Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-04 / 1. szám

A műteremben csend van. Kifeszített vásznak, bezárt festékes dobozok, ecsetek, üres állványok. De a nyugalom viszonylagos dolog nagyon. Csak az érzékelheti, aki vakon, gondolatok nélkül tapogatózik. Nagyon is nyilvánvaló itt a bábeli zűrzavar. A sorba rakott festmények, grafikai lapok, metszetek százai, helyesebben ezrei, mozdulatlanul is a világot sűrítik ebbe a terembe. A világot, minden filozófiai megnyilvánulásával együtt, amit csak egy örökké gondolkodó, töprengő, nyugtalan emberi agy képes fölfogni.

Egy régen ismert önarcképet figyelek.

■ A lámpással megvilágított homlok alól szigorú, szúrós, de fájdalommal telített szempár néz viszsza rám. Dacosan zárt ajkai az örök szótlanságot, konokságot idézik bennem, mint aki végtelenig tartó némaságra kényszerült. Az arc körvonala a kezek árnyékolta sötétben nyugszik. Érzékeny, hosszú ujjaival egy lámpát tart feje fölé. A szellem, az értelem világosságának a szimbóluma ez a lámpás. Az kellene, hogy dicsfény-szerű világosságával bearanyozza az egész képet: az egész világmindenséget. De a fényglória még csak kis körben hat. Nem nyomja el fénye a háttérben robbanó atombombák gyilkos füstfelhőit. A napot sem a lámpás fénye teszi izzóbbá, ellenkezőleg, elsötétül a füstgombák árnyékától. Az alsó sarokban egy kicsiny fénysugár világítja meg az emberi agy vívmányát, a munka gyümölcsét, a maradandó értéket. Ám ez a vékony fénysugár túl kevés ahhoz, hogy a szempár szomorúsága feloldódjék. Ehhez több fényre van szükség. Ehhez az emberi tudat, az értelem fényességére van szükség.

körülvevő világról, és szükségét éreztem annak, hogy gondolataimat valamilyen formában kifejezzem. Verseket is írtam. A megalkotott kép lényegében megtestesült gondolat. Ezért nem értek egyet máig sem az ún. ösztönös művészettel. Nem jó az elnevezés. Szerintem ösztönös és tudatos művészet külön nincs. Csak a kettő ötvözetéből születhet művészet. Az ember örökké gondolkodik. Az alkotó alkotás közben mintegy megsemmisül, hogy a műben újrateremtődjön, átlényegüljön. Ezért van az, hogy a gondolkodó ember, a művész, öröknek mondott igazságokat, téziseket sem képes elfogadni bizonyíték nélkül. Minden igazságért, ami hitté lényegül az emberben, keservesen meg kell küszködni. Bár az ilyen hit erős, mégsem vezet megnyugváshoz. Olyan nincs. A művész munkája örök keresés. Ha megtalálnám az utat, a kifejezésformát, amit keresek, többé nem tudnék alkotni.

Szabó Gyula életének első 3—4 évtizede a nehéz pályakezdés, az útkeresés volt. A két világháború között, különösen a harmincas évek vége felé a körülmények sem kedveztek a művész kibontakozásának. A hontalanság érzése, és anyagi körülményei nehezítik életét, egészségét.

— Anyámnak konyha, nekem műterem volt, — emlékszik vissza a művész egykori losonci otthonukra. Ilyen körülmények között készítettem elő

1937-ben első kiállításomat. A kiállítás bevételéből, majd pedig a kapott állami ösztöndíjból Párizsba kerülhettem tanulmányútra. Utána viszszatértem Losoncra. 1939-től tagja lettem a Magyar Képzőművészeti Egyesületnek. Még az évben elnyertem a Szinyei Merse Pál Művészeti Társulat különdíját, pár évvel később pedig novgorodi ösztöndíjat kaptam.

ÉRTÜL

AZ

Aki egyszer látta ezt a képet, az nem felejti el. S aki egyszer beszélni is hallotta a kép alkotóját, Szabó Gyula festőművészt, az örökké magában hordja a nagy gondolkodó szavait. Mert a kettőt — a festőművészt és gondolkodót — nem lehet egymástól elválasztani. Minden alkotása, ciklusa mélységes emberi gondolatokat, filozófiai értékeket fejez ki.

Szabó Gyula 1907-ben született Budapesten, de röviddel a születése után a család visszaköltözött Losoncra. Mindmáig it,t is él. — Nem voltam csodagyerek — vallja önmagáról a művész, otthonában. Édesapám lakás- és templomfestő volt. Gyermekkoromban sokat segédkeztem neki, mégsem mondanám, hogy ez a körülmény volt döntő hatással pályám alakulására. Inkább az a tény, hogy egyre súlyosbodtak gondolataim a minket

A felszabadulás óta csak alkotó munkájának él, mint festő és grafikus. A Csehszlovák Képzőművészeti Társulat tagja lesz, és ezen belül 1963-tól alapító tagja a Zivot nevű alkotó csoportnak. A körülmények javulásával nagy sikert, elismerést arat újabb alkotásaival. Mindenekelőtt az Ecce homo és a Föld népe grafikai ciklusokkal. Ebből a korból való festményein, grafikáin az előző nagy mesterek öröksége fedezhető fel. A legkisebb részleteket is nagy műgonddal dolgozza ki, minden apró részlet szerepet kap, pl. a Háború és jövendő, Születő nap, Preludium a romokon, Halálos sugár, Védelem fametszetein.

— Ami egyszer megtörtént, elmúlt, az visszahozhatatlan, hiába kutatunk utána. Ez igaz. De csak úgy fogadom el, hogy a múlt csakis azáltal semmisül meg, hogy beleolvad a jelenbe. A mo-ÓCEÁNIG

dern művészet bármelyik irányzatát is csak úgy tudom értékelni, ha az magában hordja valamilyen formában a régit, vagy a réginek egy részét.

Az ötvenes években, az alkotás tetőfokán élő művész keze alatt egyre jobban súlyosodnak a képek mondanivalói. Festményeken, grafikákon egyaránt. Színekben a fekete-fehér ellentéte, helyesebben harca jellemző. Kisméretű képeiben is monumentális kompozíció feszül. A technikája különféle, gyakran kombinálja is. Figyelemre méltók fametszetei. Szinte mindegyik alkotásában a gondolat harcol hitelességéért. Az emberi érte-, lem, az átélt tisztaság és józanság harcol az értelmetlen világrombolás, a sötétség ellen. A visszhang nem marad el, bár nem mindig a megérdemelt szinten érkezik. Képei híres kiállító termek falán hirdetik a közép-európai ember, vagy ha úgy tetszik, a Losoncon élő csehszlovákiai magyar művész emberi hangját. Néhány év alatt a legfontosabb állomások, kiállítási helyek: a Szovjetunió, az NDK, az NSZK, Lengyelország, Svédország, Dánia, Finnország, Anglia, Svájc, Olaszország, Irak, Kuba. A Föld népe ciklusáért 1954-ben I. díjat kap. Egy év múlva különleges díjjal jutalmazzák az „1945“ c. sorozatot. Grafikai munkásságáért 1957-ben megkapja a Szlovákiai Képzőművészeti Alap díját. Közben újabb külföldi tanulmányutakra készül. Közép- és Kis- Ázsia, Afrika, Görögország, Egyiptom, Libanon, Törökország, Algír.

— Sohasem a táj műértékei vonzottak. Цапет a világot akartam közelebb hozni hozzám. Nehéz élményekről, emlékekről beszélni. Csak hazaérve éreztem őket igazán élményeknek, amikor már a losonci ház falain keresztül emlékeztem. Az élmények összességükben hatnak rám. így sűrítem ide a falak közé a világ lényegét. Sok földet kellene még bejárnom, s talán akkor sem lennék a megismerésben gazdagabb.

— Mi az, ami minden körülmények között viszszahozta Losoncra?

— Ezt máig sem tudom pontosan megfogalmazni. Nehéz mégcsak körülírni is. Lehet, hogy a nógrád—gömöri táj humanitása, bár nem vagyok tájképfestő. Lehet az is, hogy a gyermekkor emlékei, vagy az ősök élete, amely bennem folytatódik. Vagy valamilyen különös ösztön. Nem lehet ezt megmagyarázni.

— Mit jelent a művész munkájában a siker vagy a csalódás?

— A magánember életében talán sokat, de a művészethez semmi közük sincs. A siker igen relatív dolog. Az embernek jólesik, de a művészt nem befolyásolhatja. Életsikeremnek talán csak azt mondhatnám, hogy töretlen volt a munkakedvem. Minden körülmények között tudtam dolgozni... Persze, ez nem azt jelenti, hogy szerettem festeni. A művész nem szeret festeni, hanem belső kényszerből, szükségletből teszi. Akkor, amikor a mondanivalója a robbanásig súlyosodik. Ellenkező végletről, a csalódásról, szintén nem beszélhetek. Csak az csalódhat, aki naív ábrándokra, túl merész álmokra építi mun-