Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-29 / 13. szám
A HARCBAN NEM SZABAD A CSKP megalakulásának 50. évfordulója alkalmából rengeteg cikk és tanulmány jelenik meg, amely felméri az 50 esztendő küzdelmeit, eredményeit. A nagy és jelentős események mellett pártunk ötvenéves harcának, tevékenységének történetében vannak olyan epizódok, amelyek csak az egyes helyi pártszervezetekhez fűződnek, mégis az egész fontos részét képezik, s ha megemlékezünk róluk, teljesebb lesz a képünk a munkásosztály győzelmes harcáról, kommunista pártunk ötven évének történetéről. Somorján (Samorín) élnek és dolgoznak még néhányan a CSKP alapító tagjai közül, akik a múlt élő tanúiként tárják elénk azoknak az éveknek a küzdelmeit, amelyek helyi vagy járási viszonylatban létrehozták, majd megszilárdították a proletariátus összefogását, harcát és elősegítették a lenini eszmék győzelmét. Ilyen veterán harcos Bartal Jánosné elvtársnő is. 1900-ban született sokgyerekes munkáscsaládban. Édesapja korán meghalt. Kiskorától dolgozott, majd mikor felcseperedett, következtek a cselédévek és nyáron a részes aratás. Férjhez ment, három gyermek anyja lett. Korán meglátta, megtanulta, hogy milyen igazságtalan az a társadalom, amelyikben annak jut a legkevesebb kenyér, aki termeli. A kommunista párt somorjai szervezetének megalakulása után Egész életével egyre többet hallott a kommunistákról, s eljutott az 6 kezébe is a munkásújság. Igaz, hogy csak hét elemit végzett, de tudott és mert önállóan gondolkodni, így nagyon hamar rájött, hogy ott a helye neki is a dolgozók társadalmáért küzdők között. Mihelyt gyermekei egy kicsit felcseperedtek — 1928 május elsején — ő is belépett a CSKP-be. Ezen a napon jól sikerült felvonulást rendeztek Somorján. Az egész járásból itt találkoztak a dolgozók, vörös zászlóval, a „Világ proletárjai egyesüljetek“ jelszó alatt vonultak fel. A felvonulást nyilvános gyűlés követte, amelyen ő is részt vett. Ezután a pártvezetőség megbízásából lapter= jesztő lett. 250 darab munkásújság járt Somorjára, s ennek a bevételéből fedezték a párt kiadásait. Sok férfi a cigarettáról mondott le, hogy megvehesse az újságot. Az asszonyok meg gyakran tojással fizettek, hogy olvashassák a proletárokat támogató újságokat. Jól végezte a rábízott feladatot, ezért megválasztották a járási vezetőség tagjává. Később a nőmozgalom élére került. Megszervezte a Vörös Segélyt, amelybe mintegy 50—60 asszonyt sikerült bevonnia. Megszervezte az utcai sejteket is, eljárt közéjük gyűléseket tartani, jelvényeket árusítani, röplapokat terjeszteni. A munkanélküliek családjának ingyen krumplit, lisztet, zsírt harcoltak ki. Segítettek áttörni a rendőrkordont, amikor a rendőrök a városházán útját állták elvtársaiknak, hogy ott a munkanélküli segélyüket jóváhagyassák. Bartal elvtársnőt ezért egy heti elzárásra ítélték, de nem bánta, mert tudta, hogy a férfiak megkapták a 20 rokona munkanélküli segélyt. A röplapokkal felkeresték a környező falvakat is. Egyszer, amikor aratni mentek, dél felé négy csendőr kereste a határban Bartalnét, Holbiknét, Csápainét és Simonnét. El is vitték őket úgy, ahogy voltak, poros ruhában, mezítláb. Ügy kísérték őket csendőrök az utcán végig a pozsonyi állomástól a törvényszékig. Bizony megnézték őket az emberek, s találgathatták, mi bűne lehet a négy szegény, mezítlábas asszonynak? A röplapokról vallatták őket, de nem tudtak semmit rájuk bizonyítani, végül is elengedték őket Г.. Milyen győzelem volt, hogy azokon a választásokon a kommunista párt kapta a legtöbb mandátumot! A Vörös Segély gondoskodott a hozzájuk irányított elvtársakról, vagy azokról, akiket üldöztek, s bújtatni kellett. A bebörtönzött kommunisták családjait is a Vörös Segély látta el csomaggal, élelmiszerrel, a legszükségesebb ruhafélékkel. 1938 őszén, amikor Somorjára is bevonultak Horthy pribékjei, a kakastollasok, megszakadt Bartal elvtársnő párttevékenysége is. Már a megszállás második napján házkutatást tartottak náluk, a férjét letartóztatták, kihallgatták. Nehéz idők voltak, nem szívesen emlékezik vissza ezekre az évekre. Nagyon várták a felszabadulást, s amikor végre a Vörös Hadsereg elhozta, ismét munkához látott, hogy a munkásosztály és a dolgozók pártjának célját, a szocialista társadalom építését szolgálja. Egy ideig a helyi nemzeti bizottság elnöke volt, népbíró lett — és most, nyugdíjasán is az, már huszonnegyedik éve. Tagja a járási pártbizottság szociális osztályának, a Nemzeti Front Béketanácsának, a helyi pártvezetőségnek. Nem kellene már kicsit pihennie? ... Egy történelem-idéző beszélgetés kezdetén talán felvetődik az emberben, hogy megkérdezi. De a kommunista asszony fáradhatatlansága láttán, amikor Bartal elvtársnő még annyi mindent sorol fel, amit halaszthatatlanul meg kell tenni, el kell intézni, csak a címben idézett, forradalmi hittel írt sorokat lehet válaszolni: A harcban nem szabad megállni... Ez jellemző rá is, mint minden igazi kommunistára, mert életét, s a párt feladatainak teljesítéséért érzett felelősséget nem lehet különválasztani B. Ilona, Somorja (Samorín) lfj4 Kinek van iGAZA Kedves fiatalok! Az idősebb ember szemével nézem a vitát, és így is szólok hozzá. Én csak arra az egy kérdésre szeretnék választ kapni, hogy ha minden fiatal diplomát szerezne, mi lenne a mezőgazdasággal? Sajnos, jelenleg kevés fiatal dolgozik a szövetkezetekben, állami gazdaságokban. Pedig az öregek egyszer csak kiállnak a munkából, és hol az utánpótlás? Éppen ezért becsüljük meg azokat a fiatalokat is, akik nem akarnak tovább tanulni, hanem szívesen végeznek egyszerű fizikai munkát is. Nagy szükség van rájuk is! K. Márta Székely Anna levele adta az indítékot, hogy megírjam véleményemet a fiatalok problémájával kapcsolatban. Én egészségügyi iskolában érettségiztem a múlt évben. Úgy éreztem, minden álmom valóra vált. Alig vártam, hogy törékeny anyókákat ápolgassak, anya után síró gyerekeket simogassak, s egyáltalán segítsek minden bajba jutott embertársamon. Hivatástudatot érzek magamban. Ezért adok igazat Annának. És azt tanácsolom Nagy Irénnek, M. Katalinnak, meg a hozzájuk hasonló lányoknak, csak fel a fejjel, bátran vállalják a tanulást, a felelősségteljes munkát. Tóth Jolán, Felsővály (VyS. Valice) A vita során szólnunk kell olyan fiatalokról is, akik ugyan nem tanultak tovább, de nem egészen a lustaság miatt. Én csak az elemi iskolát végeztem el. Nem voltam jó tanuló. Azt hiszem, a legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudtam volna olyan eredményt elérni, hogy továbbtanulhassak. Szerintem ez adottság kérdése is. Tisztelek mindenkit, aki erre alkalmas, és nagy tudásra tesz szert. Egy gyárba kerültem dolgozni. A munkahelyemen becsületesen helytállók, csak olyan feladatokat vállalok, amelyekhez erőt érzek. Jó! érzem magam. Szeretem én is a szép ruhát, a szórakozást, de nem feledkezek meg arról, hogy mit jelent számomra a munka. Az anyagi oldala csupán másodlagos. Hiszem, hogy sok ilyen fiatal is van. M. Aranka, Dunaszerdahely (Dun. Streda) Nagy Irén leveléhez szeretném fozzáfűzni: nem igaz, hogy a diplomás lányok, mire anyagilag rendbe jönnek, elfáradnak. Ha valaki azt á munkát végezheti, amit szeret, akkor azt a nehézségek ellenére is örömmel teszi. Ez a hivatástudat, a munkája iránti lelkesedés pedig erőt ad új célok eléréséhez, nem hogy kifáraszt. Zobor Rozália, Diószeg (Sládkoviiovo} Véleményemet a vita témájáról saját helyzetemből ítélem meg. Pár évvel ezelőtt nagy reménnyel fogtam a tanuláshoz én is. Pincérnő szerettem volna lenni, s el is végeztem az iskolát. Am egy kicsit kiábrándultam a szakmából. Nem azért, mert a látszattal ellentétben elég nehéz szakma ez, hanem inkább éppen a „fiatalok“ miatt. Szomorúan tapasztaltam, hogy vendéglátó üzemeink tele vannak fiatalokkal, akiket gyakran látni borospoharak mellett értelmetlen dolgokról vitatkozni. Kiszolgálni ilyen „vendégeket“ és esetleg hallgatni a megjegyzéseiket, ez nem is olyan kellemes, sőt néha bosszantó és sértő. Nem éreztem jól magam ebben a szakmában. Pillanatnyilag ezért nem is dolgozom. Nem tudom, mitévő legyek. Sajnos, sok fiatal rossz úton jár, és ott keres szórakozást, ahol nem kellene. A kocsmázás helyett inkább klubokat alakítanának, a sörözés helyett pedig vitadélutánokat rendezhetnének! Így kellene minden fiatalnak élnie! Seres Zs., Nagy megy er (Calovo)
