Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-08 / 10. szám
nálta, hogy vége lesz a keresetnek, haza kell menni, mint máskor. De nem úgy lett. Lassanként megértette, milyen előrelátók voltak. Ez a Gyebrovszky brigádvezető egyszer csak előállt azzal, hogy ő másképpen csinálja a válaszfalakat, mint eddig. Akkor mindenhol, megállt a munka, összefutottak. Még őrá is átragadt az izgalom: sose tudott számítgatni ilyesmit, most mégis megértette, hogy 362 százalék, az mennyi. Úgy megértette, hogy egyre azon tépelődött: a maga dolgát mint lehetne csinálni, hogy az is olyan gyors legyen. Eleinte mindig leragadt a szeme a gyűléseken, pedig a többiek úgy figyeltek, hogy még a szemük pillája sem rebbent. Előtte lassan összefolytak a szavak, mintha susognának körülötte, édessé váltak a hangok, puha zümmögéssé, és egyszer csak elaltatták. Most már sajnálja, hogy előbb nem figyelt oda jobban. Mert lassan — csak úgy, mint a munka magával hozta — kezdett előtte értelmessé válni a sok szó. Mikor az erősebb szellők már átjárták az épületet, akkor hallotta meg, milyen jó hogy előre úgy hajlították meg a betonvasakat, hogy az ablakrámák káváit kiadja — sok mindent megtakarítottak vele, csak bele kellett illeszteni, a formákat, és már vághatták is az üveget. A folyosókra meg fakeretekbe papirost húztak, ahol nagyobb volt a légvonal, vasajtókat szereltek, és hogy ne vegyen el időt az ajtó betevése, szépen megcsinálták, hogy a rálógatott téglák súlya becsapja a munkás után. Körül felemelkedett az épület, mire a hidegebb idő beállt, de micsoda gyönyörű háznak látszott már kívülről I Ezer ablaka Is van talán. Belül meg akkor kezdték a bepucolást jókora, parázsló kokszkosarak mellett, mikor máskor már munka és kereset nélkül őgyelgett a sok dolgos ember. Nem is lehet azt pontosan megmondani, de valahogy olyan örömmel dolgoztak mindnyájan, mint amikor a sajátját építi az ember. Fütyörészve, dalolgatva ment a munka, és mintha még a nagy daru is velük sietne, ahogy egymás után szállította fel hozzájuk csillékben a cementet és mikor kiborították, mintha iparkodna lefelé az üressel, hogy újból felhozhassa a telit. Az öregebbek sokszor felemlítették, hogy ekkora házat négy év alatt, ha megépítettek is azelőtt, nem történt meg, hogy ennyi idő alatt nem esett baja senkinek. Ez a György Károly ács, aki vele van rajta az újságon, magyarázta neki, hogy nem dolgozik itt senki időn túl, csak mindenki igyekszik, nem lógnak, mert féltik a brigádjuk becsületét. — Nem kell ide hajcsár, látod te, mert mi magunk vigyázunk, már csak becsületből is . . . Szedjük a lábunkat, mert senki sem jár a nyomunkban, nem kapkodunk, hogy aztán kifulladjunk, hanem egyenletesen ... akkor nem kell megbújni, ha nincs rajtunk a hajcsár szeme. Ez itt most valahogy más ... a magunk érdeke is. Ha ez sikerül, egykettőre felépül a sok háborúsújtotta ház. — Hudecz kérdezte meg Tarján főbizalmit, mert az mindent tud: — Hát aztán azért igyekszünk olyan nagyon, hogy később meg semmi munka ne legyen? — Semmi munka? Mindenki nevetett ezen, Császár kérdezte vissza: — Te talán azt hiszed, hogy az a sok nép még mindig putrikban fog lakni, mint eddig? Nézd csak, mennyi szép lakásra van szükség, mennyi a dolgozó, aki megérdemli. Azóta feküdt úgy neki Hudecz, hogy most felkerült az újságra, öten. öten vannak rajta: egy hónapig ott lesz a nevük, ők voltak a legjobb munkások az elmúlt hónapban, ö nem is tudta. Nem szólt ez a Tarján rá, hogy jól van, vagy ilyesmit. Csak néha megállt, nem is mellette, sokszor a háta mögül érezte a pillantását, csak megállt, és aztán most itt van: ott a neve, a harmadik. Kiss Istvánné. Két s-sel. Úgy megbámulja ezt a két betűt, mintha sose látta volna. És nem tudni miért, de valahogy a két kisgyerek jut eszébe róla ... Jó volna ... A, még a nagyobb sem értené. Hát azért csak megmutatná neki. Nézd. Az ott anyád neve. Anyádé. Nem olyan akármilyen asszony. Látta ezt a férje arcán is, mikor munka végeztével hallgatták, ahogy Tarján lassan, nyomatékkai felolvasta a neveket. Neki pirosra gyulladt az arca, mikor az övéhez ért, mert mindenki ránézett. Még éljeneztek is, és Egyed Mátyás, pedig az nem valami tréfás ember, azt mondta Pistának: — Ilyen menyecskét én is elszívlelnék. — Azóta a férje is megváltozott. Nem volt rossz ember soha, de most mégis mintha .. . tudja a csuda, talán nem is kedvesebb, csak más. Úgy mesélget néki esténként mindenről, ami napközben történt, ahogy azelőtt nem szokott. Csak legyintett, ha kérdezte: — A, nem asszony dolga az ilyen. — Most meg beszél, hosszan, apróra, és odaül mellé az asztalhoz, mikor a betűt veti. Mert ez a Tarján nem hagyta békében: — Kiss elvtársnő, nem szégyen az, ha valaki nem tanult meg írni, de az szégyen, ha nem változtat rajta. — Most keservesen kapirgálja a betűket, de haza már ő írt: — Kedes fiam, Pista, meg kislányom, Erzsi. — Volt otthon nagy öröm, a gyerek pedig visszaírt: — Édesanyám kifelejtette a kedvesből a vö ‘betűt. — Pedig csak másodikos a kölyök, mégis milyen jól tudja. Most vigyáz nagyon, mert meglátja az a taknyos... Már hangok hallatszanak odalentről. Az a magas hangon beszélő ember másik brigádban van, egy emelettel lejjebb. Majdnem beérték őket a múlt héten. Most igyekezniük kell. így is, mióta kimondták a brigádok között a versenyt, harminc százalék emelkedést értek el, és egy hónappal előbb fejezik be az épületet. Nagy dolog, de az is, hogy annyival többet is keresnek. Most meghallotta, hogy odalenn csikorogva megfordul a daru, és tudta, mire felér a csille, pillanatnyi pontossággal ott áll helyén Hudecz meg Belányi, és olyan egyszerre nyúlnak a csilléhez, hogy jó helyre boruljon, mintha összebeszéltek volna. És velük egyszerre merítik a malterbe a simítólapátokat a többiek, és tudta, hogy Tarján majd végigmegy mellettük, és a komoly arcán jóérzés suhan át, mikor rájuk néz. A legjobb brigád. Köztük Kiss Istvánné. Az öt közül a harmadik. Kiss — két s-sel, amit már le is tud írni. (1949) köli az orrát. — Nem. szabad megkérdeznem, Szabó Gáborka? Neked mindent szabad. Elengedsz? — Elengedlek-e? — veszi át a férfi a játékos ingot. — Hát... hogy is mondjam csak... Ha jól meggondolom a dolgot, nem nagyon szívesen. Ilyen szépasszonyra sok veszély leselkedik akkora városban ... Könnyen meg is csalhatsz ... Nem élném túl, feltéve ha megtudnám!... Mivel azonban jó néhány száz kilométernyire van ide Prága, nem igen tudhatom meg. Mégis azt mondom, menj csak el kedves, ott a helyed a többi író között! — Szóval elzavarsz!? — El bizony: karikás ostorral!... Csak azt nem tudom még, honnan szerzek karikást. — A falumúzeumból! — nevet fel az asszony. Van ott karikás, köcsög, duda, bő gatya... — Ne sorold tovább! — teszi ujját a férfi Júlia szájára. — A köcsögöt úgysem teszem a fejemre, a bő gatyát sem öltöm fel, és nem dudaszó mellett aprítlak a karikással, hanem minden kellék nélkül. Hallani akarom a vinnyogásodat, azt akarom hallani, hogyan vinnyog egy büszke szépasszony. — Ne legyél hozzám ilyen lelketlen! — mondja az asszony, és ismét beletúr a hajába. Megigazítja az asztalterítőt, helyére mozdít egy széket, s komolyra fogja a szót. — A hajnali gyorssal utazom. Elviszel az állomásra? — Ha időben felkeltesz, miért ne. — Mióta tudsz mélyen aludni? — kérdi az asszony. — Éjszakáról éjszakára csak forogsz az ágyban, biintha millió bolha csípne... Bizony, bebolhásodtál, Gábor! Szabó Gábor elmosolyodik, s nagyot nyújtózik. — Bolhák ülnek a te nyelveden, Júlia! — mondja és kimegy a lakásból. Előkeríti a metszőollót, s a rózsatőket nyesegeti. Andrea az emeleti szoba ablakában könyököl. Egy ideig szótlanul figyeli a szorgoskodó férfit, aztán lekiabál. — Nincs vihar a Tátrában? — Nem tudom, előbb oda kell utaznom — mondja, s békaügetésben szökell az egyik ezüstfenyőhöz. Hallgatózik. — Nincs — mondja végül. — Szellő sem rebben ... — Hát a rózsák, mit suttognak? — játszik tovább a lány. — Semmit, csak sírnak ... Siratják a nyarat... — néz fel Szabó Gábor a lányra. — Talán búcsúztatják ... Cinkos fények égnek a lány szemében, s ledobja a félig szívott cigarettát. Gábor felveszi és nagyot húz belőle ... Egyik óraközi szünetben Andrea a tantestületiben az asztalra borulva sír. Hiába kérdik, mi baja, ki bántotta, mi történt, nem válaszol, csak sír, ráng a háta. Még az igazgató kérdésére sem hajlandó felelni. A csengő a szünet végét jelzi. Órára mennek a tanítók. Andreának lyukasórája van, marad. Szabó Gábor addig-addig settenkedik, szintén visszamarad. A lány könnytől maszatos arcán elkeseredés ül. — Mi történt veled, Andrea? Semmi, hagyj magamra! — Ne légy csacsi! — mondja Szabó Gábor és megfogja a lány vállát. — Ki bántott? — Senki ...A hetedik bében Kocsis még egyszer sem csinálta meg a házi feladatát, meghúztam a fülét... Azért sírsz? — Tudod mit mondott? — néz a lány ellenségesen Szabó Gáborra. — Mikor ránk nyitott a fizikaiban, biztosan látta, hogy csókolózunk... — Dehogy látott! — mondja a férfi. — Ne csinálj belőle ilyen nagy ügyet, a Kocsis nem beszámítható gyerek. Már Boriska néninek is mondott csúnyákat. Mondom, nem beszámítható, régen intézetben lenne a helye. Az iskolaorvos ki is állította a beutalót, de a szülei hallani sem akarnak róla. Szégyellik. Mintha ők tehetnének róla. Felejtsd el, Andrea! Mondom, ne csinálj belőle ügyet! — Ne csináljak, könnyű azt neked mondani — duzzog a lány. — Az egész osztály hallotta, kiröhögtek ... — Tudják a gyerekek is, hogy milyen, ne vedd halálkomoly an, kis butus! Majd én elporolom a kölyköt! Szabó Gáborné a hajnali gyorssal elutazik. Kissé rosszkedvű, a férfi viccelve biztatja, mókázik vele. Mikor a gyors indul, a nyitott ablakon kihajolva megfenyegeti Gábort az asszony, s kiabál. — Meg ne feledkezz a jó nevelésről, Gábor! Szabó Gábor széttárja a karját: csak nem gondolod, Júlia, mondja a mozdulata, integet még kicsit, s fütyörészve beül a kocsiba. Este — vacsora közben — szokatlanul szótlan a lány. Nem iszik, enni is csak ímmel-ámmal eszik. A férfi úgy tesz, mintha nem venné észre furcsa viselkedését. — Főzzek kávét? — kérdi. — Majd én! — ugrik a lány. A kávét az ebédlőben isszák meg. Szabó Gábor bekapcsolja a tévét, nyomban el is kattintja. Idegesnek látszik. — Nem érdekes — mondja. — Tényleg nem kérsz egy kis konyakot, Andrea? — Le akarsz itatni? — Gondoltam, iszunk annak az örömére, hogy egyedül vagyunk. Három napig miénk a világ! — mondja a férfi, s Andrea fölé hajol. — Három napig miénk a világ!- folytatjuk -
