Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-19 / 16. szám
mán posztokon ótszöktem. Mert az igazi bátorság ez: ott lenni a halál árnyékában, anélkül, hogy a képzeletünkre tudhatna tódulni. Amit mi csinálunk: az erkölcs erőszaka a képzeleten s a gyávaságon. A kórházban tovább csodálhatom, hogy erényeink és hibáink, melyekből egy emberjellem épül, mennyire készek egy ekkora gyermekben. A kórházi osztályon egy ápolónő fogad, majd az orvosok is előkerülnek. Egy ilyen esti műtét nem nagy öröm, de a lázas gyerek cseveg, kérdez, tudakozódik. Ledarálandó kórházi anyagból aktív erő lesz, aki körül meggyorsul a vizsgálat, diagnózis és előkészület. Egy félig kivilágított rendelő spanyolfalai közt tapogatják, hosszú folyosókon futnak vele, liftbe emelik, új szobát kap, ismeretlen nők vonulnak be, furcsa szerszámokat, tálakat hoznak. Csak a beöntés vált ki rövid habozást inkább, mint vonakodást. Kinézünk az ablakon; ott lesz a műtét, ahol odalenn most fölnyílik a villany. Agnes érdeklődik: — Jól elaltatnak, ugye? És csak kössenek le, hogy ne tudjak mozogni. — Lentről telefon: a karaván megindul vissza; liften, folyosókon. Az ápolónő előrefut, a gyerek már benn van a műtőben, amikorra odaérek. Én a szomszédos szobából hallgatom. Nem keres bennünket, csak az altatást sürgeti, miközben lekötik. — Mikor altatnak már el? — Az anyja sír: neki a folyosóról kell hallgatnia az éterrel küzdő gyerek nyögését. Énrám köpenyt adnak, s a sebész könyöke mögül nézem a műtétet. Semmi nagyképűség, sem a helyiségben, sem a sebészekben. Piciny szoba, elég rossz a .világítás. — Ezt sötétben is el tudjuk végezni — mondja az asszisztens. A gyerek sápadtan hörög. A sebész megbiztatja az altatót. — Mondom, hogy nem alszik — s a kosárra új étercsöppek esnek. Évek óta nem voltam nagyobb műtétnél. Ahogy a lejódozott bőr a kés alatt fölhasadt: egy pillanatra megszédülök. Ez mégsem „appendektómia", ez a gyermekem hasa, amit itt előttem felnyitnak. De a hideg szakemberi mozdulatok, a szabatosan fölrakott érfogók lassan kiküszöbölik, ami ebben a helyzetben személyes. A gyerek nagyokat nyög. Tompa nyomás járhat a hasábon, amitől indulatosan nyög, mint vendégjárások után, amikor a bő vacsora dühös kutyákká, rosszindulatú testvérekké vagy épp zsinórírási gyakorlatokká válik, s nekünk át kell menni a gyerekszobába, hogy testvérei álmát a hadakozó Ágnestől megvédjük. így nyög és hörög ő most is, a rossz álommal is harcolva a passzív szenvedés, tehetetlen nyöszörgés, ájult pityergés minden jele nélkül. Nem ijeszt, inkább sarkall ez a nyögés, mint az anyjáé szülésnél. Az „altassatok el" után „dolgozzatok rajtam", „vágjátok", „szabadítsatok meg a betegségtől". Nem az apához szól, hanem az orvosokhoz. Én is csak jobban figyeltem tőle a munkát, ahelyett hogy őrá figyelnék. A hasizmok széthúzott résében belek csillannak föl: a sebész benyúlt, s megforgatja a vastagbélcsomót, hogy a féregnyúlvány felülre kerüljön. Micsoda groteszk helyzet, érzem még futólag: egy apa, amint gyereke beleit forgatják előtte. De már erősebb a szakmai emlék: ahá, ez a tipikus vakbélkereső mozdulat, így láttam annak idején Manningeréknél is. Most már a kis hosszú bélfüggelék is itt van előttem. Szinte meglep ahogy elém kunkorodik. Pedig elég boncolásnál láttam; most mégis groteszk szinte, hogy csakugyan hosszú és kunkori. Nem gondoltam volna, hogy egy kislány testében is ilyen hosszú legyen. Egy bélpaprikajancsi szinte, amint megjelenik. — Ügy látszik, inkább a vége lesz infiltrált — mondja a sebész, aki elébb ismeri fel egy pillanattal. Én nem merek szólni. Szinte halvány ez a nyúlvány, az egész hasban ő a legfehérebb. A vérpiros beleken csak ő lóg vértelenül, A sebész is észreveszi: — Ezek a belek belövelltebbek, mint szabadna lenni. — Megfogja, kiteregeti őket. A bélfodorban duzzadt mirigyek. Csaknem vele tapintom, amíg mutatja őket. A gyerek nagyokat nyög; de minket csak a felvágott has orvosi látványa érdekel. Mi van a babában, akit játszó gyerekként belülről megnéztünk. S a másik kényesebb kérdés: föl kellett-e vágni? Iparkodom elrejteni a gyanúmat, de a sebész arra is rávág, mint a féregnyúlványra. Holnapra elgennyedt volna. Bizonyára egy bélsárrög vagy egy bélféreg van benne. A nyirokcsomók már reagálnak. És a mandulákra gondolok. Azokon is átsurran néha a fertőzés, anélkül hogy maguk elgennyednének. A nyaki nyirokcsomók gyúlnak be, mint a vakbél mandulája fölött a bélfodorbeliek. A sebész most köti le, most nyisszenti el a mulatságos kis szervet. Az asszisztensnő már adja is a tálat, amin a műtét után az olló majd kigyóntatja. Hiba nem történt — „klinikailag ez vakbélgyulladás volt" — jut eszembe a szakművelet hatása alatt ez a réges-rég nem használt orvosi formula. A törlők kikerülnek, a hashártya bezárul; csak most nézek újra a sápadtan nyögdelő gyerekre, aki fokról fokra megint az én gyermekem már. Ott kinn, a sötét folyosón az anyja fogad sírástól pirosán s harmatoson. Egy lezárt ajtó mögött állt s hallgatózott. Ami énnekem bél, pensz és fonál volt; őneki hörgés és nyögés. Nem rettegésből, hanem részvétből sirt, ellenállhatatlan anyai couvadeban. A sebész odahív a féregnyúlványos tálhoz, a fölvágott belecske belülről éppúgy hallgat, mint kívülről. Lehet, hogy kioperáltuk a bajt, de lehet, hogy csak megoperáltuk. Ahogy azt Gigi kisürgette. Amikorra a folyosókon, lifteken, fehér olajú ajtókon át megint fölérkeztünk, a belgyógyász is ott van: most érkezett meg a műtét előtti konzíliumra. Látom, nem érti, miért kellett ennyire sietni. Én értem, mindnyájan túl akarunk rajta lenni. Agnes bámulatos gyorsan ocsúdik. Alig egy-két perce vagyunk a szobában, s mór nyílik a szeme. Valami gyengédet akarok mondani neki. De ahogy morc képiben a kék szem rám nyílik, nem tudok szentimentális lenni. — Na, Gigi, nagyon bátor voltál. Ezért elengedem neked a perselyt és a szvettert. — Agnes nem válaszol, csak néz sápadtan és morcul, A persely: az iskolai persely, amiben az elemisták gyűjtik a filléreiket. Minthogy a nővérei perselyével baj történt (kinn hagyták, s valaki fölfeszítette), neki nem volt szabad az iskolából perselyt kérni. A zsinórírás azonban sok egyéb közt arra is jó, hogy az ember a szülőkhöz küldött kérdőívre nagy merészen ráírja: igen. A szvetter amolyan kis házi lopás volt, jó szívből. A szegény gyerekeknek küldött szeretetcsomaghoz lopta hozzá a maga garderobjából. E két önkényes tett bizonyos megszorításokat hozott Agnes életébe: nem mehetett a testvéreivel vendégségbe. Az éter nem engedi meg értelmének a mimikát; az első szót a műtétről mondja: leszíjaztak. Amikor egy fél óra múlva hazamegyek, az anyjával is közli, amit tőlem hallott. — Apuka elengedte a szvettert meg a pörsölyt, mert bátor voltam. — Az anyja ismeri ezt. Amit egy férfi egyszer megígért, azt nem szabad elfeledni. Ami ezután következett, az a hat vagy hét nap, Agnes életének a fénykora volt. Minket ugyan még két napon át foglalkoztatott a hőmérő, melyen a kivett vakbél nem őrölt le egy tizedfokot sem, Agnes azonban minden jóslatot megcáfolva várta ágyában a látogatókat. Küldte haza gazdag rokonként nővéreinek az ajándékcsokoládét, s olvastatta az anyját, ahogy még soha. Ágnesnek nem fájt a műtét után a hasa, nem volt baja a megindult belekkel, nem törődött a kapcsokkal, s hogy о gyulladt mirigyek is elszunnyadtak benne: a mi jókedvünk is társa lett az ő ünnepének. Mégiscsak okosabb volt megoperálni. Egy ilyen lányt, mint Agnes, akár minden két hónapban meg lehetne operálni, 1940. CSONTOS VILMOS Kelep — kelep Kelep-kelep, Szép kikelet Kedves hírhozója, Vár a fészked, ew Vár a réted, Szállj ide a tóra. Kurutty vigyázz, El ne hibázz Ugrásodból egyet, Mert a kelep Megéhezett, S nem ismer kegyelmet! VARGA KATALIN Sárkánybánat Az icipici sárkány, oly pici tüzet fú, hogy senki nem dicséri: Juj, mily rémes torkúi Az icipici sárkány úgy hüppög emiatt, hogy sárkány nagymamája szíve majd megszakad. — No, ne sírj, kisvirágom! — szól sárkány nagypapa, — kétszáz év, s máris felnőtt minden sárkánybaba. Utána nyolcszáz évig a tüzet fújhatod, akár a Himaláját is felolvaszthatod. A jÚ MUNKA KINCSET ÉR It egyszer egy parasztember, és amikor érezte, hogy napjai meg vannak számlálva, odahívta a halálos ágyához három fiát, és azt mondta nekik: — Jó földet hagyok rátok. Bánkódni fogok utána. Becsüljétek, meg ne váljatok tőle semmi pénzért, és főleg gondosan műveljétek. Nagy kincs rejtőzik benne. A fiúk kíváncsian hallgatták, s az apjuk folytatta; — A kincs helyét nem tudom pontosan megmondani, de annyi biztos, hogy a mi földünkben van. Szántsatok mindig jó mélyen, nagy gonddal végezzétek a munkátokat, és főleg időben szántsatok, mindjárt aratás után. Egy tenyérnyi földet se hagyjatok parlagon, és akkor meglátjátok, hogy megtaláljátok a kincset. Alig fejezte be a mondanivalóját a parasztember, lehunyta szemét, és örökre elszenderült. A fiúk megszívlelték szavait, és ügyeltek arra, hogy szóról szóra teljesítsék apjuk óhaját. Szorgalmasan dolgoztak, ahogy azt meghagyta nekik. Időben és jó mélyen szántottak, egy talpalatnyi földet sem hagytak megműveletlenül, a földet jó mélyen megforgatták. Keresték a kincset. Csörgött az arcukon a veríték, a kincset mégsem találták meg. Eközben eltelt egy esztendő. S lám, mi történt? A földjük gazdag termést adott, a csűrök megteltek aranyszínű gabonával. Életük jóra fordult, Most már értem — szólt a legidősebb fiú, és elégedetten mosolygott. — Tulajdonképpen mi már meg is találtuk a kincset. Vajon hol, tudjátok-e? — Hogyne — szólt boldogan nevetve a második fiú. — A kincs nem más, mint о jó mélyen szántott és gondosan művelt föld, időben betakarított gabona. Jól mondta az apánk — szólt a harmadik fiú. Valóban úgy van. Gyönyörű, bőven termő földjeink vannak. Ha továbbra is ilyen gondosan műveljük, nem szenvedünk majd hiányt semmiben.
