Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-22 / 8. szám
formaságban telnek. De tavasz volt! Mindennap új gyönyörűséget hozott. örzsi asszony belehunyorgott a napba a konyhaajtóból. Szeme ragyogott és a dolga után látott. Az apró csibék pezsdültek ki a tojásból, majd a „tolla nehezére“ fogyott ludat dobta ki az ólból — pihés, bibogó fiait kötényébe szedte. Egyetegyet arcához emelt az életnek olyan nagyon örülő lúdfiakból. A nagyobb gyerekek apró százszorszép-virággal kevert zsenge füvet hoztak a csöppnyi aranyosoknak. Olyan szépen sütött a nap, és a kanca is fiadzani készült — tőgye is megcsordult már. Éjjelenként őrizni kell. A tehénkétől is lehet már egy kis tejet lopni, örzsi naponta alákutyorodik fejőkéjével: — No, Bimbó, no, adjál egy kis tejet Boriskámnak, — marad még a te bocidnak is. Adok majd helyette jó, korpás moslékot. — Bimbó, mintha megértette volna, adja a tejet. Vastag sugárban muzsikál bele az egyfülű sajtárba. A zsongó tavasz nem enged gondolkodni, csak derűsen érezni. örzse-mama kék másnit kötött Boriska hajába és cuppanós csókkal ültette le a szederfa alá: — Maradj itt bogárkám, ne mássz el, mert megcsíp a kotló. Te meg vigyázz, csúnya pipi, mert megdobállak, ha bántod Boriskát! — fenyegette meg a csirkéinek kaparászó borzas kotyogót. A nap hosszú, de sohasem elég hosszú a sok munkához. Beletelik jó hónap, amíg a falu népe kikecmereg a munka sürgéséből. Süthetett a nap, kelhetett a vetemény, és lehettek a gyerekek szívfájdítón szépek, örzsi a hó letelte után nem látott meg belőle semmit. Száját konokul összeszorítva végezte munkáját. Homloka közepén árkokat ásott komor ijedtsége. Pöröl ha kell, ha nem, belerúg kutyába, macskába az egyébként jótétlélek örzse. Az ura meg meg sem állhat előtte. Hiába kérleli: — Majd csak megleszünk valahogy örzsikém! — Nem kell, nem kell! Nem akarok többet! Nem a te gondod-bajod, csak én iszom meg a keserűjét. A négynek sem tudom a testét tisztességesen befödni. — Ugye megmondtam?! — és nyelve csak vádlón tudott a gyökerén fordulni. — Elmegyek! Más se halt bele, én is kibírom. Legalább nem lesz több gyerekem. örzsikém, ne tedd mgg! nyögte Ferenc a már hirtelen lehiggadt asszony után. aki elhatározásában. mintha már félig meg is szabadult volna terhétől. Ügy készült rá, mintha gyermekágynak esne a közeliövőben. Kimosta a szennyest. körülmesz°lte a konyhát. kenyeret sütött. Gyűjtötte a tojást. lekanvarított az aratásra szánt disznólábból. Bötrénvi töpörtyűt kotort ki a bődön aljából. Megszámlálta az almáriumba eldugott pénzt is: — Ennyi csak elég lesz neki — gondolta, mikor mindent egy csomóba rakott az asztalra, — Eh! Adok még egy kis kalácsnak való lisztet is. hátha jobban megcsinálja. Jaj, csak ne fájjon, jaj. csak szerencsésen átessek rajta. Édes Jézusom, segíts meg most az egyszer! Hisz mások is megcsinálták — ez még nem élet, csak kicsinyke csíra. Még nem fáj neki, ez még nem ember. ez még nem... — és izzadó vívódásaiban két kezét meredten hasára szorította. Pólyát látott maga előtt, kicsi fejecskével, parányi öklökkel. — Melleiben, mintha teje pezsdülne és rajta a gyömöszölő, vékony ujjacskák matatnának. Karjaiban gyermeket ölelő szeretetgörcsöt érez. Tanácstalanná vált. Húzta-halasztotta a dolgot. A konyha fala újra bepiszkolódott, az újsütet kenyér is elfogyott, a szennyes is összegyűlt ismét a ládában. Kezdhette elölről az egészet. Már öklendezés kínozta, a véknya is fájt. Az apai és anyai lélek birkózott hangosan és hangtalanul nap mint nap, — Ferenc már háromszor találta meg és tétette vissza a vérdíjra szánt batyut: — Mit csináljak a négy gyerekkel, ha meg találsz halni?! — kérdezte mérgesen, hogy elriassza tettétől örzsit. Nem halok meg, nem halhatok meg! — felelt örzse, de olyan melege lett, hogy kendőjét lekapta fejéről. — Ne is próbálj visszatartani, úgy sem lehet! Akkor gondoltad volna meg, hogy az egyik gyerek kicsiny, a másik piciny! — örzsikém! — Ferenc csak enynyit tudott mondani gyámoltalanul és félretolta tányérját. örzse asszony alkonyatkor indult a szomszéd falu felé. Kosarát maga elé tartva osont a kertek alatt. Szeme úgy fájt izgalmában, mintha homokot szórtak volna bele, szinte csikorgóit. A faluvégi kereszt előtt elfordította a fejét — most nem tudott volna fohászkodni a Megfeszítetthez. Lábai szinte összecsavarodtak a nagy sietségben — ilyen gyorsan még sohasem érte el a szomszéd falu szélső házát, amit minden fiatalasszony elkerül, ha lehet. De neki most ide kell jönni! Sokszor elment már a ház előtt, eddig sohasem vette észre, milyen magas, félelmetes ez a feketére festett pántos kapu. Be akart kukucskálni, de a deszkák között nyílás sem volt. Tétovázva ácsorgott, de a háta mögött felhangzó kocsizörgésre ijedten nyomta le a kilincset... Befejezése a következő számban DÖMÖTÖR TERÉZ külön életét, világát... Látom a szemedből, azt hiszed rólam, hogy őrült vagyok ... Sokszor én is azt hiszem magamról, de most már ez mit sem változtat a tényeken. — Most már én is mondhatok valamit? kérdi az assozny. — Még nem fejeztem be — torkolja le a férfi az asszonyt. — Itt van például az utolsó regényed, amiért államdíjat kaptál. Miről szól? ... Egy középszerű ember vergődéséről, miként igyekszik felmelegedni és kitörni a mocsárból. .. Végül megtalálja lelki nyugalmát és rádöbben, hogy az élet értelmét a hangya szorgalma jellemzi és fejezi ki leginkább, s hogy az emberi boldogságot a koldus éppúgy megtalálhatja, mint a kiváltságos ember, sőt még jobban... Azt hiszed, nem tudom, hogy engem írtál meg a regényedben!? ... Hiú és önző vagy, Júlia, s ezek után úgy vélem, hogy az autóban feltett kérdésedre is megadtam a választ. Több mondanivalóm nincs, befejeztem! — Az asztalhoz lép. tölt. iszik, rágyújt, majd az ablakhoz sétál. Kifelé bámul. Szabóné egy ideig döbbenten nézi háttal álló férjét. Előbb arra gondol, hogy mindennek vége, s felesleges akár egy szót is szólni. Különben is zavartak és összefüggéstelenek most a gondolatai, talán nem is tudná meggyőzően felsorakoztatni az érveit, olyan űr tátong benne, maga is megijed az ürességétől, lassan mégis összeszedi magát: ezeket a rettenetes vádakat vissza kell utasítani. — Gábor!... Gyere el az ablaktól! A szemedbe akarok nézni, mikor hozzád beszélek. Nehezen mozdul meg a férfi, végül mégis leül. — Tessék, kész a színpadi beállítás, beszélhetsz! — Eddig abban a tudatban éltem és dolgoztam — ha nem is teljesen tökéletes —, de becsületes és őszinte ember vagyok... Az eg jütt töltött húsz év alatt sohasem gondoltam azokra a „bűneimre“, melyeket felsoroltál. Egy pillanatig sem éreztem magam többnek, magasabbrendűnek nálad. Egyenrangú élettársamnak tekintettelek mindig: szerettelek, most is szeretlek. No, ne mondd! — De mondom, mert ez az igazság!... Abban igazad van, hogy sokat utaztam: gyűlésekre, kiadóba, színházba, de sosem öncélúan, hanem a munkám után jártam ... Talán abban is igazad van Gábor, hogy mint feleség, nem láthattam el a feladataimat maradéktalanul. Te nem szóltál — mert nem szóltál —, én meg azt hittem, hogy megértesz, hogy mindezt olyan természetesnek és magától értetődőnek találod, mint én, s hidd el, nagyon őszintén mondom: éppen ezért még inkább tiszteltelek és becsültelek. — Hohoho! Szép szavak, gyönyörű szép szavak, csak legyen, aki elhigyje! — mondja a férfi gúnyosan. — Azt hiszel el, amit akarsz — mondja az asszony most már higgadtan. — Elismerem: sokszor helyettesítettél a házi munkában, azt is elismerem, hogy rengeteg munkával gyönyörű környezetet teremtettél, de nemcsak nekem, a magad számára is. Gábor, te is épp úgy élvezed és használod, mint én. Hogy nem dicsértelek, nem lelkendeztem örökké, igaz. Tudod jól, hogy én más típusú ember vagyok. Nem tudok mézesmázos szavakat suttogni, becézgetni... nem tudok, ilyen vagyok. Hiba? Lehet. Vess meg érte. Erre hamarább is rájöhettél volna. S egyáltalán: miért nem szóltál!? Süket duma az egész! — Én is azt mondhatnám a tiédre... Abban viszont nincs igazad, Gábor, hogy tehetségtelen fatuskó vagy, s hogy az én két szép szememért dicsértek, tüntettek ki. Igenis tehetséges és emberséges embernek tartottalak. Minden, amihez hozzányúlsz, dalol a kezedben, minden a szebbik arcát mutatja feléd, még az út szélén heverő kavics is. Sajnos, csak én bennem látsz ördögöt! Felesleges az erőlködésed, Júlia. Te nagyon szépen tudsz fogalmazni, de engem nem szédítse meg a dumáddal! — Nem is akarlak, de elmondom mindazt, amit gondolok rólad, illetve gondoltam eddig. Lehet, hogy most már kételyeim támadtak és tévedek, de mégis elmondom: aki megérti a madarak és a bogarak nyelvét, aki a virágot nemcsak az illatáért és a színéért szereti, hanem a szárában, a zöld levélben, de még a tüskéiben is a saját arcát és gondolatát keresi, s találja meg, te, aki több száz ifjú embert indítottál el az életbe, útravalóul adtad nekik a betű szeretetét, Ady, József Attila és Móricz Zsigmond világképét oltottad beléjük ... számomra az nagyon tehetséges ember, s én arra mindig felnézek! Szabó Gábor harsányan felnevet. — A végén én leszek a nagy, te meg a parányi, a senkicske, az eltaposott. Júlia! Megkérhetlek valamire? ... Hagyjuk ezt az egész marhaságot, ennek semmi értelme nincs — mondja Szabó Gábor. Feláll, hogy kimenjen. — Maradj! — dörren rá az asszony szokatlan eréllyel. — Hallgass végig, még nem fejeztem be... Még ezek után is azt mondom, hogy sokat tanultam tőled és sokat köszönhetek neked. Nélküled félember lennék, Gábor. Ahogy mondom: fél-ember! Szükségem volt és szükségem van rád! Ezt így értsd meg szó szerint, ahogy mondom!... Az én írói sikereim a te sikereid is, részese vagy!... Ez a ház, a mi házunk, az autó, a mi autónk, és minden, ami körülvesz bennünket, a miénk: közös!... Tiltakozhatsz, kiröhöghetsz: igenis állítom, hogy a mi akaratunk, tehetségünk és küzdelmes életünknek a gyümölcse! S most már azt is hozzátehetem, hogy benne van az önmagad által félreértett életed, sorsod és keserűségednek az ára is... Eddig erről nem tudtam, csak azért mondom... Szabó Gábor komor arccal ül és iszik. — Kígyós, a rendező és sokan mások... ígértek fűt-fát, szerelmet, boldogságot. Nem volt szükségem rá, én boldog voltam veled, amit csak az árnyékolt be, hogy nem lehettem anya. Hoszszú évek óta kísér ez a nyomasztó érzés, s megint csak te voltál az, aki megértettél és biztattál, s mindig átsegítettél a legnehezebbjén. Még akkor is megköszönöm, ha kinevetsz, Gábor... S még annyit szeretnék mondani, hogy nem az író beszélt belőlem, hanem az ember, az élettárs, a feleség... Előbb kellett volna elbeszélgetnünk. Kár, hogy elmulasztottuk... S hogy csak most került rá sor, abban nemcsak én vagyok a hibás, hanem te is, Gábor... Mindketten hibásak vagyunk, s félő, hogy drága árat fizetünk érte . . . Szabóné feláll és bemegy a hálószobába. Szabó Gábor sokáig ül mozdulatlanul. Vegyes érzések váltakoznak benne. Most a lány hosszú távolmaradása sem idegesíti. Valahogy elbizonytalanodott. Végül megmozdul és kimegy a kertbe. (Folytatjuk)
