad, abrosznyi zsebkendőjével fel-felitatja arcáról a úerejtéket. Szemtelen a Cigány — gondolja Andrea. Szemtelen és kihívó, tolakodó, annyira bámul, majd kiesik a szeme... Azért nem rossz képű fiú, merőben más, mint a Balatonnál az a szőke volt. Az ablak sarkában nagy dongó vergődik, síró hangot adva. Pókhálóba keveredett, s menekülni próbál, de hiába. Minél inkább igyekszik, annál jobban belekeveredik a selymes börtönbe. Andrea megsajnálja, legszívesebben szabadon engedné. Az igazgató hatásos szünetet tart, majd feljebb emeli a hangját. — Engedjétek meg, hogy üdvözöljem körünkben Szegedi Andreát, új kartársnőnket. Kívánom, hogy mielőbb illeszkedjék bele a közösségünkbe és érezze jól magát iskolánkban. — Huncutul hunyorít a szemével. — Figyelmeztetem a kartársnőt, hogy az első fizetéséből ezért túlságosan ne itasson le bennünket! A megszokott mondóka kötelező derültséget vált ki. I Varró Kálmán áttér az iskola tervének az ismertetésére. Jó másfél óráig besfél a tőle megszokott nyugalommal és alapossággal, közben egyik cigarettáról a másikra gyújt. Itt-ott összesúgnak a tanítók, ami egyáltalán nem zavarja az igazgatót. Valaki viccet mondhatott, mert kuncognak körülötte, és Szabó Gábor már várja, mikor kezdi el az igazgató a megszokott nótát a hajóról, tengerről... Hirtelen magasra csap Varró Kálmán hangja: Kartársaim! Olyan ez a mi iskolánk, mint egy nagy hajó. Én a kapitány, ti a legénység... Szegedi Andrea a mellette ülő Szabó Gáborra sandít: régen hallott már ennyi lapos, elkoptatott frázist... s ráadásul az a mód és stílus, ahogy az igazgató előadta — akarata ellenére kibuggyant belőle a nevetés. Pillanatnyi döbbent csend után mindenkin erőt vett a nevetés, végül zeng a tantestületi szoba. Felszabadultan, harsogva nevet mindenki. Varró Kálmán döbbent csodálkozással mered az újdonsült tanítónőre. Lehetetlen, lehetetlen, hogy őt neveti! Az ő mélyről jött fennkölt szavai nyomán lehetetlen hahotázni!... Már pedig ez a lány, ez a kis, csinos ördög olyan felszabadultan és jóízűen nyerít, mintha éppenséggel a cirkuszban ülne és a bohócon derülne. Lehetetlen! Aztán... ő is nevetni kezd, de még hogyan! Vastag nyaka elvörösödik, liláskékbe csap az arcszíne, fuldoklik, hörög, s dűl szeméből a könny, mintha tormát reszelne. Csend. Szabó Gábor éppen szólni akar, hogy mentse a menthetőt, de Andrea megelőzi. Ijedtség remegteti a hangját. — Bocsánatot kérek... nem akartam ... valami eszembe jutott, nem tehetek róla... egy régi, mulatságos história... nevetnem kellett... bocsánatot kérek... Varró Kálmán megköszörüli a torkát, s csak legyint. — Nem tesz semmit, jólesett ez a kis nevetés. Így van ez jól, kartársaim, így kell ezt csinálni: vidáman kezdeni a tanévet! Ez határozottan jó jel, csak így tovább ... Munkára fel, kartársaim, a magam részéről befejeztem. A fejével int Andreának, hogy kövesse az igazgatóiba. A lány fél kissé: bizonyára megdorgálja. Foglaljon helyet! — mondja az igazgató cseppet sem mérgesen. Andrea megnyugszik. — Apukája járt nálam. Elmondta, hogy a járási székhelyen épülő új kórház főorvosa lesz, lakást is ott kapnak. — Igen, én is úgy tudom. — Nyilván a szüleinél szándékszik lakni. Az autóbusz-összeköttetés jó, nem okoz majd gondot a napi bejárás... — mondja az igazgató atyáskodón, kedvesen, s nézi a lányt. Határozottan szép ez a lány. Van benne valami egyéni, vonzó báj... Például a mosolya: nem félszeg, de nem is kihívó. Magabiztos a fellépése, természetes a hanghordozása. Ilyennek képzelem el az ideális tanítónőt, ilyen veleszületett határozottsággal, ilyen megnyerőnek, ilyen ... — Igazgató elvtárs, kérem, én itt szeretnék lakni a faluban. Teljesen független és önálló életet akarok élni — mondja a lány. — Így egyeztünk meg apuval... — Ahogy gondolja — vakarja meg a fejebúbját az igazgató. — Megpróbálunk lakást szerezni, bár nagyon nehéz lesz. Mindegy, majd utána nézünk... Az iskolai étkezdében ebédelhet, reggeliről meg vacsoráról pedig magának kell gondoskodnia, bizony, kislány, ez is az önállósághoz tartozik — nevet Varró Kálmán. — Ha valamiben segítségre szorul, bizalommal forduljon hozzám! Köszönöm szépen! Azt javaslom, ismerkedjen az iskolával, kartársakkal, itt-ott segíthet is valamit az osztályfőnököknek. Andrea kimegy az iskola elé. Kicsit pocskol a szökőkút medencéjének a vizében, megszagolgatja a rózsákat. Magához int egy ott ácsorgó gyereket. — Hanyadikos vagy, legény? Hatodikos. Hozol nekem egy csomag cigarettát? Légy szíves... A pillanatnyi egyedüllét lehangolja, s maga sem tudja miért, szomorú. A gyerek egy szemvillanás alatt hozza a cigarettát. Andrea megsimogatja a gyerek fejét és bemegy az épületbe, hogy megkeresse Szabó Gábort. Az őszülő tanító az egyik tanteremben tesz-vesz. Segíthetek valamit? — kérdi a lány.- Köszönöm! — Könyörüljön meg rajtam, munka nélkül teljesen feleslegesnek érzem itt magam — mondja a lány könyörögve, majd határozott szigorral még hozzáfűzi. — Munkát kérek! — Ejha, majdnem megijedtem — mondja Szabó Gábor anélkül, hogy a lányra nézne. — Ha mindenáron dolgozni akar, talál ott a sarokban üres faliújságrámát. — Aztán? — Feszítsen rá tiszta papírt és tervezze meg! — Tervezzem meg? — Igen. Tud rajzolni? — Nem nagyon. — Hát... az már baj, nagyon nagy baj, kislány — mosolyog maga elé a tanító. — Ha szabad kérdeznem: mihez van kedve, mihez vonzódik leginkább? Andrea a vállát vonogatja, s közben arra gondol, hogy gúnyolja őt a tanító. Haragítson csak meg, úgy itthagyom, hogy ... — Mintha említette volna, hogy mindene a torna, levegő, napfény és a viz... Sajnos napfénnyel és vízzel nem szolgálhatok idebenn. Levegővel is csak ilyen áporodottal, érzi?... Maradna a torna, csakhogy a tornateremben is minden csupa por, láthatta, így hát... (folytatjuk)
