Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-15 / 11. szám
Erdélyben, hét kálvinista kollégiumban még az volt az én időmben a szokás, hogy a tizenhat esztendős diákkölyköt legénnyé ütik. Aki nem bukott meg a vizsgáján, s hat gimnaziális klasszist háta mögött hagyott, nagy ünnepségek közben diákká avatádik, amiként velem is történt másfél évtizeddel ezelőtt. Én ugyan akkor már szinte tizenhét éves voltam, 4« a nagy eseménynek jobban örvendtem, mintha csak tizennégy éves lettem volna. Pedig csak tizennégy évesnek érdemes lenni, ha már az ember egyszer kénytelen élni, s igazán gyönyörűeket csak a tizennégy éves ember lát az életben. Botot, sétabotot fogtunk a kezünkbe, britannikaszivart füstöltünk a szánkban, s bómultattuk, irigyeltettük magunkat a fiatalabb diákokkal. Nagyszerű nap volt, kivételesen a püspök is lejött Kolozsvárrál, híres, ősz, kemény, szigorú férfi, nyugodjék békében, mert már meghalt. Vele fogunk először is kezet, amikor az ünnepies, nagy aktus orgonaszóval, ávációkkal s egyéb furcsaságokkal megindult. Diákká fogadom — mondta a püspök, amikor kezet fogott velem, s .nérói, zengő-dörgó, de unott hangját még mintha tegnap eresztette volna el. Ezt az ünnepséget akkoriban s régebben szubszkripciónak nevezték, mivel a diák aláírta a kollégiumi törvényeket, különben pedig egészen rokonságos az antik ünnepekkel, sőt valószínűleg az ősidőkből, pogány Időkből elkölesönzött ünnep volt ez, a rómaiak pubertásünnepe, a sémi fajták ifjúságállomása, talán a régi magyarok tűzprábója, amikor is először vitték csatába az öcsköst. Délután, az ünnep után, gőgösen, sétabotosan, szivarozva jártuk be a kisváros kandi utcáit. Beszélgettünk, s már voltak közöttünk olyanok is, akik Schopenhauert Ismerték, s fiatalosan is a halállal kacérkodtak, ami éppen természetes. Mondta például a Vékony Márton, akit még a negyedik osztályban Weisznek hívtak, s aki sokszor meglepett bennünket tudás és bátor mondásokkal: ■ Tudjátok-e, fiúk, hogy ml talán csak most vagyunk boldogok, mert most vagyunk fiatalok és esztelenek? Volt rögtön, aki rálicitált Vékony Mártonra, s oki szintén olvasott nem fiataloknak való beteg könyveket: — Haj most úgy kellene, hogy bolonduljunk meg az örömtől, mert most még tudunk örülni, s jaj azoknak, akik nem örülnek, amikor az öröm jön. örüljünk, fiúk, a mai napon, inkább váljunk el egymástól, s ki-ki arra menjen, amerről vagy ahol örömet várhat. Június végén, vasárnapon, a pusztító, áldó, édes nyár egy fölséges délutánján történt ez. Hatan-heten sétáltunk együtt, valamennyien királyi méltósággal, öntudattal, nagyszerű, gyermekes mámorral. De valamennyien más örömökre gondoltunk, amikor az öröm parancsszava hangzott, s amikor hittük is, nem Is hittük, hogy most vagyunk a legboldogabbak. Vékony Mártont csúfolódva vallattuk, mert alig is bírtunk már fiatalságunk szörnyű, nekikészült, medret kereső zuhatagával. — Rossz ember vagy, Marci, hiszen csupa leány, csupa bizonyosság az élet, s tele van az élet öregekkel. Két év múlva letesszük az érettségit, négy évig, öt évig az egyetemen mulatunk. Addig meg is hal egy sereg a mai öregek közül, s hat évig, nyolc évig várhat az emberre az a leány is, akit kiválasztott. Mert valamennyien választottunk már leányt ebben az időben, leendő feleséget. Erdélyben, a Partiumban s Erdély körül általában nem szokatlan még ma sem, hogy férfiú és nő fiatalon, gyermekköntösben szemeljék ki egymást. Azután elváltunk egymástól. Férfiakká varázsolt kölykök, s mindenki ment a maga útjára. Esteledett, s én egyedül mentem arrafelé, amerre az lláék háza volt. Mert akkor attól részegültem meg, attól a gondolattól csak, hogy Ha a feleségem lehet. Hat év múlva magyarlatin tanár vagyok, s nyolc év múlva násznagyot keresünk ilával. Erdélyben az emberek bátrabbak, szerelmesebbek, s lla csak tizenöt esztendős volt. Miért ne várhatna Ha nyolc esztendőt, ami semmi, s amikor még mindig csak huszonhárom éves lesz lla? Szép, okos Alblonban ilyenkor bakfisok a leányok, s lehet-e szebb álom, mint várni valakire, pláne, ha a valaki tanár lesz? Játszottam a botommal, próbáltam lenyelni egy pillanatra a szivarfüstöt, mint ahogy cigarettafüstöt tudtam már nyelni. Egész, lehető férfiasságommal, de szörnyű remegések között végre is megérkeztem az lláék lakására. Itt megint gyávább lettem, mint illett volna, de a lépcsőn vertem óvatosan, a magam számára a mellem. „Mitől féljek, amikor ma szigorú, öreg püspök is parolázott velem, sőt rám mosolygott." Nincs mitől félnem, amikor végre bottal is mehetek végig az utcákon, s annyi szivart szívhatok, amennyit csak a gyomrom elbír. És Hónak göndör, szőke haja van, pikáns, nem mindenkinek tetsző arca: várhat ream nyolc kis esztendőig. Új, fekete, szép ruha volt rojtam, szegény édesanyám fél évig spórolta össze tejből, tojásból, csirkéből. Ha igazán szépen fogadott, s az Ha П) «(Ниш TM-j Л a kertben — Három napig... és aztán?... Aztán mi lesz, Gábor? — kérdi a lány. Könny tolakszik a szemébe: sima is, nevetne is. Nem szokott ennyire elérzékenyíllni. — Aztán vége lesz a világnak? — Dehogy lesz vége, Andreái — Hát, mi lesz, mik a terveid? — Minden úgy lesz, ahogy te akarod — mondja férfi. — Ahogy én akarom? ... Magam sem tudom, hogy mit akarok Gábor. Sokszor olyan vagyok, mint a se élő, se holt Szamár vagy, Andrea. Az, nagy szamár vagyok, elismereml — Lehetetlen, hogy ne tervezgess, Andrea — mondja a férfi, s nézi a lány szép arcát, szinte felissza a szemével. — Minden embernek vannak tervei... — Andrea lehajtja a fejét: tervezget, persze hogy tervezget... Minden emberben dolgozik valami, különböző álmok, tervek, vágyak hatják át, melyek összevegyülnek az érzéseivel. Sokszor hidegen, álmosan vagy szenvedélyesen követelőznek, elutasítanak, szárnyalnak vagy visszahullanak ...Ha tudni akarod, most azt tervezem magamban, hogy megfürdök. Mert te is azt akarod, s hiába is tagadnám, én is azt akarom. Pedig tudom — vagy csak áltatom magam —, hogy hülyeséget csinálok, mégis csinálom, mert kell, hogy valamiben feloldódjak, kell, hogy a bennem feszülő erők, indulatok megszelídüljenek... Hogy mi lesz azután? Holnap, holnapután? Jó vagy rossz, élet vagy halál? Ki törődik veleI... Nem fogom magam előtt látni apám szigorú szemét, sem anyám intőn felemelt ujját. Valami láthatatlan híd, ha össze is köt még bennünket, az én világom már egy egészen más világ. Külön vált az életem, bezárultam egy önálló körbe — bolygó lettem, s az előre kiszabott pályán körözök szabályosan, feltartóztathatatlanul... Hogy sírni fogok-e vagy nevetni, mindegy, nem érdekes. Most megfürdök és a tiéd leszek... mert szeretlek, mert most azt kell tennem Miért hallgatsz, Andrea? — Megfürdök, Gábor — mondja a lány sokára. Bemegy a fürdőszobába. Tompa morajlással zuhog a csapból a víz. Éjféltájt erős szél kerekedik, rázza az ablakokat. Elered az eső. A meg-megújuló szélrohamok felsírnak, és suhogva verik az ablaküvegre az esőcseppeket. Hajnalban arra ébred fel Szabó Gábor, hogy Andrea maga elé meredő szemmel ül az ágyban és cigarettázik. — Miért nem alszol, Andrea? — Félek. — Mitől? r---------■ Nem tudom... csak félek... mindentől... — Semmi okod rá — mondja a férfi és magához vonja a lányt: — Most meginnék egy pohárka konyakot — mondja a lány jóval később. — Megkínálsz egy pohárkával? Akár tízzel is! — Részegre iszom magam, Gábor — mondja Andrea. — Ma szabad szombat, holnap vasárnap, megteheted, Andrea. Virrad. Zúg a szél, esik az eső. A lány mélyen elalszik. Déltájban Szabó Gábor óvatosan felkel, felöltözik, megkeresi az ebédhordó edényt. A küszöbről még egyszer benéz a lányra, aztán kocsival beugrik a városba ebédért. Az ételt melegen tartja, s várja, mikor ébred fel a lány. — Lusta malac vagyok — nyújtózik nagyot a lány és körülnéz. — Te már fenn vagy?... Észre sem vettem, hogy felkeltél... — Mikor a konyhában meglátja a terített asztalt és a párolgó ételt, nagyot néz. — Te főzted, Gábor?! — Annyira ügyes azért nem vagyok: a városból hoztam. Te lótsz-futsz, én meg lustálkodom — szól ki a fürdőszobából a lány. — Jó kis házastársa leszek én valakinek, hallod, Gábor? Hallom. — Tényleg, nem is kérdeztem még: hajlandó lennél feleségül venni, Gábor? — De még mennyire! — mondja a férfi. — És te hajlandó lennél hozzám jönni feleségül? Azt hiszem, igen — késik a válasz. — Hogyhogy azt hiszed?... Vagy biztos vagy benne, vagy nem!... — mondja Gábor. — Közbevetőlegesen: jól meggondoltad te ezt a dolgot, Andrea!? — Tudom is én... Nem igen gondolkodtam még rajta. Huszonhat év a korkülönbség. Számít az? — Gondolod, nem? — Nem gondolok semmit. — Mit szólnak a szüleid? — Azt hiszem, semmit — mondja a lány nagyképűen. — Modern emberek, hallod, Gábor? ... — Ezek szerint nem is akarsz a feleségem lenni...? — Dehogynem! Sőt még gyereket is akarok szülni... fiút... Hogy neked is legyen fiad, Gábor ... — Kijön a fürdőszobából, megfordul a sarkán. — Csinos vagyok? Nagyon... Szóval fiút akarsz szülni? — Igen — mondja Andrea. — Megtanítod szeretni a nyírfát, ezüstfenyőt, és rengeteg rózsatőt ültetünk a kertünkbe, sokkal többet, mint itt van, jó? — Hosszan gondolkodik. — Te, Gábor...- Miért hallgattál él? Mit akartál mondani? Semmit, semmit Nem igaz, valamit akartál mondani...? — Most szeretlek — mondja a lány. — Lehet, hogy öt vagy tíz év múlva is szeretlek még, de mi történik akkor, ha... mondjuk három év múlva kiábrándulok belőled és mást fogok szeretni? Megöllek! — Akkor aztán nem lesz értelme veled házasságban élni, s azzal a másikkal szeretkezni, nem igaz? Én megöllek téged, Andrea! önző vagy, Gábori — nevet fel a lány.
