Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-03-29 / 13. szám

AZ ELSŐSÖK tanftő nénije

Élő, eleven piros rózsák, kis elsősök mennek végig a nyitragerencséri utcán (Nitr. Hrnéiarovce). Nyomukba szegődöm.

Az Iskolában kedves tanító néni, Kovács Zoltánná fogad. Egy pillanatra tétován állok előtte, mert meg is llletődöm egy kicsit, meg elkápráztat a tanterem falaira kirakott sok-sok színes kép.

— Ezeket mind magam készítettem. Sok segédeszközre van szükség ahhoz, hogy a gyerekek rátaláljanak a mesevilágból kivezető útra, és eljussanak a valósághoz. Ez a meggyőződésem.

Ötödik éve tanít elsősöket, s tizenegy éve él hivatásának, a tanításnak. Édesanya maga is. Kisfia, Zolika már nyolcéves. Kétesztendős Mónikájára egyik barátnője vigyáz, míg 6 ide kijár Nyitráról, hogy tizenhat kisgyermek számára aprócska történetek, színes rajzok és a pedagógusok ezernyi fogása segítségével megnyissa a tudás kapuját.

— Ugye nehéz munka ez?

Nagyon szerény, mert csak ennyit mond:

— Szeretek tanítani. Elsősöket különösen.

A kívülállónak nehéz elképzelni, hogy mit is kezd a tanítónő az iskolába kerülő gyerekekkel, hogyan jut el odáig, hogy néhány hónap múlva már eléggé folyékonyan olvasnak azok a gyerekek, akik szeptemberben még csodálkozva meredtek a nagy fekete táblára.

— És a gyermekek is elfelejtik néhány esztendő múlva, hogy mit csináltak az első hónapokban, ki tanította őket.

A tanítónő tiltakozik.

— Nem egészen így van. Azt elfelejtik, hogy mit csináltak, hogyan, milyen úton-módon jöttek rá a betűk titkára, de azért első tanító nénijükről nem feledkeznek meg. Nekem is volt egy kedves tanítványom. Tábi Dorka. Már felnőtt, elárusítónő, de az első hóvirágcsokorral minden tavaszkor engem köszönt.

Beülök az egyik üres padba, próbálom meglesni a tanítás titkait. A tanító néni nem ellenkezik, csak mosolyog. Aztán Péterről beszél, aki a gépállomáson dolgozik. Megnézik a gyerekek a képét is. Majd a p hangot szépen hangsúlyozzák, a képen felismerik, hiszen ott áll Péter mellé lerajzolva. És a következő órán már ők is rajzolnak, azaz bocsánat': írnak olyan betűt.

A szünetben szeretnék minél többet megtudni a tanító néniről. Elbeszélgetünk. Kedvenc írója Jókai Mór, s szerinte a legszebb vers József Attila: Anyám című verse. Nagyon szeret színházba járni.

Elmondja, hogy osztályának legjobb tanulói: Pásztor Tibiké, Petrovics Évike, Czakó Danuska és Jalecz Norbert. Röviden, magabiztosan értékeli a

TANÍTCTNÉNI

A pedagóg tanítóinknak < ben van a fe és türelemmel dósát, bővítik ifjúságunkat felelősséggel és szocialista nyainak és tói az életbe, tud két a kommui valósításából.

Igényes felt nunk!

tanulók munkáját, megmutatja füzetüket, rajzaikat. Majd Pásztor Tibit szólítja, aki elszavalja a Fecskehívogató című verset. Kihívja Matyó Rózsikát, hogy dalolja el azt a népdalt, amelyet a falu népdalversenyén is előadott. És a copfos, rózsaszín szalagos csöppség rázendített: „Szagos a rozmaring..."

Sajnálom, hogy csak eddig tartott ez a rendkívüli, ismerkedő óra. Elköszönök a tanító nénitől, a gyerekektől és halkan becsukom az ajtót, amelyen ott díszeleg egy selyem, vörös zászló, ezzel a felirattal: „A tisztasági verseny nyertese“.

Azután már az utcán menet dalolgatom magamban a népdalt: „Gerencsér! utca, végig piros rózsa“, hisz eleven piros rózsák között jártam az előbb

Benyák Mária

KÉT SZEMINÁRIUM között

Vége van a szemináriumnak. A folyosón vidáman beszélgető fiatalok sietnek kifelé az épületből. Talán egy filozófiai tétel jelentésén vitatkoznak még, de lehet, hogy már az esti programot beszélik meg. Napközben belemélyednek a filozófia, pszichológia, pedagógia vagy éppen a fizika, matematika tudományába. Este viszont szórakoznak, pihennek ...

A kis csoport mögött szótlanul lépked a tanárnő. Fiatal, alig tűnik ki a diákok közül. Jalecz Mária, szaktanársegéd, a Marxista-Leninista Tanszék Tudományos Kommunizmus Osztályának a dolgozója. Már 10 éve oktatja a pedagógusjelölteket.

— Nagyon fiatalon kerültem ebbe a munkakörbe. Nem kis problémát okozott nekem, hogy a saját generációmhoz tartozó hallgatókat kellett oktatnom. De volt ennek egy nagy előnye is. Az akarat, hogy méltón teljesítsem e feladatot, mindig arra ösztönzött, hogy a könyv soha ki ne essen a kezemből. A munkámhoz tartozik, hogy állandóan keressek, kutassak, kiegészítsem tudásomat. Filozófiát enélkül lehetetlen tanítani.

Hogy került kapcsolatba a filozófiával?

— A bratislavai Komensky Egyetem Filozófia Tanszékén végeztem magyar—szlovák szakot. Itt kerültek kezembe az első filozófiai szakkönyvek. Sokat gondolok ezekre az évekre. Kevés lenne, ha azt mondanám, hogy hamar megkedveltem ezt a tudományt. Ennél sokkal többet éreztem. Mások azt mondták, a megszállottja voltam ennek a tantárgynak. Minduntalan újabb és újabb kérdéseket tettem fel magamban, és mohó vággyal kerestem filozófiai magyarázatukat. S amikor lehetőségem nyílt, hogy a nyitrai Pedagógiai Fakultásra (akkor még intézet) kerüljek filozófiát előadni, boldogan ragadtam meg az alkalmat.

Jelenleg a CSKP történetét és a munkásmozgalmak fejlődését magyarázza nap mint nap a leendő pedagógusoknak. A csendes beszélgetés előbb-utóbb vitává válik. Tanár — diák vitatkozik, érvek — ellenérvek sorakoznak fel.

— örvendetes tapasztalni, hogy ifjúságunkat érdekli a filozófia, a politika. Jó, ha vitatkoznak. Ha meggyőződésen alapszik a világnézetük, akkor nem történhet meg többé, hogy megtévesztik őket, mint a közelmúltban.

A szigorú tanárnő kedves és bizalmas barát is tud lenni, ha erre szükség van. Igaz, a főiskolások felnőtt, „érettségizett" emberek. Sokan közülük mór családot is alapítottak. De kinek ne lenne szüksége a tapasztaltabb, megértő barátra?!

— A fiatalságban az örök tavaszt látom. Mégsem tudok csupa szépet mondani róluk. Jó lenne, ha az