Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-11 / 2. szám
PANEK ZOLTÁN — Délután négy óra huszonegykor megy a vonat. A vonatom. Jó vonat; nem kell átszállni. (A nó beszél, mivel a nő kezdi; gyengébbek kedvéért: a feleség. <3 is fogja végezni — mindig a nőké az utolsó szó, a férfiak csak vádlottak.) — Csak semmi drarrtatizálás. Hagyjuk a célzásokat. Ámbár, amit mindenki megért, arról még lehet beszélgetni. Megértettem. A vonatot megértettem. Ma tehát nem indul egyetlen vonat sem. (így a férfi; borzasztó bajban van; felesége csomagol, el akarja hagyni, de valamely szerelmet már a kompjuter sem tudna kiszámítani. Mindenesetre; jó lesz résen lenni; mért csak a rabság résein át pillantható meg olykor a szabadság?) Kikísérsz? — Nem. — De hát jegyet kellene venni. — Akkor kikísérlek. Ha jegyet kell venni, természetesen. — Akarsz egy szappant? Nem. Milyen szappan? — Ezt a fenyőhabot, használd majd el. Rossz a csavarója, nem tudom elvinni. — Mit mondjak az embereknek? Mondjuk; a barátainknak ? Nem érdekel. Amit akarsz. Azt hittem, hogy fehér hollót találok, de csak karón varjú. — Ezt fogom elmondani. Mit fütyülsz? Ezt mondjam el? Vállalod? — Nem tudom. Csák úgy fütyülök az egészre. Nem tudom, mit fütyülök. — Szeretném tudni mégis, mit fütyülsz. Nem szoktál fütyülni. Igaz, megértem: nem tudhatom, mit fütyülsz, hiszen sohasem szoktál fütyörészni. Talán gyöngédségből fütyülsz. — Ebből a mosószerből viszek egy dobozzal. Hátha ott sem lehet kapni. Milyen Jól tudod, mit szoktam és mit nem. De a beavatottság még nem műveltség. Te mondtad. Tagadd le ezt is. Megvárom, ezt még megvárom, amíg letagadod. — Ha én mennék el, én azt mondhatnám: Azért megyek el, mert a végsőkig elmentem. — Csúnya dolog, ha a koldus azonnal megnézi, mennyit kapott. De még csúnyább, ha az nézi meg, aki adja az alamizsnát. Ezt is én mondtam? — Képes volnál. De nem mindent mondasz te, ami jó. Még élnek más emberek is. — A legfontosabb dolgunk az lenne, hogy megfigyeljük, hogyan hal meg egy ember; ránk is sor kerül. A világot megváltani nem lehet. — Még mindig jobb, ha történik valami az emberrel. Nem gondolod? Még mindig jobb, mintha minden marad a régiben. — Még csak két óra. Átvettem a stílusod. Helyesbítek: tizennégy óra. így a szomszédok is megtudhatják, egészen pontosan tudhatják, hány órakor beszélgetünk. Halkítsd le a hangod. Legalább a búcsúzáskor. Eltelik valahogy. Ez az egész olyan váratlanul ér véget, amilyen váratlanul kezdődött. Csak a következmények. — Ügy tudom, Nixon is így nősült annak idején. Meglátni és megszeretni: korszakalkotó volt. Ámbár az az érzésem, a vég mindig nehezebb; a véget, azt nem olyan könynyű feledni. — Ma szólaltak meg először a balkáni gerlék. Te mondtad. — Mondok néha ilyen köztudott dolgokat, amikre senki sem figyel föl idejében. — Legalább tudjuk a természeti időpontot is. — Telitalálat, Mért nem csomagolsz tovább? A csomagolást, érzelmeink összecsomagolását, senki sem fizeti, de azért münka és azért oda lehet figyelni rá. Hogy utólag ne tehessük, legalább azért a munkáért ne tehessünk magunknak szemrehányást. Magadhak csomagolsz. — Köszönöm, hogy a jégszekrényt rendben hagytad; rendbetett jégszekrénnyel fogadtál. Szén kis társaság. A jégszekrény belsejébe, a jégszekrény ajtajának belsejére írják föl: „Itt jártunk: Ibi, Anikó, Qerő, Anti.“ — Látom, már betéve tudod. Lemostam. — Mondtam már: nem tudom, mikor került oda a felírás. — Mondtad. Nem voltál itthon. Csak úgy bejutottak a jégszekrénybe. Kicsi a lakás. Ha kinyitjuk a jégszekrényt, mindjárt tágasabb. Fogadás — a jégszekrényt is beleszámítva — a lakás összes termeiben. Ne légy már olyan modern. Még megelőződ a vonatod, ami korodat megelőzve indul. Amikor pedig, érzésem szerint, ma nem indul egyetlen vonat sem. Nem mondtam ezt még neked? — Mindenki őrizze meg a közönyét. Ha már eddig megőrizte. Most ezt akartad mondani. — A macska harap. Ettől már lehet sírni, ha ezt látod majd valahol kiírva; ez mér elég ok a sírásra. Abbahagyhatnád az ivást. — Bánatomban iszom, ami csak távozásoddal lesz majd teljes. Ha elmégy, hozzál nekem vásárfiát. Egészségedre. — Ma szólaltak meg először a nálunk is „honos“ balkáni gerlék. Kár, hogy már nem tudom meghallgatni őket. — Bámulom azt a buzgalmat, amelylyel csomagolsz. Ti nők csodálatos hűséggel tudtok a tárgyakhoz ragaszkodni. Talán egyesegyedül a tárgyakhoz tudtok igazán ragaszkodni. Egy kávét még főzhetek neked? Igen. — Végtelenül megtiszteled mindkettőnkben az embert, hogy nem fokozod a sértegetést, a búcsúzkodás várt hatványára. Az elválásban is lehet gyöngédség, ha a megismerkedésben van; mert volt, ugye? Volt, csak kimerült. De hagyjuk, hagyjuk a dramatizálást másokra. Emlékszel, amikor meg játszottuk, hogyan fogunk majd szétválni? Bocsáss meg a kifejezésért, de akkor éppen bolondul szerettük egymást; annyira bolondul, hogy már azt is el mertük játszani, milyen lesz a válásunk. A könyvespolcnak. A nagyoknak, ahogy mondtuk. Lássanak ilyet is. Akik annyi mindent megírtak. De LOVICSEK BÉLA Én is szeretnék egyet. Apunak Simcája van, mégis vonaton meg buszon kellett utaznom. Miért nem hozta el7 — Prágába utazott valami kongresszusra. Sebész ... Nagyon szeret vezetni, pedig anyu mindig veszekszik vele, hogy legalább a hosszú utakra repülővel utazzon. Neki ugyan beszélhet. Egyszer karambolozott is, még az első kocsijával, ripityára törte, de neki nem lett semmi baja. A homlokát karcolta meg egy kicsit, meg a könyöke táján volt néhány üvegszilánk. Rágyújthatok még egy cigire? — Tessék!... Látogatóba utazik? — A, dehogy, állásba — mondja á lány a világ legtermészetesebb hangján. — Frissen sült tanítónő vagyok, bizony, úgy nézzen rám, hogy most teszem első „lépéseimet az életben!" — Felkacag. — Nagyszerű ugye!?... Jaj, de faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, pedig azzal kellett volna kezdenem, de örömömben arról is megfeledkeztem: Székely Andrea vagyok! örvendek: Szabó Gábori Szóval... apuék azt akarták, hogy orvos legyek, de én hallani sem akartam róla. Tetszik tudni, ha belépek a kórházba, megcsapnak a szagok, egyből rosszul leszek ...Az igazat megvallva, nem is vagyok én olyan tehetséges, örü>en lök, hogy ennyire is vittem. Ne dicsekedjen, ne ugráljon az ember, ha nincs mivel, nem igaz? Ki nem állhatom a nagyképű embereket!... Hányszor mondta apu, te Andrea, belőled soha semmi nem lesz! Kire is fajzottái te lány, lusta vagy mint az iszap. Azt hitte, lusta vagyok, pedig annyit tanultam, mint egy ló. A képességeimet nem kalkulálta bele a számításaiba. Azért csak elvégeztem a pedagógiát, megvan az oklevelem, most már állásom is lesz. Fütyülök a támogatásukra, el sem fogadnám tőlük, önálló életet akarok élni... Most adtak kétezer koronát, amolyan végkielégitésfélét, azt még elfogadtam, mit kezdjen az ember fillér nélkül? — Teljesen igaza van — mondja a férfi, s mosolyog befelé: ja) annak a férfinak, akinek ez a szódaráló lesz a feleségei-Ezek szerint kartársak leszünk, kislány! — Hát... hát maga is tanító!? ...És Halmoson tanít? — Lehetetlennek tartja? — Dehogy, dehogy, inkább véletlennek, — Látja, vannak ilyen véletlenek... Izgul? — De még mennyire! — Semmi értelme. Meglátja, jól fogja érezni magát nálunk. Az iskolánk szép, jól felszerelt, és van egy jópofa igazgatónk. Kissé maradi, egészben véve azért jó ember... Valahányszor új tanító jön az iskolánkba, elmondja a betanult szövegét. Figyelmeztetni senki sem akarja, hogy régen beporosodtak már azok a szavak, elkoptak, túlnőtte az idő, mert megsértődne. Valahogy így mondja. — Szabó Gábor megköszörüli a torkát, elváltoztatja a hangját: „Kartársaim! Olyan ez a mi iskolánk, mint egy nagy hajó. Én vagyok a kapitány, ti a legénység, s a körülöttünk zajtó élet a tenger. Igen, kartársaim, a tenger, amely olykor békés és szelíd, de olykor veszélyesen viharos. Óvjuk, védjük, egyengessük a hajónk útját, s még akkor is tartsunk ki rajta derekasan, ha netán viharba kerülne! Ne feledjük, hogy sok veszélyes örvény keresztezheti az utunkat. Álljunk helyt az iskolai és az iskolán kívüli munkában! Ne csak pénzkereseti lehetőséget lássunk a tanítói állásban, hanem munkánkat a meleg emberség és a lelkűnkből fakadó és feltörő magasztos hivatásérzet irányítsa!“ ... Hahotázva nevet a lány. — Csodálatos előadás volt! — mondja nagy elismeréssel, zsebkendővel törülgeti a szemét. — Minden pénzt megéri — Hát ilyen ember a mi igazgatónk, mondom, egyébként igen emberséges, jó kolléga... Egy pillanatra megállunk előttünk, bizonyára nem reggelizett még, én is éhes vagyok, aztán majd elugrunk Halmosra. — Köszönöm, de én ...! — Semmi de! Nyomás kifelé, indulás befelé! — rendelkezik Szabó Gábor viccesen. Megnyitja előtte a kiskaput. — Tessék! A lány elindul a lakás bejáratához vezető betonjárdán. Megáll, csodálkozva körülnéz: az udvar nagy részét üde zöld pázsitfű borítja, ltt-ott ezüstfenyők guggolnak rendezetlen Összhangban. A betonjárdákat bokorrózsák övezik. Sok színben pompáznak az öklömnyi rózsák. A szilvafákon kéklik a gyümölcs, a méhes mögötti lugason mézesedik a szőlő, a kerítés hoszszában pedig a magasodó nyírfák, mint fehérdárdás katonák őrködnek az udvarra. — Gyönyörű! — mondja a lány álmélkodva. — Ilyen szép lakást és rendezett udvart talán még nem is láttam... — Megjárja... — mondja a férfi és kiabálni kezd. — Júlia, Júlia, vendéget hozok! Székely Andrea megilletődve megy be a lakásba. Az álmos és fáradt Szabó Gábornét mintha kicserélték volna. Használt a langyos fürdő és a „házi kozmetika“. Ragyog. Kedves, szellemes, kínálja Andreát, akit nem nagyon kell kínálni, éhes, mint a farkas, s falatozik, mint otthon. — Elindult tehát, hogy meghódítsa a világot — jegyzi meg Szabóné, s a lány elé teszi a feketét. — Tessék! — ö, meghódítani a világot! — ismétli a lány és nevet. — Nem mondom, van еду-két tervem, elképzelésem, de azért nem veszek mindent halálkomolyan. Hová jutna az ember!?
