Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-11 / 2. szám

ilyet még nem láttak. Igen, a szerelem merész, vakmerő, kihívó, pimasz, orcátlan — mindent el lehet mondani a szerelemről. De csak kevesen tudnak aztán — a búcsúzkodáskor is — kávét főzni hosszú útra induló legkedvesebb kedvesünknek. Mindig az a legkedvesebb kedves, aki elmegy. Akkor kellett volna elválnunk, amikor megjátszottuk. Nem lehet a szavakkal játszani; később nem sikerül úgy, elszáll a mindig, a végül mindig szükséges válás hangulata. Bocsáss meg ezért a kitérőért. Nemsokára indul a vonatod; de a kávédat még idd meg nyugodtan.

Késik az óránk.

— Tudom. Te akartad így. Hogy mindig néhány perccel a valóságos idő előtt járjunk. Rávettél erre is. Most már mindegy. Most már ne vidd előre. Ne vigyük előre.

— Csak tíz percet késik. De lehet, hogy kevesebbet.

Nehogy lekésd a vonatod.

Akkor vidd előre; kérlek.

— Nem fontos. Elég, ha tudjuk. Van-e még valami mondanivalód?

— Nincs.

— Nekem sincs. Nekem azért nincs, mert én nem tudom arra az időre hagyni, amikor esetleg majd megkérdik tőlem: Van-e még valami mondanivalóm. Nekem azért nincs. Kész a kávé. Nekem csakugyan nincs több mondanivalóm,

— Akkor telefonálj taxiért.

— Telefonálhatok taxiért. Jöjjön a taxi. Jó volna olyan világban meghalni, hogy az ember csak telefonál taxiért, és a taxi jön.

— Ezt miért mondtad?

— Nem is mondtam. Nem mondtam. Csak meghallottad egy gondolatom. Többé nem fog előfordulni. Tükröm. Ez sem fog többé előfordulni, hogy így szólítsalak. Ha nem akarod. Vagy esetleg egyenesen megtiltod.

— Hozzád írt leveleimet összetéptem, a tiedet viszem magammal.

— Igazságosan osztottad el. Csak arra kérnélek meg, ha még lehet, hogy ne mind tépqesd azokat, a kezedbe vett papírszeletkéket még apróbb darabokra, mivel, meglátásom szerint, már nem lehet apróbb darabokra tépdesni. Egy szerelem mértékét (értékét?) nem az szabja meg, hogy ki szenved jobban. Tudsz-e szenvedni benne? Szenvedj benne. Akkor elhiszem.

— Én kimegyek belőle.

— Én viszont figyelmeztetlek, hogy ma nem indul egyetlen vonat sem.

— Nézd; én összecsomagoltam. A kávé nagyon jó volt.

— Mint rendesen. Tedd hozzá.

— Igen. Mint rendesen. De mondod azt, hogy ne menjek el.

— Maradj.

— Ne így mondd. Mondd azt. hogy ne menjek el.

— Maradj.

Nem maradok.

— Nem maradsz. Nem elmenni nehéz. Megérkezni valahová. Az a nehéz. Te még nem érkeztél meg sehová. Csak elindultál velem.

— Hová lehet veled megérkezni.

— Köszönöm, hogy ezt nem kérdő hangsúllyal mondtad. Ne sírj. Jó, hogy összecsomagoltál. Néha össze kell csomagolni, mintha készülődne az ember. Ne sírj. Már mondtam neked: lefeküdni, az is megoldás; a halál nem más, mint az élet halogatása. Ismertem egy embert, aki ezt mondta nekem. Ezt még nem montad nekem: „Amikor én boldog akarok lenni, veszek egy kiló flekkennek valót, hozzá egy üveg bort, elmegyek a város másik végébe, milyen szerencse, hogy a szeretőm a város másik végében lakik, Piriké mindig úgy vár engem, mint első találkozásunkkor, odateszi a flekként, bepácolva jobb lenne, de hát ez a helyzet, megsül a hús,' megesszük, bort iszunk hozzá, azután

Piriké leül a zongorához, játszani kezd, azt játssza: Piros rózsák beszélgetnek, énekel is hozzá, csodaszép hangja van, én csak hallgatom, aztán megkérdem tőle: Mondja, Piriké, honnan veszi maga ezt a hangot?“ Ne sírj,

— Nem sírok. Aljas vagy. Ha még senki nem mondta volna neked: aljas vagy.

— Nem mondta. Te mondhatod Te akármit mondhatsz. De ne sírj,

— Hány óra?

— Nem tudom. Az óránk elébemegy az életnek. Elébejár. Nem lehet hinni neki. Késik.

— Nem hívod a taxit?

— Minek hívjam? Csak nem kell már egymásig is taxival mennünk?

— Ne igyál főbbet.

— Többé vagy többet?

Most.

— Jó. Utoljára így látlak: én egy kapualjban, te az utcán mentél. Te nem láttál engem, csak én téged. Derékszög. Derékszög, de olyan derékszög, amelynek kilencvenfokossága csak egyetlen másodpercig tartott. El tudod képzelni? Már nem látlak. Lábad arrébb tetted, körülöttem kihűlt a föld. A világot megváltani nem lehet; de azért a .megváltás ellen mindenki tesz valamit, Ezért ember az ember. Ne sírj. Síró szerelmet nem tudok megölelni.

Lekésem a vonatot.

Milyen vonatot?

A vonatomat.

(Mondtam, hogy a nőé lesz az utolsó szó.)

Sem Vele, sem nélkülük

— A túlzott komolyság nem is illene magához — mondja az asszony kedvesen. — A fiatal legyen vidám, sziporkázzon és örüljön, használja ki az ifjúságát!

— Azt hogy kell csinálni? — kérdi a lány utánozhatatlan naivitással, bájjal.

— Pontosan úgy, mint ahogy csinálja mondja a férfi.

— Akkor én östehetség vagyok!.,. Rágyújthatnék?

Újra a kocsiban ülnek. Andrea hálafélét érez, s azon töri a fejét, hogyan kellene kifejezésre juttatni. Egyetlen épkézláb gondolat sem jut eszébe.

— Kedves asszony a felesége — mondja végül, de túl száraznak találja a megállapítását, s megtoldja. — Aranyos és szép. — Ez sem sikerült jobban — gondolja, de most már hallgat.

Igen.,.

Szintén tanít?

Nem... Еду-két évig tanított, közben ikreket szült.., Két fiút,.. Három hétig éltek, kis híján 6 is velük ment, sokáig betegeskedett ... Többé nem lépte át az iskola küszöbét...

■ Nincsenek gyerekek?- Nincsenek.

— Messzire van Halmos? — kérdi később a lány.

— Néhány kilométernyire.

Acélkék színű autó jön velük szemben. Fénydudál és lassít. A benne ülő fiatalember fülig szaladó szájjal vigyorog Szabó Gáborra és integet.

Ki volt ez, ismerős?

Szintén kolléga — mondja a férfi. — Mi csak Cigánynak hívjuk — egyébként Seres Attila —, feketebőrű, mint a néger. A nagybácsija Kanadában él, pontosabban Montrealban nyomorog, szegény. Küldözgeti a dollárt. Ez az ertizenhatos már a harmadik kocsija. Az apja szövetkezeti elnök, jól állnak. Nem rossz fiú. Szórja a pénzt, szeret nagyokat mulatni,

de sosem részeg. Tanítónak sem rossz. Egy hibája van: szereti a nőket... nagy nfícsábász, jó lesz tőle óvakodni.

— Nem félek — nevet fel Andrea. — Engem nem lehet egykönnyen befűzni, bár tetszenek a sötétbőrű fiúk.

— Van valakije?

— Nincs.

— Nem is volt?

— Nem vagyok bárányka, de komolyabban még valóban nem jártam egy fiúval sem.

— Félkomolyan igen?

— Az csak természetes — mondja a lány, mintha az időjárásról társalogna. — Annyi kel) is, még azt sem?

Szabó Gábor az iskola elé kanyarodik, árnyékba állítja a kocsit, s Andreára sandít.

— Megérkeztünk.

— A keleti égbolton oszladoznak a bárányfelhők. A levegőben csillogó ökömyálak úsznak, s mint ügyes kézzel font finom rojtok lebegnek fennakadva a villanyoszlopokon. Idegesitőn az ember arcába csapódnak, s mintha azt suttognák figyelmeztetőn: bizony bardtocskám, elmúlik lassan a nyár, közeleg az ősz.

A rekkenő hőségben álmos, kihalt még az iskola környéke. Az iskola előtti parkosított téren üdén zöldell a fű. Középen szökőkút csapjai prüszkölik a vizet. Visszahulló cseppjei közé a szivárvány színeit szövi a napsugár. Illatoznak a rózsák.

Az iskolaszolga csoszog elő, hunyorog.

— Adjisten, tanító bácsi! — köszön. Az idős iskolaszolgának a húszéves tanító is bácsi, a fiatal lány mea tanító néni. Kezet ráz S-ah^val, a füléhez hajlik. — Van jó szederpálinkám, nem kóstolja meg? Jó, hatvanöt fokos.

— Majd később, Jani bácsi.

— Csak jöjjön, itthon vagyok — mondja s elcsoszog.

— Nem is hittem volna, hogy ilyen nagy és szép ez az iskola — mondja Andrea és körbekörbe hordozza a tekintetét. — Hány tanerős?

Vagyunk vagy húszán.

Húszán? — csodálkozik a lány.

— Körzeti iskola... Van vagy négyszáz tanulónk, ha nem több. Nagyüzem ez, kislány, akad itt bőven munka.

Körbejárják a tantermeket.

— Hűha, milyen modern szaktantermek!.,, S milyen nagy ez a tornaterem!?,,. Nem mondom, jó kis iskola..,

Benéznek a fizikai, kémiai szertárba, elácsorognak a folyosó falain függő tablók előtt.

— Mire gondol most7 — kérdi a férfi.

— Semmire.,. Szorongok...

— Csacsiság.

— Legszívesebben sírnék...

— Lesz még maga vidámabb is. Еду-két hét múlva úgy }ár-kel ebben az iskolában, mintha örökké itt lett volna. Gyújtson rá, és ne gondoljon most az iskolai munkára, más az elmélet és más a gyakorlat, majd jön magától minden szépen, sorjában.

— A kollégák előtt cigarettázhatok?

— Nincs dohányzási tilalom, mindenki azt csinál, amit akar. Legfeljebb Bariska néni hurcolja majd egy kicsit az orrát, de nem kell halálkomolyan venni.

Andrea nevet, majd elkomolyodik, sóhajt.

— Jó, hogy összetalálkoztunk — mondja. — Képzelje el a helyzetemet, ha most egyedül jövök ide. Allnék tanácstalanul a csomagjaimmal és sírnék. Isten bizony sírnék. Azóta már telebőgtem volna a zsebkendőmet.

— Mindig arra kell gondolni, ami van, minek feleslegesen komplikálni a dolgokat: nem egyedül jött és nem bőg — mondja a férfi és más kérdésre tér át. — Hol nyaralt?

— Kassán voltam egy hétig a barátnőmnél, azt meg már említettem, hogy a Balatonnál töltöttem két hetet apuékkai, annyi volt az egész. Otthon lustálkodtam, tétlenül lógattam a lábam, néha olvastam, rádióztam, tévét néztem.

—folytatjuk—