Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-15 / 11. szám
anyján egy ékes japán pongyola terült el. Semmi olyan nem történt, mint a régi, fájdalmas, érzelmes, félig hazug történetekben. — Ila — mondtam én, amikor a mama ügyetlenül a kis, ízetlen, sűrűre rakott szalonban hagyott minket —, most már szólhatok. Ha, én még ‘két évig itt maradok a kollégiumban, azután Pestre megyek s visszajövök. Tanár leszek, Ha, ez nagyon szép és kényelmes állás, és maga addig ne járjon nagyon sokszor bálba. Júniusi este volt, s én azt hittem, hogy immár férfi vagyok, aki ezennel rendelkezem afölött, hogy milyen legyen az élet, s milyen legyen az én életem. Ha ravaszul, de bizonyos ellágyulással hallgatott, miközben a mama megint bejött, s én válasz nélkül maradtam. — Ha, menj ki, s nézz szét a konyhában — parancsolta a mama, s japán pongyolájából haragosan keltek ki a fantasztikus ábrák. Azután, amikor együtt maradtunk, elkezdett beszélni harag és egzotikum nélkül az Ha mamája: — Nézze fiam, Ila tizenöt éves, és én két év múlva férjhez fogom adni. Már csak azért is, mert én Is tizenhét éves koromban mentem férjhez, s nem szeretem a tizenhét évesnél Idősebb leányokat. ütöttem a botommal az útfélre ültem>Y Náse tett fákat, s a szivaromat úgy szívtam, mintha jólesnék a dohányfüst. Furcsán, először éreztem, hogy az élet nem egészen egyszerű mulatság. Éreztem, hogy az ember tizenhat éves korában keze férfiú lenni, s nem lesz soha elég ideje hogy igazán férfi legyen, Bottal, szivarral, sőt egy kis beszedeti alkohollal sétáltam az utcán késő éjjelig. Éjjel ott várt egy apró levél az asztalomon, a félrerakott iskolai könyvet alján. „Tisztelt uram, Ont nagyra becsülöm, de kerek nyolc esztendeig nerr várhatok Önre. Ki tudja egyébként is mi lesz Önből nyolc év múlva, és én nem lehetek szamár. Különben is megtörtént már, hogy egy ilyen diák házasságot ígért egy leánynak, s nyolc é\ múlva elfeledte még a helyet Is, ahol ígérte. Én egy csacsi lány vagyok, de azért sok eszem van, s tudom, hogy mii kell tennem: Ila." S én, a férfiúvá ütött gyermek, úgy, olyan hangosan sírtam akkor éjszakán hogy még a szomszédok is beszóltak, S hogy azóta egyre kevesebb a férfiúi önérzetem, nem hordok botot, és nem szívok szivart. De közben és mindig áldom llát, hogy nem várt reám nyolc esztendeig, s hogy én őt megőrizhettem, Úgy hallom, nem szereti az urát, tehál nyilván neki volt igaza, s Ila nágyón boldog lehet, legyen is boldog, amíg él, — Értem, mire célzol, Andrea — komolyodik el a férfi — Te is kiábrándultál a feleségedből, pedig csinos, művelt, mindenetek megvan... — A mi esetünk egészen más — mondja Gábor. — Elválsz tőle, mert más szeretsz, történetesen: engem. Neked jogod van ahhoz, hogy elválj, Gábor, de te engem megölsz, ha ugyanezt megteszem7 — Én mégis azt mondom, Andrea, azért ember az ember, hogy uralkodjék magán! — Igen?... — nevet a férfi szemébe a lány. — Hát akkor kedves, Gábor, uralkodj magadon és tarts ki a feleséged mellett! — Ironikusan még hozzáfűzi felemelt ujjal. — Ne tépd el a házasság szent kötelékét, mert azért ember az ember stb., stb. Nagyot nevetnek, aztán asztalhoz ülnek és megebédelnek. Közben a postás táviratot hoz, melyben Szabóné arra kéri Gábort, hogy menjen ki eléje az állomásra, ugyanis szombaton, azaz ma érkezik haza az éjféli gyorssal. — Egy nappal előbb — jegyzi meg Szabó Gábor. — Bizonyára nyugtalan — mondja Andrea. Te, Gábor, nem történt közietek semmi? — Hogy értsem? ■ Hát... velem kapcsolatban? — Nem, semmi — mondja a férfi. Szemmel láthatóan elromlott a hangulata. — Van egy ötletem — mondja Andrea. — Elvihetnél haza a szüléimhez. Mindössze száznegyven kilométer az út, most azonnal. — Miért akarsz hazautazni? Csak ,.. Haza akarok menni. De miért? — Miért, miért!... Holnap reggel nem tudnék a feleséged szemébe nézni, egyszerűen nem tudnék. És holnapután bele tudsz nézni? Akkor már egészen más lesz — mondja a lány, s felvillan a szeme. — Azt mondanád neki, hogy pénteken rögtön a tanítás után hazautaztam. Akkor nem gondolna semmire, nem gyanúsíthatna, hát nem érted, Gábor? — Valóban nem rossz ötlet — dünnyögi a férfi. Mondjuk elviszlek, de hogy utazol vissza? Apuval hozatom el magam. S ha nem lesz ideje? — Majd én elintézem, lesz ideje! — Ahogy gondolod, Andrea, szívesen elviszlek — mondja a férfi. — A szüleidnek megemlíted, hogy mi történt köztünk, s hogy mit tervezünk? — Megemlítsem? — Azt hiszem, meg kellene. — Rendben van — mondja a lány. Felmegy a kis szobába, táskájába bedob néhány holmit, s közben gondolkodik: tulajdonképpen csak anynyit mondhatok nekik, hogy szeretek egy negyvenhét éves férfit, s úgy érzem, a felesége tudnék lenni. Többet nem mondhatok. Hogy nagy vita lesz, az biztos!... Anyu tán össze is esik rémületében, apu meg a maga megszokott gúnyorosságával issza majd a véremet, esetleg meg is pofoz. Ki bánja, nem törődöm velük. Elvégre megegyeztünk, hogy önálló életet fogok élni... Szegediné meglepődik, s nagyon örül. Mellére szorítja a lányát, teli szalad a szeme könnyel. Andrea pedig hirtelen felszabadul és végignyargalássza a lakást, mint a megvadult csikó. Leheveredik a szőnyegre, rekamiéra, heverőre, bekapcsolja a magnót, lemezjátszót: zeng-bong a lakás. Andreából kiszakadnak az élmények, pergő nyelvvel elhadarja, kacag nagyokat, vele az anyja, közben eszik, iszik, cigarettázik: nem győz betelni az otthonnal. Később elmegy a kórházba, az apja nyakába borul, az veregeti a hátát furcsa megilletődéssel, örül a nagylányának, az önálló életet élőnek. Kérdést kérdésre halmoz, beéri a szavas, félmondatos válaszokkal, többször is megpörgeti maga előtt a lányt és nézi, mintha ezer éve nem látta volna, elfogadja tőle a cigarettát, s az első fizetéséből vett gázöngyújtó-ajándékot, tízszer is kipróbálja, hogy gyújt, s örül neki, mint a gyerek a játéknak. Kávét főzet, kínálja Andreát. — Szilvapálinkám is van, kérsz? Andrea bólint, vele iszik az apja is, a komoly sebész, és csak nézi a lányát, gyönyörködik benne. Talán megállja a helyét, s lesz belőle ember, gondolja magában, s nagy füstfelhőket ereget. — Hány éves is vagy te, apu? — kérdi Andrea váratlanul. Negyvennyolc. Negyvennek sem nézel ki. — De nagy csibész vagy, Andrea — nevet fel az orvos, majd elkomolyodik. — Fáradt vagyok, kislányom, sok a munka. Csendes kopogás után fiatal, csinos ápolónő nyit be. Doktor úr, kérem, a tizenegyesben Adhatnak neki még egy nyugtatót. — Igen — mondja az ápolónő és elmegy. Csendesen teszi be maga mögött az ajtót. — Milyen csinos nőcik vesznek téged körül, apu! — mondja Andrea és hamiskásan pislog. — Bele tudnál szeretni egy ilyen fiatal lányba? — Hogy te miket kérdezel!? — csodálkozik rá az apja. — És anyut hová tenném, talán a füstre akasztanám? — Elhagynád ... esetleg elválnál tőle... Természetesen csak abban az esetben, ha anyut már nem szeretnéd, hanem a lányt... — Nem olyan egyszerű kérdés ez, Andrea — ingatja a fejét az orvos és elgondolkodik. — Tény, hogy minden idősebb férfi megnézi, talán meg is kívánja a fiatal nőket, de az még nem ok arra, hogy szemétdombra dobja a feleségét. Tudod, kislányom, minden öregedő asszony, feleség, valamikor szintén csinos és fiatal volt. Hová jutna a világ, ha minden idős férfi csak a fiatal nőkhöz ragaszkodna!? — Igaz — mosolyodik el Andrea. — Ezek szerint a házasságot mégis csak szentnek tartod? — Nem arról van szó, Andrea — néz a lánya szemébe az orvos —, hanem két ember viszonyáról, akik hosszú éveken át kitartottak egymás mellett jóban, rosszban. Együtt koptak meg, együtt fáradtak el. Az is igaz viszont, hogy a nő hamarább megfárad ... Persze más lapra tartozik az olyan eset, mikor két ember eljut odáig, hogy utálják egymást, s teher az együttélésük. Akkor váljanak el, az a tiszta munka! — Apu, te el tudsz képzelni olyasmit, hogy egy fiatal lány beleszeret egy idős férfiba és feleségül megy hozzá? — El, hogyne, számításból ...A legtöbb esetben számításból, kislányom. — De ha mégis szerelemből?... Boldogok lehetnek? — Hát... ideig, óráig... A túl nagy korkülönbség előbb-utóbb megbosszulja magát... Akadnak azért kivételek is, de az ritka, mint a fehér holló... — A sebész gyanakodva nézi a lányát. — Te, Andrea csak nem történt veled valami...?- folytatjuk —
