Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-22 / 8. szám
A földből a böjtiszél már kifújta a téli nedvességet. A talaj felszíne gyorsan szárad, sietni kell a gereblyézéssel, hogy az ásóval felforgatott hantok meg ne keményedjenek. Korán tavaszodott. Az orgonabokrokra a csalóka napfény rügyeket ragasztott, amik még fáztak a csípős éjszakában. Az ibolyák gyökereiben régen megindult a nedvkeringés. Tenyér alakú leveleiket kinyújtották melegebb fényt koldulni a nagy fényességű úrtól. Nyújtózott minden a gémberítő hideg után. Az állatokban is bogárzó jókedv ficánkolt. A madarak köszöntő szó nélkül libbentek odább, bele a tavaszba. Nem szorulnak többé a háztájára — húsos terítéket kínál a természetanya. — Könnyű nekik, — gondolta örzsi asszony gereblyézés közben irigy-Dömötör Teréz, az eredeti hangvételű, proletár írónő Somorján (Samorín) született, jelenleg Győrben él. írói élményanyagát főleg ifjúsága nehéz éveiből merítette. kedve — csőrük elé -repül a lepke, és akkora szitakötők, mint a fél madár, alig tudják lenyelni. Szinte birkózni kell velük. Birkózni, mint neki az urával, akiben olyan erők ágaskodnak, hogy szinte fél tőle. Hetek óta kitér neki, pedig olyan szépen, alangyáran néz rá, mint jegyes korában, amikor nem akart kötélnek állni. — Sajnálom szegényt, — mormogott^, örzsi magában — de én nem akarok több gyereket! — s a gereblyét mélyen belevágta a földbe. — Elég nekem ez a négy is — fortyogott. — Azok testét se tudom tisztességesen befödni. Hogyis ne! Hogy úgy járjanak mint a muskátlis cserépbe vetett marék búzamag. Elszívják egymás elől az életet. Nem terem akkora kenyér azon a kis telken, hogy bővebben jusson... ilyen rossz világban... — Hess innen, te bolond tyúk, még levágom a nyakadat — hajtotta el a kövér gilisztákat nyelegető állatot, amely odébb röppenve, alázatosan meglippent a nyalka kakasnak, örzsi gereblyéje nyelére támaszkodva nézte a nászt: no, ez a tojás is fias lesz —• örvendezett. A vacsoránál szótlanok voltak, örzsi oktalan méreggel céferintette odébb útjából álmos kislányát. Ferenc gazda feddőn szólt rá: — Nem vétett az a gyerek semmit! Mit dúlsz-fúlsz?! — és ölébe vette a totyogó csöppséget. örzsi kifordult az ajtón. Resteilte magát, meg nem bírta ki Ferenc nézését, amivel körülsimogatta. Nagyot sóhajtott: — Te magasságos Isten, mért is adtál ilyen nyomorúságos életet, hogy szabva kell még a kenyérből is enni, hogy kitartson az újig! Darabos mozdulatokkal vetkőzött a gazda, örzsi beleszippantott a levegőbe: ilyen szaga csak az 6 Ferencének van, ilyenkor tavasszal... Belső mosolygással simogatta végig alvó gyerekeit. Puha mozdulattal terítette rá Boriskára a nagykendőt. A gazda arcát meglegyintette a kendő-okozta fuvallat: örzsi lehelete ilyen szelíd, amikor alszik — érezte jólesően. Beljebb húzódott az ágyban, megmelegített fészket fürelt párjának. — Mint minden este, most is türelmetlenül leste, mikor végez asszonya a konyhában. Számolgatta, hány darab edényt rak a tálasra, mikor löttyenti a puttonyba a mosogatólevet a magló számára. örzsi azonban még talált munkát. A jó asszony estével toldja meg a napot. Foltozni valót kotort ki a gyerekek ruhája közül. Bosszankodás nélkül nézte a nagy lukat kisfia nadrágja fenekén: — Na, ez legalább soká tart, amíg megvarrom, talán elalszik akkorra — sandított ura felé az ágyra. — Mert most már magát sem tartotta olyan erősnek a védekezésre, mint eddig. Félig máris levette a lábáról a nézésével, meg az ingéből kicsapódó szagával — megbizsergette. Hetek óta ismétlődik ez a sanyargatás. Kivárja, míg az ura elalszik, azután bújik lopakodva mellé, fél felét takaratlanul hagyva, hogy mozdulatával fel ne ébressze. Reggel meg jókor kioson, vagy maga mellé veszi a csöcsért csengő Boriskát, akit csak azért szoptat, mert a bába azt mondta, hogy ameddig szoptat, nem lehet semmi baj ... A jelek azonban már megjöttek — most már rettegni kell... Ferenc kifogyott a béketűrésből. Megunta a néma rimánkodást: szépszerével, vagy erőszakkal, de rákényszeríteni. — Rájöttem a turpisságodra, örzse! Nem hagyok magammal kukoricázni tovább... — Fejét emelgetve ki-kinézett a konyhába. Ingerültségében szerette volna magasra tűzött kontyánál fogva magához húzni, de ez az asszony már emberségre tanította. Azt mondta: — Valamiben csak különböznünk kell a barmoktól! — Ügy tett, mintha aludna. Cselből még horkantott is néhányat. Örzsi csöndesen engedte le szoknyáit, ■ tolvaj mozdulattal tette a ládára. Ferenc kitárt karokkal fogadta, és örzsi úgy érezte magát, mint a pihés baromfi, amikor kánya kapaszkodik a húsába. A közeli nádasban megszólalt egy béka, behallatszott az is, hogy a vemhes kanca széna után matat a jászolban. Egy ébren levő kakas dallamosan belekukorékolt a beteljesedett éjszakába... A napok, ha tél van, tunya egyr\ / / 1 a kertben- Hát milyenről? — néz maga elé az asszony. — Én befejeztem az iskoláimat, te csak félig a képzőt. — Helyes — mondta a férfi. — Segítettél, biztattál, köszönet érte, mert valóban neked köszönhetem, hogy tanító lettem!... Tanítottunk ... Jól, rosszul, eredményesen vagy nem, mindegy, tanítottunk, közben megjelent egy-két versed, prózai írásod, örültél neki, igaz? — Igaz. — Én is örültem... Nézd, Júlia, megmondom őszintén, én mindig éreztem, hogy tehetségesebb vagy, mint én, és titkon felnéztem rád. Eleinte ez nem zavart... A hülye fejemmel bíztam magamban, érted: bíztam, és azt hittem, hogy idővel felnövök hozzád, egyenrangúak leszünk, vagyis... egyikünknek sem lesz kisebbségi érzete a másikkal szemben. — Nem is volt — szól közbe az asszony. — Tévedsz, Júlia: volt! — mondja a férfi. Az asztalhoz lép, telitölti a poharat, felhajtja. — A baj akkor kezdődött, amikor megjelent az első köteted. — Ha jól emlékszem nagyon örültél és boldog voltál — veti közbe az asszony és rágyújt. — Igen? ... Ügy emlékszel? ... Hát nagyon rossz az emlékezőtehetséged, Júlia! — mondja a férfi, visszafogott indulattal. — Majd én elmesélem, mi volt akkor, mert én tudom, pontosan tudom, belém égett!... Jöttek az ismerősök, a barátok, gratuláltak és körülrajongtak — ki őszintén, ki képmutatásból vagy irigykedve, mindegy —, jöttek-mentek... Az újságokban két-háromhásábos cikkek jelentek meg: köszöntötték és üdvözölték az új „üstököst"! Eltúlzod a dolgokat, Gábor. Eltúlzom?... Nem, kedves, úgy történt, ahogy mondom... Habzsoltad a dicséretet, szinte megrészegültél tőle!... Ragyogtál!... Úsztál a boldogságban', És én?... Én meg lapultam, mint a félrerúgott kutya! Mit akarhatott a szürke tanítócska? ... Befogta a száját és hallgatott! — Hagyd abba, Gábor, ennek semmi értelme, nem igaz, mellékutakon jársz, minden gondolatod és szavad hazugság! — Te akartad, hogy üljünk le és beszélgessünk. Most már hallgass végig, végig kell hallgatnod! — mondja a férfi, s közben iszik. — Arra is nagyon jól emlékszem, mikor a harmadik köteted jelent meg. Valamiféle alakok kijöttek az Írószövetségtől meg a rádiótól — totál részegre itták magukat —, és körülzsongták a szép, tehetséges asszonyt. Igen, Júlia, nemcsak a kezed szorongatták és csókolgatták, hanem a térdedet is, közben bömböltek, mint a vadszamarak és telerókázták a lakást... Én meg álltam itt közietek észrevétlenül, ki voltam én? Semmi, senki, levegő!... Tudod mit éreztem én akkor!? ... Nem tudod, mert akkor sem akartál észrevenni. Mintha szégyellted volna a jelenlétemet. Nem igaz! — Pedig elhiheted, hogy nem akartam a dicsőségedben osztozni! Nem kívántam én semmi mást, Júlia, csak annyit: éreztesd velem, hogy a feleségem vagy, s hogy hozzám tartozol... — Sohasem gondoltam az ellenkezőjére — mondja az asszony szárazon. — Nem tudom, honnan szeded ezeket, én ... éri... — Állandóan utaztál, dolgoztál, Júlia. „Fáradt voltál" ... Morcos és zárkózott lettem. Két külön világban éltünk ... megkeseredtem ... Az iskolába, a gyerekekhez menekültem: azért is megn\utatom, hogy én is vagyok valaki!... Aztán tudod mire kellett rájönnöm? ... Hogy tanítónak sem vagyok kiváló. Mások feleannyi energiával is több eredményt értek el, mint én: tehetségtelen fatuskó vagyok, ismertem el. Mégis dicsértek, kitüntettek. Azt is annak tudtam be, hogy miattad teszik. Hát így éltem én melletted, Júlia: keserű tehetetlenség fojtogatott... Hazugság! — Aztán jött a színházi bemutató, és Kígyós, a rendező! Szabóné megrándult, mintha ostor érné. — Ne szólj közbe! Mondhatsz bármit, tagadhatod, a szeretője voltál!.. . Valamilyen gyűlésre mentél, cigarettát kerestem az íróasztalodon — pedig sosem szoktam kutatni a dolgaid között —, ott találtam a felbontott levelét, elolvastam ... Tudod még mire is gondoltam akkor? ... Hogy szándékosan hagytad ott, vegyem tudomásul! — Ha ez így van, Gábor — mondja az aszszony —, már pedig nem hiszem, hogy így van, nem lehet így —, azt kellene mondanom, hogy, hogy egy megalkuvó, gerinctelen alak vagy, aki évekig eltűri szótlanul, hogy a feleségének szeretője van... Én ezt nem feltételezem rólad, Gábor. Mélységesen csalódnék benned, ha elhinném! Csalódj! Gondolj rólam, amit akarsz! - Telt, iszik, kis idő múlva folytatja. — Mikor megvetted ezt a villát, mert te vetted meg, nem én, nekem nem volt pénzem, kopár és üres volt az udvar. Benépesítettem. Valóban olyan most, mint a mennyország. Tudod mennyi munkát fektettem bele?... Dehogy tudod! Élvezettel jársz-kelsz benne, rózsát is metszel, vázába teszed, az íróasztalodon illatozik, de még egyetlen egyszer sem mondtad, hogy szépen megcsináltam ... Eszedbe sem jutott. A cselédnek az a kötelessége, hogy szolgálja ki az urát. Pedig tudod mit mondok én néked?. A valamikori úr is megdicsérte a kertészét, ha kedvére való munkát végzett, s még borravalót is adott. Bocsánat: te is vettél nekem autót, és én behúzva a nyakam, elfogadtam. — Az istenre kérlek, Gábor, hagyd abba! — mondja az asszony könyörögve, s szemét elönti a könny. — Elfogadtam, mert minden vágyam az autó volt, szeretem. Megkérdezheted, hogy miért szeretem ... Hűséges társam tud lenni, mindenkor engedelmeskedik az akaratomnak. — Gábor, hagyd abba! — És én a hülye fejemmel mindent eltűrtem, kitartottam melletted ■ ■ ■ Menekültem önmagam elől, igen, menekültem a méhekhez, a horgászbot mellé, megtanultam beszélgetni a rózsákkal, fenyőkkel, nyírfákkal, én is éltem а тадащ