Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-30 / 18. szám
A fiú esztergályos lett, úgyszólván az apja helyén. A leány a kis Jula — pedig leérettségizett, és gyógyszerésznek készül. Éppen férjhez menendő volt, amikor húszévesen elémbe került, erősen hasonlított a húsz év előtti Julára, s ugyanazt is kérdezte, kérte tőlem: — Feleségül kér egy tanár, s tanácsra várok, mit tegyek. A legidősebb rokon szerepében most is csak egyet kérdeztem: — Szereted? Felvetette fejét, és gyors, határozott biccentéssel mondta az igent, s azt is: még nincsen lakásuk, de hát... Fejére tettem rokoni kezemet, s anyja felől kérdeztem. A vidám, boldog arc elkojnorodott. — Anyuka nagyon sokat hallgat. Nem látjuk soha nevetni. S ha bántódás éri napközben, akkor éjjel álmában énekel. — S mit énekel? — kérdeztem. Ezt azonban kis Jula nem tudta megmondani. — Olyan különös dallama van, s mintha selypítene anyuka közben, s amikor felébred, semmire sem emlékszik, vagy nem akar emlékezni. Csak még szomorúbb. Ó, istenem, ha ebből ki lehetne gyógyítani! Mert ez szörnyű. S hogy senkinek nem mondhatjuk. Még a vőlegényem sem tudja. Láttam, a két testvér semmit sem tud anyja szülőfalujáról, és semmit a kettejük születése előtti időről. — Figyeljétek meg a dalt — kértem kis Julát. Valamivel, alig egy héttel esküvő előtt, melyre én is hivatalos voltam, értesítést hozott a leány: — Vagy kétszer megint énekelt. Nagyon figyeltünk! De most sem lettünk okosabbak. Valami hegyekről, völgyekről susogott, és tele volt esszékkel meg essekkel a beszéde. Ha 6 nem is, én valamivel azért okosabb lettem híradásától. A maradék hétnek néhány napját azzal töltöttem, hogy ajándékul beszereztem azoknak a régi lemezeknek a mását. Gondoltam, ha az anyának jó volt, a lányának is jó lesz efféle ajándék. Végigbúvárkodtam minden antikváriumot. Rá is bukkantam nagy nehezen vagy hatnak a lemezére, de el nem adták, hát szalagot csináltattam róluk. Amelyikre leginkább szükségem volt, azt szerencsére köztük találtam. — Magnó lesz? — kérdeztem a vőlegényt. — Csakis az lesz — felelte a tanárgyerek. Az esküvővel s a lakodalmi vacsorával nem sokat törődtem. De valamikor éjféltájt a rokik és a csacsacsák között helyet kértem ajándékommal a magnón. Kezem megállt, amikor indítani akartam. A dalok selypítő szövegére vajon nem fog-e derülni majd a nagyrészt fiatalokból álló vendégsereg? Ha valaki felnyihog, halálosan megsértődöm. Jula nevében. Meg kellett előznöm a botrányt okozó nevetést. — Tud-e még cángószon, Julácka? — fordultam az örömanyához, aki bánata mellett már olyan pesti aszszonnyá vált, mint akármelyik Jász utcai asszony. — Tudok há, eiszen ekkicikét — derült egyszerre Jula —, de má nem eröszt, mett keveszett, mett szoha nem hallok szenkivel cángószon beszílleni. A fiatalok figyeltek és hallgattak. Egyetlen mosoly sem nyílt. S akkor én ráeresztettem a gépre a szalagot. S jöttek dalaikkal a csángó öregasszonyok. Sziszegtek, selypítettek, édesen, szívfacsaróan, s gyönyörű hangjukon a bánatról, erdőről, patakocskáról s szerelemről zengtek, s minden dal után bemutatkoztak: dúdoltam én ... megmondták az életkorukat s azt is, hogy mindez hányban történt. Azt a két éneket, melyről már eredetileg is lemaradott a „dúdoló“ neve, utoljára hagytam. — Édesanyám hangja — sóhajtott meredt szemmel Jula éppen úgy, mint menyasszony korában. S szeme szárazon dermedt a pergő szalagra, mintha nem akarná mégsem az akkori lemezt felismerni a hangján, vagy a szalagot nem hinné, hogy ugyanazt énekli. Aztán következett az ő hangja, amelyikben húszéves magára ismert. Hegyek-völgyek zengnek, a nagy felhők mennek, jaj, de magasz ég, a szép cillagos ég, Mommeg rózsám, szeretsz éngem-é? Ha szereted rózsám, velem életedet, fogd a jobb kezemet, úgy beszélgess velem. Szeretlek-szeretlek, meg ne mondd senkinek, mig a templom f oldj in össze nem eskitnek, jaj, de magasz ég, a szép cillagos ég, a szép cillagos ég. Az első szavak nyomán vártam, mondja-e: „Az én hangom! Én is így kezdtem mindég!“ Nem mondta. Nem szólott semmit. Csak az első hangok után megindult lassan a szeme, s folyt, folyt egyre. Gáttalanul és takaratlanul. Pergett az ölébe, s nem nyúlt fel kezével, hogy egyet is eltöröljön a sok gyöngy közül. Ilyet még nem láttak ezek a mai fiatalok. Nem láttam én sem. Ilyen megeredt könnypatakot. — A faluját siratja — magyarázta halkan nekem a vőlegénynek egy finom szavú tanár kollégája —, így zúdul a lélekre a gyermekkor emlékezete! Én azonban jól tudtam, egyéb is tört fel ezzel a sós és keserű forrással: a szerelem, az első, hivő szerelem! Benedek! Az én kalandos, hűtlen Benci bátyám, aki után hiába vándorolt ily messzi egy leány! S aztán a két gyermek apja, akiben, lám, ugyanvalóst hiába bízott, mert nem jött haza 6 sem, s akit hiába szeretett meg utóbb olyan erősen. Ügyszólván halálában ... Vagy fél esztendő múltán találkozr tam az ifjú menyecskével. (Nemigen kereste azóta a „legidősebb férfirokont“.) Virágzott, ragyogott! Ó, hát mikor is ne ragyogjon, mikor is ne virágozzék a nő, ha nem félesztendős asszony korában! — Anyád? — kérdeztem, amint kifogytam a dicséretekből — énekel-e még álmában? Ha sérelem éri? Kis jula meglepődött, minden egyébre inkább készült, de erre az egyre nem. Ingatta fejét, s elmélázott, mint aki hazudni mégsem akar, hát utánajár a dolognak, legalább a fejében. — Nem — felelt végül —, nem. Azóta egyszer sem énekelt. S én azt gondoltam: vagy örökre kisírta magát a lakodalomban, vagy mostanában nem érik álomba nyilalló bántódások. Szép ősi szokás — a házak előtt, Ahol leány van — álljanak fenyők, Ha május virrad — kikelet hava, — Ha dalolni kezd a szív madara. Haj valamikor vittem én is fát, S tettem ágára piros pántlikát. S keblembe rejtettem a madarat, Mely dalba kezdett, ott a fa alatt. Tegnap elnéztem, ahogy este Elindult fiam, s cél az égeres. Vágott egy fát és ültette oda, Hol áll Zsókáék kapuoszlopa. lett, Úgy néztem hosszan — öröm s bú között. Az időt mértem, amely elszökött, De itt a madár — az a hajdani, Dalát fiam már kezdi hallani. Csontos Vilmos A KISMADÁRRÓL, AMELYIK NEM AKART ÉNEKELNI Alicja Dryszkiewicz meséje Hát így történt: A ház ablaka előtt nőtt egy fa. Se kicsi, se nagy, ágait pedig úgy nyújtogatta fel a magasba, mintha karjai lettek volna. Körülötte nem volt se tél, se nyár, de pirosalmás ősz sem — csak olyan télutó, tavaszelő. Nem fenyegetett a fagy, de nem esett még az eső. Vándorúton járt a nap, nedves volt a föld, lágyan lengette a nyitott ablak függönyét a szél. Egy vékonyka ágra pici tollgombolyag telepedett. Egy kismadár. Ugrált az ágon, csőrével kopogtatta, farkát mozgatta, s hol erről, hol arról az oldalról kukucskált lefelé. Nem volt ez a madár se kék, se zöld, sárgának se lehet mondani — egyszerű kis szürke jószág volt, fekete szemekkel. Üldögélt a fán, és így csivitelt magában: — Ugyan mit csináljak? ... Énekelni nem fogok, nem akarok, nem szeretek..., de hát akkor mit csináljak, valami mást? ... Moziba nem mehetek — ■ nem engednek be. Csokoládét nem ehetek — mert ki veszi meg nekem? Kakaót nem ihatok — mert azt sem tudom, mi fán terem Korcsolyázni nem mehetek — mert nincs korcsolyám, jég sincs, és a madarak nem is szoktak korcsolyázni ..., igazán nevetséges lenne egy korcsolyázó kismadár... Fejecskéjét csóválta, és tovább morfondírozott: — De hát mit csináljak, ha nem akarok, nem szeretek és nem is fogok énekelni? ... Fürödhetek a csermelyben vagy a homokban. Röpködhetek a levegőben, és úgy tehetek, mintha kis repülőgép lennék. Felcsipegethetem a magvakat, amiket a gyerekek szórnak nekem. Fészket is rakhatok itt, ezen a vékonyka ágon. Ez utóbbi ötlet nagyon megtetszett a kismadárnak. — Jó gondolat — csivitelte, és mindjárt munkához is látott. összeszedett mindenféle szalmaszálat, gallyacskát, füvecskét, papirkát — és délfelé már készen is volt a fészek. És ekkor a szürke kismadár kényelmesen elhelyezkedett a saját fészkében (éppúgy, mint mi a szobánkban), berzenkedett, tollászkodott egy kicsit, aztán csőrét a szárnya alá dugta, szemét becsukta, és így szólt: — Most pedig aludni fogok. Meghallotta ezt a fa, és rámondta: — Jól van, hadd aludjon. És vékony ágacskáin kibontotta az apró, élénkzöld, selyempuha és selyemfényű leveleket. És a zöld levelekből tetőt hajtott a fészek fölé. Meghallotta a szél, és ő is rámondta: — Jól van, hadd aludjon. És a levelek közé ezüstös rügyeket fújt, melyek fapadosak voltak, mint a mézcukor. Ezekből a rügyekből lett kerítés a fészek körül. Meghallotta az eső is. Mint nedves madár, hullott a fára, és előcsalta a rügyekből a virágokat. Nagy, sima, tavaszillatú, rózsásfehér szirmokat. És a virágok szépen feldíszítették a fészket. S hát a nappal mi történt? Vándorolt, vándorolt az égen az óriási, forró nap, mígnem végül megállt a fészek fölött. És ekkor, e kis meseféle végén, felsusogott zöld lombjaival a fa, illatozni kezdett, rózsaszín virágba borult, zümmögő méhraj körülcsengettyűzte, és ekkor az egyszerű és teljesen szürke kismadár — elkezdett énekelni.
