Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-11 / 2. szám
0^ Bői®1 Kinek van ,gaz^ Naponta sok levél érkezik szerkesztőségünkbe. Többet közülük fiatal olvasóink írnak, segítséget, választ várnak különféle problémáikra. Ez alkalommal három olyan levelet választottunk ki, melyekre szeretnénk, ha a fiatalok vitafórumán közösen segítenének választ keresni, mert olyan kérdésekről van szó, amelyek általában egész ifjúságunkat érintik. Íme a levelek! Tisztelt Szerkesztőség! Tizenhét éves lény vagyok. A kilencedik osztály elvégzése óta itthon, a szövetkezet kertészeti csoportjában dolgozom. Soha nem voltam kitűnő tanuló, inkább közepes. Becsületesen tanultam, de nem akartam valami különleges pályát választani. Nagyon természetesnek találtam, hogy az iskola elvégzése után a falunkban maradjak és a szövetkezetben dolgozzak, hiszen családunk minden tagja itt dolgozik. Megszoktam, megszerettem a kertészeti munkát. Jól keresek. Megengedhetem magamnak, hogy szépen, divatosan öltözzek, akárcsak egy városi lány. Pedig nem vagyok költekező, hiszen már a szobabútorra valót is összegyűjtöttem. Dolgozni szeretek, jobban, mint gyűlésekre járni, vitatkozni a klubban, mint némely fiatal. Oda csak akkor járok, ha a barátnőim rávesznek. A táncmulatságokra, ünnepélyekre viszont szívesen elmegyek. Nem tagadom, örülök, ha megnézik, megdicsérik az új ruhámat. Eddig nyugodtan, csendesen éltem. Az utóbbi időben azonban szövetkezetünk mérnöke egyre gyakrabban szólít meg, egyre többet mondogatja: jó lenne, ha beiratkoznék a mezőgazdasági szakiskolába, kertészeti szakra. Tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tegyek. Az igaz, hogy míg fiatal vagyok, addig kellene tanulnom. De nem tudom, hogy mit nyerek én azzal, ha mérnökünk tanácsa szerint most újra tanulni kezdek. Csak elvesztegetem fiatal éveimet, és egyébként is ide kerülök vissza a szövetkezetbe. És nem is olyan biztos, hogy a jövedelemben nyernék majd annyit, amennyit az iskolázás évei alatt elmulasztanék. Ha meg férjhez megyek, akkor igazán felesleges szakiskolát végeznem. Nem tudok dönteni. Tanácsot kérek Önöktől, nagy szükségem van rá! Üdvözlettel M. Katalin. Kedves Szerkesztőség! Egykori osztálytársaimmal találkoztam össze nemrég. S ahelyett, hogy örültünk volna a találkozásnak, nagy vita kerekedett köztünk, szinte veszekedésnek is mondható. 5:1 arányban vesztettem. És mégis mindmáig úgy érzem, nem egészen igaz, amit ők állítanak. Most Önökhöz fordulok, kérem, döntsék el, kinek volt igaza. Együtt jártunk iskolába. Az érettségi után ők dolgozni mentek egy üzembe. Azóta is ott dolgoznak. Közben férjhez mentek', megnősültek. Ma már berendezett lakásuk van, sőt az egyik eldicsekedett vele, hogy már autóra is beadta a kérvényt. Én ez alatt az idő alatt főiskolára jártam. Sokat kellett tanulnom, szűkösen éltem az ösztöndíjamból, mert szüleim, sajnos, nem nagyon tudtak segíteni. Másfél évvel ezelőtt végeztem, azóta lakhelyemtől nem messze tanítok, egy nagyobb faluban. Bekapcsolódok a falu kulturális életébe is. Tagja vagyok az újonnan alakult ifjúsági szervezetnek. Volt osztálytársaimmal csak véletlenül találkoztam össze a vonaton. Amikor már minden lényegeset elmondtunk egymásnak, akkor kezdődött köztünk a vita. Azt bizonygatták, hogy nekem nem érte meg főiskolát végezni, évekig tanulni, szüleim segítségére szorulni. Mennyivel előbbre vannak ők, akik ez alatt az idő alatt dolgoztak, mindent megszereztek, ami a családi életükhöz szükséges. Szakmunkások lettek, s olyan fizetésük van, hogy diplomámmal én azt még soká fogom elérni. Ha a munkánk anyagi oldaláról beszélünk, Igazuk van. De szerintem ez nem a legfontosabb. Én olyan pályát választottam, amihez hivatást éreztem. Nagyon szeretek tanítani, mindig is tanító akartam lenni. Nem számít, hogy a fizetésem kevesebb egyelőre, hanem az a fontos, hogy ebben a munkában örömet találok, szívesen végzem, és érzem, hogy hasznos, amit teszek. Azt hiszem, nem túlzók, ha azt állítom, hogy megbecsült embernek érzem magam a munkakörnyezetemben, és ez olyan jó érzés, amit pénzzel nem lehet megfizetni. Sajnos, nem sikerült egyik Ismerősömet sem meggyőzni, de remélem, önök eldöntik majd, kinek volt igaza. Ml a fontosabb? Az, hogy számomra megfelelő munkát végezzek, ami elképzeléseimnek legjobban megfejel, vagy pedig nem számít, hogy mit dolgozok, csak minél nagyobb anyagi előnyhöz jussak? Kielégítheti-e a szép lakás, a pénz, a passzív életmód egy fiatal igényelt, céljait? Vagy az a helves, ha többre vágyunk: elismerésre, megbecsülésre, bizalomra, hivatástudatra? Remélem, kérdésemre választ kapok, és bízom abban, hogy talán mégsem vagyok egyedül nézetemmel, elképzelésemmel. Olvasójuk: Székely Anna Tisztelt Szerkesztőség! Nagy kéréssel s bizalommal fordulok önökhöz. Szeretném, ha levelemet közzé tennék, mivel problémám nemcsak engem érint, de nagyon sok fiatal munkáslányt is az üzemünkből. Lapjukat sokan olvassák, így sokakhoz eljutnak majd soraim, s talán akadnak fiatalok, akik segítenek. Huszonkét éves fonólány vagyok. A falumból 50 km-re dolgozom. Valamikor úgy volt, hogy tovább tanulok, mert jó matematikus voltam. De az élet másképp hozta. Szépen akartam öltözködni, jól élni, s ahhoz magamnak kellett megkeresnem a pénzt. Tizenöt éves koromtól dolgozom, s meg is van már mindenem. Nem kell szűkölködnöm, mint azoknak a lányoknak, akik mindenáron diplomához akarnak jutni. S végre amikor megszerzik, munkahelyükön is ezerféle nehézséggel kell megküzdeniük. Mert az biztos, hogy a legnehezebb helyekre teszik őket, és titokban sokszor kell amiatt sírniuk, hogy férfi munkatársaik éreztetik velük, ők csak nők. Meg mire anyagi téren odáig jutnak, ahol én most vagyok, megöregednek, elfáradnak. Ezért én nem bántam meg, hogy munkáslány maradtam, mert azokra is szükség van, s úgy látom, hogy úgyis a pénz és a külső számít manapság mindenütt. De azt is látom, hogy valami hiányzik az életünkből. Nap mint nap csak dolgozunk, utána unatkozunk a leányszálláson, mert ebben a városkában az egyetlen mozin és kávéházon kívül nincs más szórakozási lehetőség. Olvasni sincs mit, nem is nagyon szeretek, az igaz. Sokan vagyunk lányok. Magyarok, szlovákok, de az üzem vezetőségének csak az a fontos, hogy a tervet teljesítsük. Magunktól pedig nehezen tudunk valamihez kezdeni. Ezért szeretném, hogyha soraim eljutnának az üzemünkbe, vagy bárhol másutt a dolgozó fiatalokhoz, s megírnák, ők hogyan állnak a közösségi élettel, a közös szórakozással. Nagyon hálásak lennénk a tanácsaikért, melyeket előre is köszönök, Nagy Irén, munkáslány Kedves fiatal Olvasóink! Elsősorban tőletek várjuk, hogy írjátok meg véleményeteket. Mit cselekednétek hasonló helyzetekben, szerintetek melyik levélírónak van igaza és miért? A legjobb válaszokat közöljük és honoráljuk Ifjú szemmel ankétunkban. Az ankét végén értékes díjakkal jutalmazzuk a legjobb válaszokat. Leveleiteket a következő címre küldjétek: Nö szerkesztősége, Bratislava, Rooseveltovo nám. 2—4. A borítékra ne felejtsétek el ráírni: Ifjú szemmel. Könözsi felvételei
