Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-04 / 1. szám
káját. De ha az a valóságon alapszik, akkor nem rugaszkodhat olyan messzire, hogy csalódjon. Az utóbbi évek alkotásai egy érett művész kiforrt világnézetének a megvalósult alkotásai. Nehéz róluk általánosságban beszélni. Életműve mennyiségben és tematikában is olyan hatalmas, hogy a kiállítások is többé-kevésbé csak egy téma, vagy egy korszak alkotásaira redukálódnak. Az Aetna önarckép, a Mediterrán ég alatt, A halak szerelme, Vörös mélység, Kék mélység, Lila rend és lila nyugtalanság, A kék madár bizonyítékai annak, hogy a festő a színekkel fejezi ki legerősebben a gondolatot. A gazdag variálási lehetőségek, kifejezőerejük maximális kihasználása igazolja, hogy a mester színhasználata tökéletes, összhangban van a hangulatkeltéssel. Érdekes megfigyelni az önarcképet is. Nem az arc fényképszerű, öncélú másolásáról van szó, hanem nagyon is konkrét kifejezést kap az arc megrajzolása: más-más tartalommal, általános felismeréssel. mondanivalóval telik meg. így a fent leírt Lámpás önarckép, A festő feje, önarckép, Esti önarckép, A festő I., II. A megrázó erejű, filozófiai értékű Ecce vita grafikai ciklusáért 1963-ban a CSKP harca a szocializmusért verseny I. díját nyeri el. Még abban az évben megkapja a Cyprián Majerník díjat is. Majd megkapja az „Érdemes művész“ megtisztelő címet. Továbbra is fáradhatatlanul alkot, kiállít, életfilozófiája mélyül. Napjainkban a januárban megnyíló, nagyméretű budapesti kiállítására készül. Bár kevesebbet utazik, nem zárkózik el a világ elől. A sokat emlegetett „losonci remeteség“ ellen hevesen tiltakozik: — A helyhezkötöttség nem jelent remeteséget. S mihelyt meghirdetem, már nem az. Ha tudomást szerzek a világ eseményeiről, ha alkotásaimban éppen a világról szóló ítéleteim sűrűsödnek, s ezek a kiállításokon keresztül visszakerülnek a világ gondolkodó lényeihez, az emberekhez, már nem beszélhetünk semmiféle remeteségről, sem pedig élzárkózottságról. Íme az igazság Szabó Gyula, a csehszlovákiai magyar képzőművészet egyedülálló egyénisége még losonci magányával is olyan helyet vívott ki művészetével, amire felfigyel a világ. Korai még olyan művészetről ítéletet alkotni, amelynek olyan újabb alkotásai, mint a Kariatida, A halak szerelme, Időhallgatás, Festőállvány, A kés ellenében, In memóriám mama, Síró madonna, Bikakomédia stb. alkotásai még alig kerültek a nézők elé. Annyi azonban bizonyos, hogy az eddig megalkotott mű már így sem maradhatna torzó. Páratlan gazdagságával, a színek és a technikák tökéletes alkalmazásával, de mindenekelőtt a bennük kifejezésre jutó mélységesen humánus életfilozófiával már önmagában is egységes, számunkra páratlanul értékes életmű. D. MEGYERI ANDREA Prandl S. felvételei GÁL GYÖRGY SÁNDOR LUDWIG VAN BEETHOVEN (1770-1827) születésének 200. évfordulóját ünnepelték az elmúlt esztendőben világszerte. Ami Michelangelo a képzőművészetben, az Beethoven a zene birodalmában: minden idők egyik legnagyobb óriása. Gondolatvilágát a mély humanizmus, a szabadságvágy, a felvilágosodott eszmék és az emberbe vetett hit töltötte be. Hatalmas lélegzetű müveket alkotott, korában forradalminak ható, újszerű megoldással. Legkimagaslóbb müvei, amelyek a földkerekség minden hangversenydobogóján felcsendülnek: Szimfóniái — legismertebbek a III., az Eroica, az V., a Sors, és a IX. szimfónia —, 5 zongoraversenye, 1 hegedűversenye, kamarazenéje, nyitányai — Goethe művének megzenésítése, az Egmont nyitány, — 32 szonátája közül a Mondschein —, az Appassionato —, a Pathétique szonáta, hegedűre a Kreutzer szonáta, miséi közül a Missa Solemnis, és még számtalan műve, oratóriumok, kantáták, kórusok és Fidelio cimű operája azok, amelyek milliók örömére felhangzónak és hirdetik alkotójuk halhatatlanságát. (részlet) Aztán kezdetét vette a IX. szimfónia . . ..Nincs jobb szó rá: a publikum lenyűgözve ült, vagy inkább meredt maga elé, és bár itt is akadt — s ilyen akadni fog a föld minden táján és a történelem minden korszakában — néhány finomkodó zenegavallér, aki úgy vélte, a hangzás túlságosan robusztus, az unisonók túlságosan vaskosak, a dallamok oly goromba metszésűek, mintha olyan szobrász faragta volna, aki megunt már minden részletezést és finomságot, csak a lényeget domborítja ki, az ősi művészet barbár őszinteségéhez térve vissza . . . ... Aztán a harmadik tétel: Adagio moltc cantabile A mai ember szívéről énekel. Tele kétséggel. Tele vágyakozással a megbékélés után. Micsoda sóhajok és elfojtott sikoltások . . . A mellettem ülő pedáns zenekritikus bizonyára azt mondaná: mennyi új variáció, egyre sűrűsödő hangértékekkel. Én azt mondom: a szív egyre szaporább lüktetése. Aztán újra csend; pianissimo zsongó hegedűk és sóhajosan elhaló futamok: még a harsányabb fúvóshangszerek is az elcsituló szív békéjéről énekelnek. És most különös riadó. A fúvós hangszerek harsány robaja. Riadó-, vagy szellemidézés, íme, az őskáoszban megjelenő élet villámai cikáznak, a dionüszoszi ünnepség görögtüze ragyog fel, aztán az Adagio dallama sóhajt, és most lenn a mélyben valami mozdul. Csellók és nagybőgők hangoztatják. Egyszerű dallam. Még csak a láthatár legszélén, de jön közelebb-közelebb: már a vonósok öt szólama visszhangozza, de nő, dagad a dallam, mint valami óriás áradat. Itt-ott tartja magát egy kis sziget, de aztán elsöpri, elmossa az áradat azt is . . . Újabb riadó, aztán — bármennyire is felkészült rá az ember — mégis az áramütés erejével hat az első emberi szó, a baritonista énekel ... ... Az áradat, amely a láthatárt özönlötte el, most itt zúg közvetlen közelünkben, átcsap a fejünk felett. Kórus, szóló kvartett és zenekar együtt emeli mind magasabbra-magasabbra a szent szót: Freude, Freude, Freudei Nézem szomszédaimat. Az egyik egészen előrecsúszott a széken, már alig ül, valami belső kényszer futásra ösztönzi: talán felugrik helyéből, és csatlakozik a diadalmenethez, melyet lát mindenki . . . Szomszédom csatlakozik a milliókhoz, akik elindultak egy cél felé, mely egyelőre láthatatlan, de sugarai ott világítanak már a horizonton éppúgy, mint a felkelő nap, mely aranytestét nem mutatja még, de fényeit előreküldi hírhozónak. Másik szomszédom az egyre gyorsuló ütemet próbálja követni. Lábával veri a ritmust. Máskor rászólnának, de most ki veszi észre az ilyesmit, amikor mindenkit megszáll a diadalmenet mámoros szelleme: üdv és öröm neked, emberiségi üdvözlégy, ki keresztre feszítetted önmagadat, hogy a gyötrelemben és kihulló vérben keresd megváltásodat! Tanulj meg örülni, ember, hiszen ez hivatásod itt a földön. Tanulj meg gyönyörködni önnön erődben s két kezedben, mely elég erős nemcsak a teremtéshez, hanem ahhoz is, hogy bilincseidet szétpattantsd . . . öröm, öröm, égi szikrai Gyújtsd meg mindazt, ami elovult, ami gonosz, ami a szolgaságra, a bűnre, a nyomorra, az embertelenségre emlékeztet, öröm, öröm, égi szikra, szállj egyik szívről a másikra, szállj, és olvasd eggyé az emberiséget, szállj, és gyújtsd ki a lángokat, amelyek egyszer kigyúltak már, s amelyekről az^ hiszik, el lehet fojtani emberi erővel, de amelyekről én tudom, hogy halhatatlanok, mint maga az ember és az égi ajándék: Freude, Freude, Freudei Az utolsó hangokat állva hallgatja végig a közönség. Az emberek felállnak. Úgy is maradnak. Az utolsó hang némaságot parancsol. Aztán kitör valamiféle zivatar, amihez hasonlói sohasem hallottam még, pedig ott voltam Marengónál, s hallottam a párizsi mezítlábasok csatazaját . .. Nem, ilyen, embertől származó égi zivatart nem hallottam, és bizonyára nem is fogok hallani többé sohasem. Umlauf a közönség felé fordul, a négy szólista tisztelete jeléül egy lépéssel előbbre jön, felállnak a zenekari tagok is, csak az öreg fordít hátat mindnyájunknak, még mindig a partitúrát kémlelve gyulladt, majdnem vak szemeivel. Karoline Unger hozzá lép, belekarol, és a publikum felé fordítja. Amit sohasem vettem észre még, most látom, a mester voltaképpen alacsony ember. Szinte elvész a színpadi tömeg sűrűjében. Alacsony ember, aki talán meg is rokkant kissé az utolsó évek súlya alatt. All, lehajtott fővel, majdnem alázatosan, aztán fölemeli fejét s egy pillanatra szembenéz az ünneplő tömeggel. Ritka pillanat. Be jó volna valami csodaszerszám, ami megörökítené ezt a perceti Beethoven áll, fölszegett fővel, nagyon boldog. Talán soha ilyen boldog nem volt még szépséges, küzdelmes élete során. Olyan boldog, hogy a könnyek végigfolynak az arcán.
