Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-30 / 18. szám
w i/w x# Gyermekek ülnek a kidöntött fatörzseken és tanulnak, de az idősebbek még tanulás közben sem teszik le a géppisztolyt. Fejük felett — egy deszkára erősített papírlap hirdeti jelszavukat: „Angola é a nossa terra" — Angola a mi országunk. Tíz év óta harcol Angola népe a portugál gyarmatosítók ellen, tíz évvel ezelőtt alakult meg, Agostinho Antonio Neto vezetésével, Angola Felszabadításának Demokratikus Frontja (Movimento Popular de Libertacao de Angola — MPLA), akkor, amikor az ENSZ közgyűlése felszólította Portugáliát, hogy hajtson végre reformokat a gyarmatokon és albizottságot küldött ki a gyarmatok helyzetének megvizsgálására. Azonban a bizottságot a lisszaboni kormány megakadályozta abban, hogy küldetésének eleget tegyen. 1961. február 4-én az angolai hazafiak Luandában, az ország fővárosában, lefegyvereztek egy portugál katonai őrjáratot, majd megtámadták a városi börtönt és kiszabadították bajtársaikat. A megtorlás borzalmas volt: a portugál fegyveres erők és a gyarmatosítókat támogató fehér telepesek nem egészen négy nap alatt több mint 8000 bennszülöttet öltek meg. A felkelés futótűzként terjedt el az egész országban, és ezzel megkezdődött az öt évszázados gyarmati uralom ellen vívott küzdelem. HARCOLNI ÉS TANULNI Annak ellenére, hogy a luandai vérengzés megtizedelte az MPLA vezetőségét, sikerült egyesíteni az elszórtan harcoló ellenálló csoportokat. A partizánok már 1963-ban felszabadították az olajmezőiről híres Cabinda enkláve negyed részét, napjainkban pedig az ország tíz tartományában tombol a harc és Angola egyharmadát a felszabadító erők ellenőrzik. (A felszabadított terület négyszer nagyobb, mint Portugália.) A szabad országrészben a korrupt törzsfőnökök helyett akcióbizottságok, a nép választott képviselői intézik a közügyeket, kialakultak a mezőgazdasági termelés szövetkezeti formái, a partizánhadsereg orvosai — bár nagyon kevesen vannak — gondoskodnak a polgári lakosság gyógyításáról és egészségvédelméről is, és ami talán a legfontosabb: a felszabadított területen iskolákat létesítettek a gyermekek és felnőttek számára, hogy mielőbb felszámolják az analfabétizmust, ugyanis az ország lakóinak 98 százaléka írástudatlan. Winter Lemba zambiai újságíró, aki a múlt év nyarán, az MPLA vendégeként meglátogatta a felszabadított területeket, tudósításában részletesen foglalkozott a népoktatás sajátosságaival: „A tanítás reggel öt órakor kezdődik. A tanulók megkapják a napi feladatot és kidolgozzák. Tíz órától rendes órarend szerint tanulnak. A tantárgyak: portugál nyelv, olvasás, földrajz, történelem és katonai alapismeretek. De amikor az őrszemek az ellenség közeledését jelentik, tanítók és tanítványok, a falvak minden lakója, öreg és fiatal fegyvert ragad. A harcban és a békés munkában is egyre erősebb a közösségi szellem, a nép egyre egységesebben és hatékonyabban támogatja a jelentős túlerő ellen hat fronton harcoló 7000 főnyi partizán-hadsereget. a szabadságért FASISZTÁK ÉS TŐKÉSEK SZÖVETSÉGE A portugál csapatok létszáma Angolában 1962- ben 20 000 fő volt, ma pedig már 70 000 fegyveres sem tudja megállítani a felszabadító erők előretörését. Pedig kegyetlenkedésekben túlszárnyalják a nácikat. Koncentrációs táborokban, börtönökben, kínzókamrákban akarják megtörni a népi ellenállás erejét. A portugál repülőgépek 1968 óta nemcsak bombázzák a békés falvakat, hanem napalmmal és lombtalanító mérgekkel pusztítják az emberi életet és a növényi kultúrát. Nemcsak a módszert tanulták a Vietnamban vérengző amerikaiaktól, hanem a hadi felszerelést is a NATO tagállamaitól — elsősorban az USA-tól és az NSZK-tól kapják. A portugál fasiszta kormány jelenleg a költségvetés 50 százalékát fordítja a szennyes gyarmatosító háború költségeinek fedezésére és a NATO-partnerek segítsége nélkül már katonailag és gazdaságilag is csődbe jutott volna. Különösen az NSZK támogatja nagyon készségesen és bőkezűen Lisszabont. Angolában ugyanis nemcsak a Krupp-cégnek vannak érdekeltségei (a Krupp-bányákat portugál katonák őrzik), hanem a kávéültetvények 80 százaléka is német nagybirtokosok tulajdona. 1100 német telepes él Angolában, háborús bűnösök, fasiszta tömeggyilkosok (mint például: von Krosigk, von Richthofen és von Rochow), akik 1945-ben kértek és kaptak a portugál kormánytól, a fasizmus mindenkori szövetségesétől „politikai menedékjogot". A fasiszta-tőkés együttműködést láttatóan és félreérthetetlenül bizonyítja Oliviera portugál tábornok kijelentése: „Vezérkarunk kidolgozta a partizánok elleni harc módszereit és ennek tökéletességét az amerikai, francia és angol szakemberek is igazolták. Nemcsak a franciák indokínai tapasztalatait használjuk fel. hanem azokat a módszereket is, amelyeket a német 1, Angola fővarosa Luanda 2. Angolai menekült gyerekek 3, Bennszülött fiatalok hölfogás közben Abwehr a második világháborúban Franciaországban és a Szovjetunióban alkalmazott a partizánok ellen." Tehát nem csodálható, hogy az USA, az NSZK, valamint Franciaország és Anglia fegyverrel és pénzzel támogatják a portugál kormányt. Ha figyelembe vesszük, hogy az NSZK 1959—1970-ben nyolc szerződést kötött Portugáliával, és e szerződések kivétel nélkül a két ország katonai együttműködését rögzítik, továbbá a Portugáliába szállított nyugatnémet hadifelszerelést (többek között 200 hadirepülőgépet, 110 rakétafegyverekkel felszerelt vadász- és bombázógépet és 1970-ben három hadihajót), akkor világos, hogy a gyarmatosító-fajüldöző Portugália — Dél-Afrika — Rhodesia tengely legfőbb támasza az NSZK. Az MPLA vezetősége, a szabadságért harcoló angolai nép képviseletében a szocialista országoktól kért segítséget. S. Chitete, az MPLA vezetőségének tagja, a fegyveres harc 10. évfordulóján kijelentette: „Meggyőződésünk, hogy az afrikai felszabadító erőkhöz, valamint a szocialista államokhoz fűződő testvéri kapcsolataink lehetővé teszik, hogy továbbra is eredményesen harcoljunk az imperializmus ellen."
