Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-15 / 7. szám
ÉJSZAKÁBAN tott aztán kiszállt a Taunusból, és elindult az árokba csúszott kocsi felé. — Orvos vagyok — mondta néhány lépés után, aztán letérdelt a borostás arcú öregember mellé. Térdkalácsa alatt hirtelen megolvadt a hó, és átnedvesítette a pantallóját. Az öregember szabadon maradt csuklóját tapogatta, és némán figyelt. Kis idő múlva aztán elengedte a kezet, ami mint egy száraz faág, visszazuhant a hóba. — Meghalt — mondta, és felállt. — Talán harminc kilométeres sebességgel hajtottam ... Az út közepén reflektorozva jött egy autó, és leszorított ... Nem is láttam — mondta a sofőr. — Igen.., Ez meghalt... Részeg volt, igaz... De meghalt... — Igen — mondta a sofőr —, meghalt ... Doktor úr, akkor ha lenne szíves a rendőrségre beszólni, hogy jöjjenek ki... És a főnököm, Wilk elvtárs ... Biztosan ismeri a nevét, nem vinné magával, nem állhat itt az út szélén . . . — Ó ... Wilk elvtárs ... Természetesen ... Pestre megyünk mi is. — Köszönöm, doktor úr — szólalt meg Wilk. — Itt maradok... — Ahogy gondolja, kérem, egyébként parancsoljon a névjegyem. Megidézhetnek tanúnak. A feleségem felírta annak a kocsinak a számát, néhány perccel ezelőtt minket is árokba sodort, alig tudtunk visszamászni az útra Hát a viszontlátásra ... — Köszönöm — mondta Wilk. — Jó éjszakát... A fiatal orvos beszállt a kocsijába, bér és elhajtott. Mire Wilk megfordult, sofőrje már városira kapcsolta az autó lámpáit, és a gyér fényben újra ott állt a motorház előtt. — Ilyen könnyen meghal az em.. — mondta. Lehet, hogy tévedett az orvos, majd jönnek a mentők, és ... — Nem tévedett... Ez meghalt — mondta a sofőr, és közben állandóan nézte a bőrzekés, puskás öregembert. — Vadőr lehet — szólalt meg Wilk. — Falusi vadász ... Olyan halász, vadász, madarász ... — Vadőr puskája van ... Ilyenforma volt szegény apám... Csak neki soha nem telt ilyen széles puskaszíjra, vagy talán eszébe sem jutott... De emlékszem, hol madzagon lógatta a puskáját, hol meg bakancsszíjon ... — Wilk elvtárs ... jó lenne, ha vlszszaülne a kocsiba, hideg az éjszaka ... — Ejnye, Gyula ... Hogyan ülhetne vissza az ember ebbe a kocsiba...? Melegedni...? Amikor előtte fekszik egy ember... — összezavarodtam, főnököm ... Ne haragudjon ... A sofőr körüljárta az autót, aztán megállt az árokparton, és az erdőt nézte. Wilk a kilométerkő mellett váltogatta a lábait, és az utat figyelte. De az út teljesen elhagyott volt. Nem közeledett rajt egyetlen aprócska fénypont sem, mintha elszakadtak volna a világtól. A hideg fokozatosan dermesztővé vált, a közeli fák itt is, ott is megreccsentek a fagyban. Wilk átkelt az árkon, és az erdősáv szélső fái alól ágakat szedett össze. Felhalmozott egy kisebb máglyára valót, aztán a belső zsebéből előhalászott néhány levelet, meghívót. Némelyikbe belepillantott, aztán összegyűrte mind, és a faágak alatt meggyújtotta. Fanyar füst szállt az országút fölé, aztán a farakáson elhatalmasodtak a lángok. A sofőr is elindult az erdőbe, és csakhamar nagy halom fával tért vissza... Dobtak a tűzre, és a lángokba néztek. A rőt, vörös fényben elő-előtűnt a halott öregember arca. A sofőr néha odapillantott, de sietve visszamenekült a tűzhöz. Valahol az erdő másik oldalán kutyák vonítottak, megérezték a füstszagot. — Ha így tüzet raktunk annak Idején, mindig előjöttek a Sárrét farkasai... Nádifarkasok voltak...—-mondta Wilk. A sofőr nem válaszolt. Az út derengő sávját figyelte, melyen egy cserebogár nagyságú kéken villogó fénynek kellett volna megjelenni. De a fény késett. Éjfél is elmúlt, mire megérkezett a baleseti járőr. A tűz addigra kialudt, és a sofőr sírt a sötétségben. Aki fél, ne üljön kocsiba! — Ёп nem félek — mondja közömbösen az asszony. — Ha te nem félsz, én miért féljek? - s nevet is hozzá. — Legfeljebb meghalunk együtt... — Igazad van, Júlia, semmi értelme a száguldásnak, hiszen ráérünk, felesleges kockáztatni, meghalni is kár volna még, hiszen... hiszen előttünk az élet... — Előttünk az élet... — sóhajt az asszony. — Mondd, viccelsz vagy komolyan beszélsz? ... Ami ezt az estet illeti, morcosságod ellenére is kellemes volt. Gyakrabban is kiruccanhatnánk. Elvégre gürcöltünk már eleget életünkben, kicsit szórakozhatunk is, nem igaz? — Valóban? — kérdi a férfi, s azon töri a fejét, komolyan gondolja-e Júlia, vagy csak gúnyolja. — Hát nem? Tényleg morcos voltam? Enyhén szólva... — Bocsáss meg, Júlia — folyamodik cselhez a férfi. — Néha az ember, hogyis mondjam, érted, hogy mit akarok mondani? — Értem, Gábor, hogyne érteném. — Csak elnéztelek, Júlia, mikor Seres Attilával táncoltál. Tudod mit állapítottam meg? ... Még mindig kívánatos vagy. — Ne mondd! — fakad ki a kacagás az aszszonyból. — Ez igazán megható! Néha még a férj is rájön, hogy kívánatos a felesége! — Ne gúnyolódj! — Dehogy gúnyolódom, inkább örülök, sőt: büszke vagyok! — Túlságosan is büszke! — Ezt hogy értsem? — Ahogy mondom. Bővebben nem tudnád kifejteni? Majd otthon. Gábor! Állj meg! Szabó Gábor a feleségére néz, azt hiszi rosszullét környékezi. Az út szélére húz, megáll. — Mit akarsz? — Kérdezni akarok valamit. — Azért állítottál meg? — kérdi, s egyúttal rágyújt. — Mondd meg nekem, Gábor, de őszintén: szeretsz még? — Hogy miket nem kérdezel? ... — Kérlek válaszolj! — Majd otthon elbeszélgetünk — mondja és elindul. Most már szó nélkül, figyelmesen vezet hazáig. Messze keleten már világosodik az ég alja. Nemsokára virrad, kialvóban a csillagok. Szabó Gábor sokáig piszmog a garázsban: hátha megjön közben a lány. Mivel nem győzi kivárni, becsukja a garázsajtót és bemegy a lakásba. Felesége a fotelben ül és várja. — Nem feküdtél le? — Morzsányi álom sincs a szememben, s érdekes módon, most fáradtságot sem érzek — mondja vidáman az asszony. — Ügy látszik, nekem jót tett ez a kiruccanás. Gábor leül, hanyag mozdulattal dobja asztalra a cigarettás dobozt meg az öngyújtót. Felbonthatnál egy üveg konyakot. —- Eleget ittál égész éjjel, de ha nagyon akarod, szívesen felbontok. Nem éhezel? — Nem ... Kávét főzzél! — Most, lefekvés előtt? — Nem fekszem le —- mondja Gábor. — Lehet, hogy átnézem a méheket, vagy elmegyek horgászni. — Italos fejjel? — Hát aztán. Voltam már máskor is. — Te tudod — mondja az asszony és kimegy a konyhába. Gábor magára maradva gondolkodik: igaza van Júliának, beszélnünk kell, valamit tisztázni kell. Evekig nem élhet egymás mellett két ember kimondatlan sérelmekkel, már pedig sérelem akad bőven, csak fel kell őket sorolni. Az asszony hozza az illatos párolgó feketét, konyakot is tölt, asztalra állítja a szifont. — Kérsz még valamit! — Nem. Az asszony belesüpped a kényelmes fotelbe, keresztbeveti a lábát és várakozón néz a férjére. Furcsa feszültséget érez, és megmagyarázhatatlan félelmet. Akkor érez hasonlót az. ember, amikor tudja, hogy veszély fenyegeti, sőt a veszély okát is ismeri. Márpedig ismeri, csak nem meri, jobban mondva nem akarja megfogalmazni, s így tudatosítani. A sejtés még nem bizonyosság. A bizonyosság kész tény elé állítja az embert, ami elől nem lehet kitérni, hanem nyíltan szembe kell vele nézni, és ettől fél, a nyílt szembenézéstől. Szabó Gábor iszik, majd újra iszik, füstöl, idegesen jár fel s alá a szobában, ki-kinéz az ablakon: dereng, ébredezik a világ. A hajnali zajok lassanként felerősödnek: madár fütyül, kakas kukorékol, kutyák ugatnak, néhány koránkelö ember léptei kopognak el a ház előtt. Szabó Gábor hirtelen megáll a felesége előtt, ránéz, a két szeme közé, mintha meg akarná bűvölni. Arról van szó, Júlia, hogy gyűlöllek! — Gyűlölsz? — hökken meg az asszony. — Lehet, hogy megérdemled, lehet, hogy nem, lehet, hogy hülye vagyok... és hülye, mocskos ez az egész élet... mit tudom én... gyűlöllek!... Mert az, hülye, mocskos, aljas! Nem úgy van, ahogy leírod a regényeidben, darabjaiban, nem, Júlia, sokkal nyersebb, kegyetlenebb, óéskább! — Jó, rendben van, olyan, amilyennek mondod, de miért gyűlölsz engem? — kérdi az asszony nyugodtan. — Megmondom... Te vagy a híres, a körülrajongott, az elismert, te nagy valaki vagy, több, mint én: ezért!... Nem bírom elviselni, érted, nem bírom elviselni!... Lehet, hogy hiú, aljas fráternek tartsz, tarts, a te dolgod, az semmit sem változtat a tényeken! — Nem értlek, Gábor. — Nem értesz?... Te az okos, a művelt, a tehetséges, a „lélek mérnöke“? Nem értesz, Júlia, ne röhögtesd ki magad! — Szavamra mondom, nem értlek, Gábor! — Kezdjük az elején! — mondja a férfi, s megpróbál • nyugalmat erőltetni magára. — Mikor összeházasodtunk, hogy álltunk? Mint az ujjam. Ügy van: semmi nélkül, és mégis boldogok voltunk. Boldogok!? — nevet fel nyersen. — Szerettük, megértettük egymást. Gürcöltünk, gürcöltünk, néha martuk egymást, el voltunk ... Milyen alapról indultunk? — folytatjuk -
