Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-15 / 7. szám
Átél fehéren, szürkén nehezedett a tájra, elborítva a falvakat, erdőket, utakat. A háborította mezők mezsgyebokrain hollók feketedtek. A koesi csúszkált a hóban, és ha szembejött valami, lehúzódott a padkára, ahol aztán a kerekek végleg elbizonytalanodtak. Wilk Ferenc néha megtörölte a kocsi bepárásodó ablakát, aztán bágyadt egykedvűséggel meredt a kocsi oldalánál elsuhanó tájra. A falvak közelében nagy kendős, kosárral bandukoló asszonyokat látott, később egy bicikliző útőrt, majd nagy lovas szánt, mely forrázó teknőt szállított valahová. A havas szántások felett néha előkéklett egy-egy ház vagy kazal, másutt a tagútok mentén sorakozó nyárfák végtelenbe vesző sorfala. A hó színe lassan változott. Pirosra gyúlt, aztán palakék fényben derengett, mintha víztükör lenne. De az alkonyat szürke csávói már ott füstölögtek mindenütt, s az esti párával keveredve csakhamar elborították az egész tájat. Hirtelen besötétedett. A műszerfalról barátságos kályhameleg fények áradtak szét a kocsiban. Wilk Ferenc kicsit előrehajolt, és a sofőr válla felett a műszerfalra nézett. A sebességmérő piros sávja, ahogy előrenyúlt a számok felett, majd vissza-visszaesett, pontosan olyan volt, mint a tűzlobogás. Mintha egy kandalló előtt ülne, s az ajtó résein viliózna elő a parázsló bükkhasábok fénye. így érezte Wilk Ferenc azokban a pillanatokban, és nagy nyugalom szállt a szivére. Amikor aztán újra hátradőlt, látta hogy a reflektorfényben úszó havas úton néha felparázslik egy-egy aranyló vagy zöld tűzben égő szempár. Nyúlok, őzek szaladtak át a kocsi előtt, — Mit gondol, Gyula, mennyire vagyunk Pesttől? — Ezen az úton, főnököm... Hát nem is tudom .., Úgy két órányira .. Lehunyta a szemét, és néhány pilla natig a kocsi lágy mozgására figyelt A kerekek megadóan verődtek a hó buckák közé, s néha lengve felnyomod tak a rugózatba, de az alváz elnyelte az erők feszülését. A kocsiszekrénybe csak finom rezdülések jutottak el, akár egy műszer jelzései, melyeket érzékel az emberi test, de soha nem válnak fizikai értelemben valósággá. A jó autók elzsongítjók az embert, elaltatják az érzékeit, gondolatait lefékezik. Wilk még mindig csukott szemmel ült, de már mosolyogva. Arra gondolt, milyen nagy szerencse, hogy küzdelmes ifjúsága volt, és akkor talán még nem is léteztek ilyen autók ... Kinyitotta a szemét, aztán hunyorítva pislogott néhányat. Éles fehér fény tört be a szélvédőn át. A kanyarból autó bukkant elő, és reflektoraival átszúrta a kocsi belsejét. Wilk sofőrje lekapcsolta a reflektort, majd egy pillanatra újra felvillantotta, hogy a kanyarból előtűnt kocsi vezetőjét figyelmeztesse. Hiába... A kocsi őrült módra közeledett, s vakító fénysugarait egyetlen pillanatra sem tompította. — Az állat... A tróger állat!!I — hallatszott a sofőr hangja, s a kocsit a süppedős padkára kormányozta. A reflektorfényes autó szitálva elsuhant mellettük, aztán árnyak, majd nagy feneketlen sötétség következett, mint egy gödör. Wilk Ferenc érezte, hogy a kocsi megcsúszik alatta, majd tompán nekiütődik valaminek, valami furcsa, puha tárgynak. Az ütődés után az autó megbillent, mintha a kerekek alól eltűnt volna a föld, aztán oldalazva tovább csúszott, s végül reccsenve megállt. — Kész ... — mondta a sofőr, aztán kinyitotta az ajtót, és az oldalra billent járműből óvatosan a hóra ereszkedett. Wilk még nem értette a helyzetet, kábultan várakozott a hátsó ülésen. Amikor a sofőrje megjelent a motorház előtt, az autó fénykévéiben, úgy tűnt, hogy moziban látja ezt a képet, vagy talán olvassa. A sofőr a kocsi elejébe nyomódott fehér kilométerkőre tette a kezét, s miközben a kocsi elejét bámulta, ujjai furcsán összesöpörték a kő tetejéről a havat, és marokra fogták. Sokáig szorította a havat, aztán elengedte és előrehajolt. A fénykévék így elsiklottak a háta felett és megvilágították az útmenti erdősávot. Jól látszottak a jégtől, hótól roskadozó fakoronák, és egy-egy száraz agancsszerű ág szögletesen elnyúlt árnyéka. Wilk Ferenc pillantása kutatva motozott az időtlenségbe úszó árnyékok között, aztán visszatért a szögletes, fehér kilométerkőhöz, melynek a tetején ott maradt a sofőr markából kiejtett hógyurma. Az autó lámpái precízen megvilágították a szabálytalanra sikerült hógolyót, melyen jól látszottak az összeszorított emberi kéz formái. — „Mint egy modern szobor — gondolta Wilk —, igen, mint egy Moore-kompozícló ... Vagy egy fmakő ... Mint az imakövek a régi zsidótemetőkben ... Azok állnak így obeliszkek peremén és az esővájta százéves sírköveken ...” — A sofőrnek ekkor már a háta sem látszott a fénykévék alatt, egészen eltűnt a motorház előtt, mintha lehasalt vagy letérdelt volna. Wilk ekkor nagyon nyugtalan lett. Hirtelen kinyitotta az ajtót, és kimászott a kocsiból. Az autó kereke alatt egy avétt bakancsé, bőrzekés öregember feküdt. A bakancsa felett csatos lábszárvédőket hordott... A lábszórvédők szürkés posztónadrágban folytatódtak ... Arca borostásan vöröslött, s a szakáll alatt mély ráncok kanyarogták be a sovány arcot. Hasán tekeredett szíjú, kétcsövű puska feküdt. Egyszerű vadőrpuska volt, melyen a vakrozsdát mór a legjobb fegyverolajokkal sem lehetett eltüntetni. Az öregember kesztyűtlen keze a puska vékony szíját szorongatta, mintha ... mintha ... — A sofőr előtte térdelt, és kétségbeesetten rázogatta a vállát: — Bátyó ... Bátyó ... Hall engem .. .? A borostás arcú öregember nem mozdult. Wilk Ferenc megérintette a sofőrje vállát: — Gyula... Hagyja csak ezt az embert De hát... Ha látszana rajt vala-BERTHA BULCSU ш и mi ,.. Bekötöznénk . .. Vagy mondana valamit, de hát... — Ha törése van, jobb, ha nem mozdítjuk ... Megállítunk egy kocsit... És... A sofőr felállt, és havas, dermedt mancsával belecsapott a saját arcába, mintha ébresztené magát. A tenyere aztán ott maradt, és hol a szemét takarta el, hol a homlokát. — Elvakított az az állat... Ezt szegényt nem láttam .., Tántoroghatott. . . is a kocsi, azt hiszem, csak a puskáját kapta el, amit keresztben hordott a hátán . .. Csak egy koccanást éreztem. Akkor nyomtam be egészen a féket... De hát ezen az úton ... A puska szíja aztán feltekerte. — Egy kocsi, Gyulai A sofőr az útra pillantott, aztán hirtelen előkapta a ceruzáját. Felírta a kocsi rendszámát. Középre lépett, feltartotta a kezét. A közeledő autó kioltotta a reflektorát, aztán indexelt és megállt. Egy Ford Taunus volt. Wilk sofőrje odalépett melléje: — Kérem ... Ha ... A Ford Taunus ablaka leereszkedett. Fiatal férfi nézett a sofőrre, majd Wilkre és az árokba csúszott autóra. A kocsiban egy sárga pulóveres hölgy ült, és ő is végighordozta a pillantását a sofőrön, Wilken és az autón. — Karamboloztak? — kérdezte a fiatal férfi. — Elgázoltam egy öregembert — mondta a sofőr, és a cédulát a fiatal férfinak nyújtotta. Az átvette, rápillan-Wi I a kertben — De jó pofa vagy te lány! — mondja az aszszony és felnevet. — Azt hiszem egy kis konyak nem ártana a fájó gyomrodnak. — Köszönöm, nem kérek! Táncolni sincs kedved? — kérdi a Cigány. Andrea Szabó Gáborra néz, mintha tőle kérne engedélyt, mivel azonban a férfi arca kifejezéstelen, feláll, sután Szabónéra mosolyog, s elvegyül a táncolok között. — Gyakran jársz ide? — kérdi a lány. — Nem nagyon... Hetekig nem jövök, aztán van úgy is, hogy egy héten kétszer is kirúgok a hámból... jól táncolsz. — Valóban? ... Pedig pontosan az ellenkezője az igaz. Ne szerénykedj! Te meg ne bókolj alaptalanul. Jól van: pocsékul táncolsz, kislány! — Igen... tudom — veszi át Andrea a játékos hangot. — Vigyázz a lábadra, össze ne tapossam a tyúkszemed! — Nincs tyúkszemem. Érdekes módon tetszik Andreának ez a beszélgetés, s ha lehet, még fokozza is, hogy hatásosabb legyen. — Én meg azt hittem — mondja hogy teli van a cipőd, s egy-kettő talán ki is kandikál belőle! — Tévedni emberi dolog! — mondja a fiú, s megszorítja a lány kezét. — Tetszel nekem, Andrea. Komolyan? Te csak gúnyolódsz velem. — Eszemben sincs... ellenben azt hallottam, hogy nagy nőcsábász vagy, Attila. — Ki mondta? Lényegtelen. — Komoly szándékkal közeledem hozzád, hidd el, Andrea. — Feladnád a szabadságodat?... Nem is ismersz eléggé, Attila. Lehet, hogy csinosnak látsz, pillanatnyilag tetszem neked ... gondolod, ennyi elég a házassághoz! Hátha kimondottan rossz nő vagyok? — Megérzi azt az ember. És te mit érzel? — Tetszel — mondja a fiú nagyon komolyan és őszintén. Szabóék ülnek, nézik a táncolókat, néha koccintanak, isznak, váltanak еду-két szót: jó a hangulat... milyen jó a mai fiataloknak ... — Szótalan vagy Gábor — mondja az asszony. Élvezem a zenét. — Élvezed? — kérdi az asszony. — Én idegesnek látlak. — Nem vagyok ideges. Pedig úgy nézel ki, mi bajod? — Mondtam már, hogy nem vagyok ideges, és nincs semmi bajom! —- mondja Szabó Gábor, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt, jár a szeme, mint a sasé, s csak ül sötét arccal, mintha fogfájás kínozná. Szabóné elhallgat, szürcsöli a bort, a pohár fölött a táncolókat nézi, s megjegyzi. — Helyes fiú ez az Attila... Jól öltözik, kedves, szolidan viselkedik, s mint férfi is vagány... — Beképzelt majom! Eddig mindig dicsérted ...? — Jó tanító, annyi az egész, egyébként majom ... Majom, ha mondom! — Nem ítélkezel túl szigorúan, Gábor? — Ki az isten törődik vele! — pattan fel a férfi. — Hagy) békén! Nem ismerek rád, Gábor! Gyerünk táncolni! — mondja a férfi hirtelen elhatározással. Az asszony nem ellenkezik. Bár fáj a szive, mégis kedves és mosolyog. Büszkén kihúzza magát a férje előtt és táncol ringón, tűzzel, jókedvvel. Közben dalol, hajlik jobbra, hajlik balra, huncut fény ég a szemében, nedves ajka kissé megnyílik, csillog a gyöngyfoga. Így kell ezt csinálni, gondolja, nem faarccal tipegni előtte. Később táncost cserélnek. — Júlia néni haragszik rám — súgja Andrea. Érzem, hogy meg tudna ölni. — Képzelődsz! — Érzem — mondja a lány. — És félek, nem tudom miért, de félek ... Arra gondoltam, hogy Attilával vitetem magam haza ... — Letöröm a derekad! — szűri a foga között Szabó Gábor. — Hidd el, jó lesz az úgy... Nekem kell mindenre gondolnom — néz fel Andrea a férfira. — Igazad van, Andrea, okos kislány vagy te ... De ha az a piszkafa csak a kisujjad is megcsókolja ...! — Mit képzelsz te rólam, Gábor? ... Azt hiszed, hogy olyan vagyok!? — Megbotránkozva mondja, nem lehet rá haragudni, ellenkezőleg: szava felér egy vallomással. Szabó Gábor felvidámodik. Hajnaltájt asztalukhoz inti a prímást, énekelnek négyesben, aztán készülődnek hazafelé. — Én Attila kocsijával megyek haza — mondja a lány. — Nem haragusztok meg, Gábor bácsi? — Miért haragudnánk, igaz, Júlia? — Az aszszony bólint. — Mi megyünk, ti még maradtok? — Egy tánc erejéig még maradunk — mondja Attila. Szabónén könnyű borzongás fut végig mikor beül a kocsiba. Fázósan húzza magán összébb a szvettert. — Bekapcsolhatnád a fűtést, Gábor, fázom ... — Később csendesen megjegyzi. — Elég sokat ittál, ne hajts olyan gyorsan!
