Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-26 / 17. szám

núm rá a munkatársaim a legszélesebb körben, hogy az íróasztalom mindig példamutatóan éber, a túlterheltség körülményei között is. Velem nem fordult elő, egy ceruzával sem, ami most jelentkezett: a két telefonkészülék között, a kapcsolótábla mellett, egy fehér női selyemnadrág feküdt, amit sehogy sem tudtam megszívlelni.

öntevékenyen koncentráltam a probléma megvilágításának megteremtésére. Hogy került a nadrág az íróasztalomra? Ez volt a probléma.

Az ellenség kezét — tudjuk tételesen — meghaladta a történelem kereke. De Évikét nem haladta meg! Magam elé idéztem az elmúlt este naturalizmusát, és önkritikát gyakoroltam, mert a szemérem ráhatására nem követtem tételről tételre ahogy Évike felöltözött.

Ezek után felvetődött a kérdés, hogy kinek az osztályérdeke kapcsolódik az íróasztalomon hagyott nadrághoz?

A Jelek egyértelműen a Schumacher felé mutattak, aki többször kihozta már, hogy a helyemre akar kerülni. Ijedtségemben a bugyit zsebre vételeztem, operatíve végzetesen.

Magamnak is tartozom, hogy a következményeket nem rejtem zsákba semmi szinten, hanem az őszinteség aranyfedezetével feltárom, egy munkában eltelt élet. Nem világíthattam tovább a problémákat, mert én tartottam a termelési értekezletet, s maradéktalanul megfeledkeztem róla, hogy milyen töltés van a zsebemben:

„Azért gyűltünk-jöttünk itt össze, elvtársakszaktársak, hogy az üzemünket-gyárunkat legdöntőbben érdeklő-érintő problémákat-kérdéseket tudományos szintű módszerességgel-rendszerességgel meghányjuk-megvessük. Ennek céljából meg kell teremteni a feltételeket, hogy mi persze rajta tartjuk a kezünket a felfuttatáson, mert a világszínvonal lehetőségei megvannak, ezzel a veszéllyel szemben már nem kell számolni a vágóállat terítési ütemezésben ...“

Nem lépek fel az untatás igényével, csak a lélektani hátteret üzemeltetem, hogy az előtérben felvetődjék a kérdés. A beszámoló tartásának folyamán a sugdolódzás kitapinthatóan terjedt, és a nemzetgazdasági érdekben sem némult el. Az én múltammal mindjárt tudatosítottam a tervszerűséget az akcióban, és felismertem, hogy a fehér nadrágban megadták a zöld fényt, mint ahogy a történelem viharaiban.

A szubjektív töltés a zsebemben és az objektív nehézség, egzisztenciálisan otthon metszette egymást, áttétel nélkül, a feleségem tudatában. Megkérdezte élettársak között, hogy mi van. Sóhajtottam lélegzetszerűen, s a zsebembe nyúltam, hogy az izzadságot letöröljem, emberek vagyunk, a homlokomon.

— Hát ez mi? — kérdezte a feleségem konkréten.

A nadrágot kirántotta a kezemből, élére állította a súlypontot, és párhuzamot vont az otthoni formalizmus és házon kívüli tervtúlteljesítés között. ö sok mindent eltűrt, de az állandó mellékprofilt nem tűri. Azzal elrohant az Évike göngyölegével, hogy hova, csak később világosodott meg, az események keresztmetszetében.

Komplex egyedüllétben maradtam a vonatkozó akadályok áthidalásában, és pesszimista befolyásolásra megint sóhajtottam. Persze, csak áttételesen voltam egyedül, mert a szomszéd szobában a huligán fiam végighallgatta az elemzést, amit a fejemre kaptam. Bejött, összefogott cinizmussal a vállamra ütött, és ezt mondta szégyentelenül:

— Ne gazolj be, apa, tudhattad, hogy ráfázol a sompolygásra, azért még nálam nem fürödtél be.

A fejét csak azért nem munkáltam ki, mert elkapta előlem, de véleményemet kiszereltem neki kíméletmentesen.

— Mit gondolsz te, azért foglalkoztattam a termelékenységemet éjt-napot vakulásban, azért taníttattalak mindent megvonva az áldozattól, hogy te így beszéld Arany János szeplőmentes nyelvét konkrétan? Te kozmopolitika, hazátlan tvisztelő!

A többi már az objektív oldalamhoz tartozik. Schumacher beült a helyembe, és vitte magával az Évikét, aki visszakapta a feleségemtől az albérleti göngyölegét, a szóbeli juttatással mint mellékprofilnak. Ügy távoztam a Mezőállat Kihelyezési Központból, mint egy hóközi kilépő, aki tudja, hogy a fejősállat egybehangoló akció neki már semmi piactartós babért nem eredményezhet, perspektivikusan lebontva.

DÖMÖTÖR ILONA

Áprilisi szél

Szaladgál a fák körül, via kamasznak megörül, vele versenyt füttyöget hetyke, röpke füttyöket. Kerge, pajkos, aranyos áprilisi széli

Ostorával pattogat, leveri a szirmokat, fák aljába tereget rázsaszinü szemetet. Rendzavaré, szertelen áprilisi széli

Hancúrozik a virág, kacarászik a világ. Pufók labda elgurul, aranypitypang kivirul. Ilyen ez a csintalan áprilisi szél.

HAMUPIPŐKE KIRÁLYFI

Volt egyszer egy gazda, annak három fia. Azok közül a legkisebbik kissé együgyű volt. Egyszer is kimegy a gazda a szérűjére, látta, hogy a szalmája szél van szórva. Hívta a fiúkat, összerakták az első nap. Gondolta az öreg: talán valaki bosszúból csinálta, többször talán nem szórja széjjel.

Másnap kimegy az öreg, megint csak szét van szórva a szalma, Akkor szólt a fiainak, hogy:

— Ez így nem jól van, őrizzétek a szalmát.

Az első éjjel a legidősebb ment ki őrizni. Odaült a szalmakazal tövébe, és onnan vigyázott. Közben megéhezett, eszegetett. Egyszer csak egy kis egér jött elő, és ott cincogott körülötte. Fogta a sapkáját a fiú, rácsapott a kis egérre. Az egér eltűnt. De azon szempillantásban álom ereszkedett az idősebb gyerekre és elaludt. Mikor fölébredt, látja, hogy a szalma szét van szórva.

Másnap a fiatalabbik ment ki. Azt mondta, hogy ő majd megőrzi. De az is úgy járt, mint a bátyja. Vacsora közben ott termett az egér, ő is rácsapott, az egér eltűnt. Elálmosodott. Mire fölébredt, a szalmakazal széthurcolva.

Harmadik nap a legfiatalabb megy ki. Bátyjai majdnem megverték, mivel olyan együgyű volt: hogy az tudná megőrizni a szalmát, ők rrieg nem?

De azért Jankó csak ment. Este, vacsora alatt odajött a kis egér. Elkezdett cincogni. Jankó észrevette, adott neki enni. Az egér megszólalt:

— Te Jankó, ha ügyes leszel, és megfogadod a szót, akkor nem szórják el a szalmátokat — azt mondja az egér neki. — Megjelenik itt egy ló, az szokta mindig a ti szalmátokat elszórni. De te ne ijedj meg — azt mondja —, adok egy kötőszárt, azt vágd a ló nyakába, és ülj föl a hótá ra.

Jankó meg is fogadta a szót: jött a ló, bevágta a nyakába a kötőszárt, fölült a hátára, és elkezdett nyargalni. A ló mindig csak a szalmakazalnak akart menni, Jankó meg fékezte. A ló észrevette, hogy már nem bír Jankóval, a szalmához sehogyan se fér. Egyszer csak megszólalt a ló:

— Mivel ilyen vitéz voltál, adok neked három sípot. Amelyik sípot megfújod, rögtön itt terem egy ló nyereggel és huszárruhával.

Adott neki rézsípot, ezüstsípot és egy aranysípot.

Evvel Jankó hazamegy, mondta az édesapjának:

— Én megőriztem a szalmát, nem szórták széjjel.

Az apja azt mondja a többi testvérnek:

— Látjátok, leg butábbnak tartottátok a Jankót, és mégis megőrizte a szalmát.

És többet nem is szórták el a szalmájukat.

Közben a király lánya férjhez akart menni. De volt neki egy kívánsága:

A kastély előtt állt egy üveghegy, és az üveghegy tetején egy fenyő. A fenyő tetején egy pálca, és a pálca tetején egy aranypapucs, amelyik éppen a kisasszony lábára passzol. Aki a papucsot onnan lekapja, ahhoz megy férjhez.

Az országból mindenünnen sereglettek a vitézek. Jankó bátyjai is elmentek, hogy megnézzék, hogy ki fogja azt a papucsot levenni.

Jankó el Is akart menni, de a bátyjai nem eresztették. Gondolta magában: „Csak menjetek, én úgy is ott leszek Г

Bátyjai elmentek, Jankó megfújta a rézsípot, ott termett a rézló, és hozta magával a rézöltönyt.

Jankó felöltözött, fölült a paripára, és az üveghegy felé nyargalt, Mikor látta őt a királykisasszony, mindjárt azt gondolta magában: „Bárcsak ez venné lel"

De bizony Jankó fele hegyig fölvágtatott, és onnan visszafordult. Megjönnek a bátyjai, mondják odahaza Jankónak, hogy mit láttak.

Jankó azt mondja;

— Én is láttam innen a kőfalon.

Mérgükben bátyjai elpusztították a kőfalat, hogy Jankó máskor ne lásson semmit.

Másnap megint kezdődött a verseny, Jankó bátyjai ismét csak elmentek. Jankó megfújta az ezüstsípot, ott termett az ezüstló meg az ezüst huszárruha.

Mikor ment о királyi vár elé. a királylány tüstént észrevette, még jobban szerette volna, ha ez lett volna a győztes.

De Jankó megint csak a fele hegyig vágtatott föl és visszafordult.

Jönnek haza a bátyjai, és mesélik, hogy milyen szépet láttak.

Jankó azt mondja:

— Én is láttam Innen a fészertetőről.

Bátyjai mérgükben azt is elpusztították, hogy a Jankó onnan se láthasson.

Harmadnap megint elmentek a bátyjai. Jankó csak nyugodtan várt. Egyszer csak megfújja az aranysípot. Ott terem az aranyló meg az arany huszárruha. A Jankó felöltözött, és útra kelt. A királykisasszony észrevette.

— Most már nincs más — azt mondja, mert az utolsó nap volt —, csak legalább ez venné le azt a papucsotl

Jankó nekivógtatott a hegynek, fölugrott az üveghegytetőig, és lekapta az aranypapucsot. De

nem arra jött vissza, amerre ment, hanem eltűnt az üveghegy mögött.

Bánkódott a királykisasszony, hogy hát hová tűnt el az a szép huszár, aki lekapta a papucsot.

Hazament a legény, közben megjöttek a bátyjai, és mondják neki: milyen szép huszárt láttak ők, sokkal szebb volt, mint a másik kettő. Fölvágtatott az üveghegyre, lekapta az aranypapucsot, a másik oldalán meg eltűnt, s a királykisasszony most bánkódik.

Jankó azt mondja:

— Hisz én is láttam!

Bátyjai kérdezik, hogy:

— Honnan?

Jankó azt mondja:

— Felmentem a házra, a háznak a sarkáról.

Mérgükben bátyjai azt is elpusztították.

A király közben kiadta a parancsot, hogy aki elvitte az aranypapucsot, az tüstént jelentkezzék a királyi udvarban.

Hanem nem jelentkezett senki se. Akkor elkezdtek házkutatást tartani. Közben betértek abba a házba is, ahol Jankó lakott a bátyjaival. Kikutatták már az egész házat. Kérdezik, hogy vannak-e még többen. Bátyja azt mondja:

— Van még egy, de az nem megy sehová se, semerre se, mindig itthon van.

— De mindegy — mondták a király emberei —, azért megnézzük.

Jankónak volt egy kis tarisznyája, amit mindig magával hurcolt, abban volt az aranypapucs.

Amikor a tarisznyára került a sor, hát megtalálták az aranypapucsot.

Akkor néztek a bátyjai, hogy hogyan kerülhetett Jankóhoz a papucs I

Kérdezték akkor az urak, hogy hol van az öltöny, amiben akkor megjelent, és hogy vette le a papucsot.

Akkor Jankó azt mondta:

— Hogyha akarjátok, az Is itt lesz mindjárt.

Megfújta a három sípot, és mind a három ló ott termett a réz, ezüst meg arany huszárruhával.

Jankó felöltözött az aranyba, másik kettőt meg a bótyjainak adta, úgy mentek el a királyi várhoz. Jankó átadta a papucsot, és mindjárt megtartották az esküvőt. Volt • ott olyan dínomdánom, ha abba nem hagyták az ivást, talán még most is isznak.