Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-19 / 16. szám

Németh László, Kossuth-dijas író, esszéista és műfordító április 18-án 70 éves. A „Nyugat" novellapályázatán Horváthné meghal cimü novellájával első díjat nyert; a fiatal Németh László neve akkor bukkant fel először irodalmi körökben. Az 1930-as években a népi írók mozgalmának kritikusa, ideológusa lett. Szépirodalmi műveinek tárgyát, szociológiai elgondolással, több regényében falusi környezetből merítette. A paraszt emberek jellegzetes típusait remek vonásokkal formálja meg, ugyanakkor az általános emberi tulajdonságokat is markánsan kidomborítja. (Emberi színjáték, Gyász, Iszony, Irgalom, Bűn, Égető Eszter.)

Társadalmi és történeti drámákat irt: Húsz János, VII. Gergely, Galilei, Széchenyi, Apáczai, A két Bátyai, II. József stb., amelyek közül többet színre vittek.

Németh László az iró, orvos és tanár pedagógiai tanulmányokat is irt, műfordítói munkát végez. Mindezt egy nagy műveltségű ember igényességével, tudatos művészi gonddal, nyelvi kultúrával, gazdagsággal, és az értelem kutató, igazságot kereső igényével.

Kívánjuk, hogy még sok értékes művel gazdagítsa irodalmunkat!

0

N

1Л

<

1

h—

Ш

5

•Ш

z

M £é

t

a családban

A mi családunkban Agnes az utolsó személy. Nemcsak azért, mert ő a legkisebb, hisz vannak családok, amelyeken a legkisebb uralkodik. Ágnesre az egész csalód vigyáz, hogy utolsó legyen. Neki nem lehet semmit elismerni, érezzük mindnyájan. Mi lenne, ha még dicséretekkel is táplálnánk az önérzetét? Elég öntelt, pökhendi, tiszteletlen anélkül is! Biztos kis öhtudatcsomó, amely kétely nélkül tekinget és csámpóz a világban, s a megrovások záporában is talál okot, hogy megdicsérje magát. Az anyjának szenvedélye, hogy ő töri belé leányait az elsőosztályos zsinórírásba. Ennél nehezebbet úgysem kell tanulniuk a szakvizsgáig. Ha ezt jól beléjük korrepetálja: tanulók lettek, mint az egyszer jól megült csikó hátasló. A két nagyobb gyerek — Ágnesnél jóval okosabbak — nem is esett ót rajt egy kis zsinór-mélabú és Luttoridegbaj nélkül. Agnes önérzetét azonban a legkeservesebb írólap sem tudta megtörni. „Milyen az az m-betű megint?" hallom föntről, s látom a posszibilis pofon előtt félrevont nyakát s morc pillantását. „Van szíved ilyen m-betűt írni? Hát egyforma annak a két lába? Nézd, az eleje egy tehén; a vége egy bolha. Most jól vigyázz, mert ha ..." Az ember azt hinné, a gyerek már csupa bíbor, s elmosott könnyein át látja csak az írólap „Mici"-jét. Talán így is van. De elég egyetlenegy i-betű, melynél a vállára hajló végzet néma marad, s ő megáll a ceruzával. „De ez az i, ugye, gyönyörű, anyukám? Ugye, boldog anya vagy, hogy most ilyen i betűt írtam? Ha még két sort ilyen gyönyörűen fogok írni, olvasol nekem a Boldog világ-bál?"

Az ilyen gyerekkel nem lehet mást csinálni, érzi a család, mint nyomni. Ebből a nyomás nem nevel neuropatát; előbb ő a családból, ha nyomatlan hagyják. Okot könnyű találni rá, hogy mért legyen utolsó. Ebben a szellemi üzemben, ahol a tudás minősít: Agnes a tudatlan. Agnes semmit sem tud, amit a testvérei tudnak. Azt sem tudja, amit azok ennyi idős korukban rég tudtak. „Én ennyi idős koromban már Arany Jánost olvastam" — mondja Judit. S igaz: Ágnesnek eszébe sem jut, hogy a Betűország

kényszerű betűin kívül valamit elolvasson. Még az utcatáblákat sem, pedig az a szellemi ambíció legalsóbb faja. A testvérei ott tanulják őmellette a nyelveket: angolt, németet, ö nem irigyli meg őket. Németül csak Ilonával, a nyírcsaholyi lányunkkal beszél. „Géson forda", küldik egymást tovább, s nagyokat nevetnek. Gigi buta, még egy verset sem tud. Mikor fog ez verset írni, mint a nővérei. Azonkívül milyen rossz. Minden fiókot összetúr, minden ollót elrejt. Ami a házban elvész, igen átlátszó okon, csak ő tudja előadni. Ha ő otthon van, házunk, mely a halk pusztai esték s az oroszlánbőgés közt zajegységekben körülbelül a középen áll, erősen a sivatag felé tolódik. Adjátok ezt a Gigit örökbe, kívánták testvérei, amikor még alig két-hároméves volt. Ez az óhaj, .új alakban, azóta refrénje a gyerekszobának; anélkül, hogy Gigiben ábrándos sérelmeket ébresztene. Agnes tudja, hogy hibáink legjobb menlevele, ha elismerjük őket. Inkább maga is butának mondja magát, mint hogy tanulásra erőltessék. Dorgálóinak régi segítője. Úgy, úgy zárjatok csak le a pincébe, hadd egyenek meg a patkányok, támogatta már mint csöppség anyja felháborodását. Van valami szimata arról, hogy „nem utolsónak" vagy épp „elsőnek" lenni: a felnőttek csalétke. Egy élni tudó lélek az utolsó helyen is megcsinálja a maga birodalmát. Az anyja sem érzékeny rá, hiába kedvence. Csak nyomjátok, tudósok, úgyis jobb dolga lesz az életben, mint nektek. S ő is segít még utolsóbbá nyomni, hogy annál biztosabb első lehessen.

Hogy ez hogy fog történni: erről a csalód is kap néha egy kis előszelet. Agnes időnként meg-meglep bennünket. Már csak azzal is, hogy mások szeretni tudják. Azok a tulajdonságok, melyekből otthon egy hordónyi fejfájást és kábulást okoz, gyűszűnyi adagban, egy kis szakasznyi úton, a gödi vonatban, egy nagyapai kacsmargás során: gyermeki bájnak minősülnek. — Te, ezt a gyereket már megint majd megették az úton — jön haza az anyjuk a három kék kabát, kék sapka kivonulásából. S nemcsak a bácsik és nénik „eszik meg", de a gyermekek is. Kenésén a szomszéd házikóban két kisfiú nyaralt. Reggel arra ébredtek, hogy mint a birkák, bégetik a kerítésnél Gigi nevét. Hogyne, Giginek kerékpárja van; állva vezeti, elereszti a kormányt, átvetve rajta a lábát, a fiúkat ő tanítja biciklizni, rosszalkodni. Nincs egy boldog percük sem Agnes nélkül. A nővérei irigy fanyalgással újságolják, hogy Agnes már megint Zajoséknál van, ahogy éjjel élő szomszédainkat nevezzük. Amíg csak óvodabeli társai kiáltozták a ház körül, hogy „Németh néni, kérem, hol van a Németh?", gúnyolódni lehetett ezen a társadalmi népszerűségen. De most, hogy Zajosék után a gyönyörű Fekete-villában is meghívott vendég, a Fräulein jön érte a két gyerekkel: ez már más. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem egészen a házi értékrend szerint becsülik a gyermeki erényeket, s ebben a Gigiben mégiscsak van valami, amiért habos kávét adnak neki, s a nyírt gyepen szabad kiabálnia, míg mi csendben arra megyünk a kerítés alatt.

No, de majd az iskola! Anyukám, ezt a Gigit ki fogják csapni az iskolából — jósolják a testvérei. S az előjelek csakugyan ijesztők. Egy reggel az ágyban a hónapok neveit akarjuk megtanítani neki. Az április ötvenedszerre, századszorra sem jön ki az összegyötört, ásítozó agyból. Ősszel, miután hátára tettük a nénjei táskáját, félve kerülgetjük az első lányosztály tájékát. Az ő elemijükben is én vagyok az iskolaorvos. Még szemvizsgálatra is alig merek bemenni, nehogy épp rosszalkodásban vagy büntetésben találjam. Amikor két hétig nincs sem intő, sem üzenet, sem bizalmas félrehívás: beküldőm az anyját. A tanítónő nem mond semmi rosszat. Az Áldás utcában azonban egy kislányt találok a földön, a sapkája néhány méterre tőle; Gigi verekedett egy fiúval. Ugyancsak az utcáról érkezik a hír: Gigi ki volt állítva. Agnes már négyszer-ötször ki volt állítva, hozzák a hírt a nővérei, akik évek során még fölállítva sem voltak. Az anyai balsejtelem újból megindul az iskola felé: „Egész jo kislány, napokig észre sem veszem." A kiállításról szó sem esik. — Te, ez úgy látszik, a tanítónőjét is megfőzte — mondja az anyja. Direkt félti tőlünk. Karácsony előtt kajánul mutatja a kiskönyvét: tiszta egyes. — Ezt csak azért kaptad, mert én vagyok az iskolaorvos — mondom neki. Különben is ezt számegyesekkel írták: nézd, a nővéreid betűvel kapták a kitűnőt. — Valamit csak mondanom kell ennek a kajánságnak. Legjobban azonban mégis a műtét ugratta ki Ágnest az utolsó helyről. Egy reggel panaszkodott, hogy fáj a hasa. A reggel minálunk az iskolába készülő ruhadarabok, egymásra szórt fogkefék, egymás kezéből kikapott szappancsonkok, összekevert és feldöntött kávék, pirított kenyerek, tulajdonjogukat elvesztett törülközők, elátkozott zsilettpengék, a rádióból hangzó torna és az ágyból hangzó anyai vezényszók, tankönyv vagy harisnyaidéző bőgések s honvédindulók keveréke. — Hagyjatok engem. Már hét óra harmincnégy — téptem ki magam Ágnes kezéből, aki előző nap a lyukas tejfogát hordta utánam, ma pedig reggel fél nyolckor a hasát hozná. A nővére néhány nap óta beteg, azt irigyelte meg, gondolom, s már a szakfelügyelőn van az eszem, aki néhány napja hiába keresett. Az anya, mint utólag kiderült, lelkiismeretesebb volt az orvos apánál. Lefektette Ágnest, és megtapogatta a hasát. Agnes azonban feszített. Ahányszor a hasához értek, megfeszítette úgy, hogy nem lehetett kitapogatni.

— De anyukám, énnekem igazán fáj

— mondta, amikor az anyja összeszidta. A szeme azonban, nem tehetett róla, úgy csillogott, mint aki maga is huncutságban tudja magát.

így zavartatott el Agnes az iskolába. Délben a lányaim azzal a titokzatos mosollyal fogadtak, amellyel a gyerek borzong s örül a házba költözött rossz újságnak. — Apukám, a Gigi sír odafönn. Sírva jött már meg. A táskáját is a Marika mamája hozta haza az iskolából. — Hogy az imposztor Gigi az, akinek a hasa fáj, még mosolygósabbó tette a mosolyt, s még biztosabbá a hitet, hogy furcsa változások azok, amelyek ránk virradtak. Én már nem is emlékszem a reggelire. Fölugrok, a gyerek kabátostól a díványon kuporog s nyöszörög. Amikor meglát, szemrehányóan támad rám. — Apukám, vetessétek ki a vakbelemet. A Marika mamája azt mondja, hogy hat , nap múlva kijöhetek a kórházból.

A kis has kifejlik a kabátból, ruhából; ez bizony ott fáj, ahol a vakbél fájni szokott. Megmérem a lázát: harminchét három. No, ez kellett nekem, amikor ennyi előadás, cikk, utazás van a nyakamon. Agyba dugom a gyereket, s telefonálok orvos barátomnak, akinek az a hálátlan szerepe, hogy felelős lehet, ha a házamban betegség van. Megállapítjuk, hogy az bizony vakbélroham. Amikorra a feleségem a városból hazaér: ő is ott van. A gyerek kissé szeszélyesen jelez; a mellcsontja is fáj, ha az orvos próbaként odanyúl. Az a benyomásunk, hogy mindenáron operáltatni akarja magát, szabadulni a fájdalomtól. A lóz harminchét nyolc. Egy éjszakát várhatunk. Az egész csodálatosan könnyen és vígan megy. A nagyobbaknál a mandulagyulladás jobban ránk ijeszt. Az, hogy Ágnes beteg, aki idáig még sosem volt: a betegségét is elkomolytalanítja. Ö maga operációról beszél:

— Én azt mondom, anyukám, operáltassatok meg.

A hőmérő azonban szembeszáll az optimizmussal: biztosan ballag fölfelé. Délután egy rajzoló jön ki hozzám: valamelyik pletykalapnál keres a fejemmel néhány pengőt. Amíg rajzol, föntről megérkezik a rémhír: harminckilenc három. Vakbélgyulladásnál ez annyi, mint műtét. Alig várom, hogy a vízből kihúzott hullafej, amely alá még a nevemet is oda kell írnom, elkészüljön. Újra felhívom a felelőst: ő a kórházat, ahol barátai vannak, öltöztessük fel a gyereket; üljünk taxiba; amikorra odabenn a vérsejteket megszámolják, a belgyógyász is beér. Az anya sóhajt egy-kettőt: — Csak azt kértem, hogy addig ne legyen betegség, ameddig ez meglesz — céloz arra, aki Giginél is kisebb, s mindenhol vele van. Én férfihoz méltóan az öltözködőket sarkallom.

A legnagyobb baj nem is Agnes, hanem hogy a két nagyobb gyerekkel mi lesz. — Anyukám, te menj vissza —r ajánlja Agnes —, mi majd megoperálkozunk apukával. — Idegességünkben is nevettünk, gyönyörködünk.

— Még szerencse, hogy Agnes az — mondja az anyja.

— Kétszer ilyen rémült volnék, ha Magda vagy Judit lenne. — Ebben egy kis büszkeség is van: hogy ha a „te fajtád". A büszkeségnek igaza van: én is régi autós bevonulásokra gondolok, fgy vittem be az anyját is szülésre. Egyszer épp vasárnapi táncolgatás közben, rádiószónál lett roszszul; másodszor egy nappal az eltökélt császármetszés előtt a moziban. Harmadszor megkéstünk egy kicsit: Arany János-cikkemet kellett befejeznem. ö is így ment: majdnem mulatva rajta, hogy ilyen fontos személy lett, akinek a féltésére mindenki öszszefut, holott úgysem történhet'semmi. Ez az igazi bátorság, óvom ölemben a kocsi rázkódástól a nagylázas kisleányt. Az ősi, az igazi. Hisz én is voltam néha olyan, hogy bátornak látszhattam, de így talán csak egyszer, mikor első szerelmemben a ro-