Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-30 / 18. szám
■ álmoknak nem lehet paranmX csolni. Ügy jönnek, mint a felhő, s úgy foszlanak el, egy perc alatt akár... S hogy egyéb jelentésük is volna, azt én gyermekkoromból tudom, az anyai figyelmeztetés igéivel: „Álmot idegennek el ne mondj!“ De nemcsak a példaszó kedvéért említem én az álom természetét, hiszen ha csak ezt akarnám, úgy kezdtem volna: aluvónak álom, a kelőnek kalács! Vagy minden nyomorultak nagy vigasztalásával: a vak is lát néha álmában! Esetleg a régi bölcs tapasztalattal kezdtem volna: az a könnyű, az a jó álom, amelyet elfelejtesz ébredéskor! • Én azonban nem így kezdtem, s nem az álmok természetét kutatom általában, hanem egy, egyetlen asszonyról akarok hírt adni. Arról az asszonyról, aki énekelt álmában! Júliának, Julának hívták őt, s akkortájt került fel Pestre, fiatalon, amikor a városiak a falusi csendességet keresték inkább, a második nagy háború kitörésekor. Jula csángó volt, moldvai árva lány, és selypítve beszélt hazulról — az édest eidesznek, a kedvest kedvesznek ejtette, s néhány napnyi pihenő után sietve jött Gyergyóból, ahová Bukarestből került barátnőjével, Annával, az én unokatestvéremmel. S ugyancsak szolgálatban állott a másik nagyvárosban is, akárcsak Anna, s ideát is két kezük munkája után keresték a boldogulást. De Jula nem csupán Anna barátsága miatt jött el ilyen messze földre, s ilyen bátran, hanem Bence miatt inkább, aki Annának testvérbátyja volt, s nékem is unokabátyám. Ez a Bence vidám és kalandos természetű fiú volt, s hogy mit ígért VLADISLAV MENCETIC Áldott a perc Áldott a perc, melyben először nézhettem orcádra, fényedben először feredtem. Áldott mindenegy hely, hol láttalak egyszer, minden nappal, éjjel, mely vert szerelemmel. Áldott az az óra, mely szívembe rótta neved, s vert béklyóba szépséged nagy volta. Áldott sok gyötrelmem, melyet elszenvedtem, égő szerelemben, éjjel is imetten. Áldott szakadatlan kínzó sok fájdalmam, mely emésztett gyakran ifjú napjaimban. Áldott a fohászom, melybe neved zártam, bús hányattatásom, zajgó tengervágyam. Áldott nagy szerelmem köteléke, melyben hullván hullt a könnyem, érted epekedtem. Áldott ifjúságod, és szépséged áldott, áldott vigasságot szerző megadásod. Lator László fordítása CSERES TIBOR EGY ASSZONY Julának, mivel hitegette, nem tudhatom, de nem is kellett őt nagyon hitegetni, annyira Bence után hajlott önként a szíve. Csakhogy Bence nemsokára megnősült Pesten, s el is tűnt innen feleségestül, s ezzel mindennek vége szakadt, ami közöttük szövődött volt. Haza kellett volna menjen Jula. De 6 nem ment. Akadt azonban valaki, hogy gondoskodjék, ne maradjon Jula teremtett egyedül a világban. Ez a valaki az én Anna húgom volt, talán mert vétkesnek is hitte magát egy kevéssé Jula árvaságában. Szerzett Anna egy fiút, aki vagongyárban dolgozott, s mindjárt a harmadik héten feleségül is kérte Julát, annyira a szívébe világított a leány becsülete. S innen kezdődik az én szerepem ebben az életben. Valami régi szokás azt diktálja Jula falujában, hogy a leány legidősebb férfirokonától kér tanácsot és engedelmet, akkor, amikor leányéletével fel akar hagyni. Neki én rokona nem voltam, s akkor még éveim szerint sem tanácsadásra érett, tekintélyes. Neki azonban rajtam kívül ismerőse is senki, én mégis földi azonban, s valahogy rokon. Annával keresett fel egy vasárnap délután, de őt valami ürüggyel mégis elhárítván, adta elő nekem kérelmét. Lehajtott fejjel, igazán rebegve mondta el szegény leány az ő nehéz helyzetét, s abban mégis szerencséjét, s csak aztán emelte fel arcát, amikor befejezte, s hogy mit szólnék hozzá. Én csak egy kérdést találtam tisztázásra méltónak: — Szereted? Szeme könnybe lábadt, s alig észrevehetően megingatta fejét: — De — suttogta —, bízom benne igen! így történt, hogy én az engedélyt megadtam. Legidősebb férfirokonként természetesen a lakodalomban is részt kellett vennem, ami Angyalföldön zajlott le, a Jász utcában, a fiú lakhelyén. Ügyszólván szülőföldjén. — Muzsika is lesz — mondták meg nekem jó előre —, „egy szál“ gramofon. Hogy ezt tudtam, keletkezett bennem az ajándékozás ötlete, az ajándéké, amellyel vendégként is, rokonul is tartoztam minden falusi és városi hagyományok szerint. Négy hanglemez volt az ajándékom. Hátukon tizenkét moldvai dal húzódott meg. Neves zenetudósok akkoriban szerezték, kerülő úton, csángó asszonyok ajkáról a zengzeteket a megőrző viaszra. S én hiún abban reménykedtem, hogy a menyasszonynak nagy örömet okozok majd velük. A lakodalom! Egész este tangó járta és csárdás. A jókedv is magasan szállt, a menyasszony komolyságát mindenki illendőnek tartotta. Én jó ideig elő sem hozakodtam ajándékommal. Valamikor éjfél előtt azonban, látva az ifjú férj türelme fogyását, mégis elfoglaltam a gramofont, és kihirdettem, hogy le akarom játszani ajándékaimat. Meghökkent egy cseppet a lakodalmi nép, s maga a menyasszony is, s akkor csak igazán, amikor a buja tangók nyomán csángó asszonyok kezdtek énekelni ártatlan érzelemmel, sok essel, szejpítve és sziszegve. És minden dal végén bemondta nevét mindenik, s azt is, hogy dúdolta ő, aki ennyi meg ennyi éves, ekkor és ekkor... A csodálkozás azonban nem sokáig tartott. Már a második, harmadik ének alatt beszélgetni kezdtek s nevetgélni a vendégek, habár halkan, nyilván az irántam való figyelemből. 5 talán a menyasszony bánatos figyelme iránt való gyöngédséggel. Mert egyedül Jula figyelt igazán, kerekre meredt a szeme, közelebb húzódott a géphez, maga után vonta férjét is: „Hallgasd! Ezt én is tudom!“ Az új ember figyelme azonban hamar eltántorodott. Máson járt az 6 esze. S hallgattuk csak ketten, végig a tizenkét dalt, s nem is egyszer. Mert Jula ragaszkodott hozzá, hogy megismételjünk egy-egy verset, amelyre nagyon erősen vagy igen halványan emlékezett. Egyik dal végéről valami hiba folytán lemaradt a „dúdoló“ neve, ott Jula behunyta szemét: „Édesanyám hangja volt!“ Nem háborítottam meg hiedelmében. Egy másik dalnak pedig mindjárt az elején azt mondta: „Ez az én hangom. Így kezdtem én is mindég.“ S az a dal így kezdődött: „Hegyekvölgyek zengnek, a nagy felhők mennek! Jaj, de magas ég, a szép csillagos ég...“ S amint a dal véget ért, eltemette arcát, és zokogott csaknem álló egy óráig. Elcsendesedve néztük, és mindenki azt gondolta: lányságát siratja. Még én is, pedig sejthettem, mit mondhatott neki a lejátszott dalok egyikemásika. Emlékeztem, sokáig emlékeztem erre az estére, de aztán kiment a fejemből. Még a lemezekről is megfeledkeztem, bár egy idő múltán visszakerültek hozzám: — Minek — sajnálkozott zavartan Jula —, minek ez nálunk, ha úgysem tudjuk megszólaltatni őket, játszó gép híján. Az esküvő után következő esztendőben ikreket szült Jula a Jász utcában: egy fiút és egy leányt. S nagyon örült nekik. Emberét elvitték a háborúba — s hamarosan az értesítés jött, hogy ott is maradt: megette a nagy, jégfogú visszavonulás. A két gyerek a rokonok, az utca, a barátok jóakaratából és Jula dolgos kezei nyomán mégis felnevelődött. De aztán történt egy és más a Jász utca környékén is.
