Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-04 / 1. szám
PETŐFI SÁNDOR (147 éve, Üjév éjjelén született a költőgéniusz) Bírom végre Juliskámat, Bírom végre Juliskámat, Mindörökre bírom 6t, Az enyémhék vallhatom már Isten és világ előtt. Megjött már jókedvem, és még Nem hagybtt el bánatom; Sírjak-e vagy mosolyogjak Örömömben? nem tudom. Én vagyok hát az az ember, Aki annyit szenvedők? Akinek szívén ahány nap, Annyi átok fektivék. Én vagyok hát az az ember, Ki most a legboldogabb? Ki, míg a Világ világ lesz, Boldogságban párt nem kap. Bárcsak már lehullanának A virágok s levelek! Most az ősz lesz tavaszom, mert Akkor vőlegény leszek.. .. De nem nézek a jövőbe, Belenéznem nem lehet, Mert az olyan fényes nap, hogy Megvakítná szememet. Rád tekintek, holdvilágom, Rád tekintek, múlt idő, Szinte oly szép, de szelídebb Sugaraddal jöjj elő. Drága nap, mit nála tölték, Kedvesemnél, drága nap! Üdvességben egy öröklét S futtában egy pillanat. Odavontam őt magamhoz, Halkan vontam őt felém; Mint égett, midőn legelső Csókomat rálehelém! Mint égett arcátul ajkam! Most is érzem melegét, Mintha bennem egy elolvadt Nap tűz-árja folyna szét. Sőt a sírtól sem félek már, Hogy meghűt majd engemet, Mert e láng még ott is fogja Melegítni szívemet. A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihezl Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot, Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, Й néppel tűzön-vízen átl tok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen 6 árnyék alatti Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg. Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyét, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már Kánaánt Es addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. 1868 szeptember 6-án, Pesten, egy józsefvárosi utcában, — helyet akkor Zerge néven Jegyeztek, — egy albérleti lakásban, férjétől menekülve, méhrákban meghalt d század leghíresebb magyar asszonya, Petőfi Sándor özvegye, Szendrey Júlia, akit azonban már Horváth Árpáanénak hívtak. Egy fiatalember fedezte fel halálát a külön bejáratú, szegényesen berendezett szobában. Harminckilenc éves volt mindössze, s hossjtú időn át várta a halált. Verset Is írt e várakozásra!: Naponta árvább egy reménnyel S egy csalódással gazdagabb, Szívünkből ekipp fogy az élet, Cseppetiként így fogy, így apad. Nagyon szomorú ízemmel várta a halált, a „szerencsétlen hölgy", ahogyan a búcsúztatók nevezték. Sógora, OyulaT Pál, a híres kritikus temette el, nemcsak a rokoniba nevében, a magyar irodalom nevébeh Is. Hisz Szendrey Júlia irodalmunktól kapott fértyt, s a fénvtől elfordulva, az irodalom borította be sötét felhőivel. Kivételes dibsfény fogta körül, a világirodalom egyik legnagyobb költője sugározta rá. A grófi gazdatiszt lánya, akii Petőfi szépnek látott, a romantika hiúságával simult hozzá a költőhöz, „feleségek felesége“ lett, orSzág-világ előtt magasra emelt lény, az egyetlen, aki ilyen költői koronával a fején szállott a fényben. „Alig tudok ülni, csak szaladnék mindig végetlen világra" — írja a Juliskák Juliskája barátnőjének, Téré? Marinak. Betűi húzódtak az önérzettől, akár lázas szaval. Nevezetes följegyzései, a Napló, melyet Jókai bUott ki bevezetéssel még 1847-ben, az Életképekben, valóságos fényözön, a legnagyobb szerelmi kapcsolat megvonása Magyarország színe előtt. „Büszke öntuadttal emelkedem egy gyáva világ kíméletlenségei föle, rhely — mert nem érti szívem érzelmeit — azéri fürkészi azt bosszús kíváncsisággal." Imádni fogja Pbtőflt, írja, boldoggá fogja tenni egész asszonyl hatalmával és szenvedélyével. „Én csak mióta te szerétsZ, kívánok tündökölni, vágynám a legjelesebb lenni a világon, vágynám istennő lenni” — jeáyzi fel tovább. j,Csak most tudnám leírni a boldogságot, mely lelkekben lakik és azt fényével elborítja, tnintha Sötét éjtzakán egyszerre Isten angyalai szállnának alá a föle Ire és tartanának hosszú, ünnepélyes menetét, mialatt fényességük fölvilágít mindent, mintha száz nap ragyogna" — Ilyenekkel folytatja parázsló vdllomásait. Minden a házasság évéből való. De egyszerre csak „Koltá octóber 3" dátummal — a nászüton — feljegyzi, hogy hirtelen kihalt minden fű és virág, fa és bokor, a kastély kertjébe belépett az ősz. Megdöbbentő jegyzet, lényegében ugybnaz, amit Petőfi írt meg a Szeptember végén halhatatlan strófáiban. Hogy ugyanis a fény és hűség várdtlanul elmúlik. Szendrey Júlia valóban fölizzott Petőfi oldalán. Abba о légkörbe került, amelyben ez a nagy költő élt és alkotott, oki emberi Jellemnek is olyan mintaszerű volt, mlht művésznek. Körülötte véglegesen meghatározódtak az emberi erők és jellemképek. A költő nagyrabecsülte Júlia naplósorait, a szerelmes férfi olyan túlzásával, mint Michelangelo ifjú barátja műkedvelő rajzait és kijelentéseit. Ismerjük a Júliaverseket, a rajongó szerelem magabiztos kitárulkozását. Koszorút font Petőfi erre a fiatal asszonyra, aki elvarázsolta. Maradjunk még itt, a fényben fürdő párnál. Petőfi minden verssora hiteles valóságrajz. , zendrey Júlia FÉNYBEN és FELHŰKBEN Lapozzunk a versekben. A szerelem, írja az Ismert versben, lélegzetem, szívverésem, s így fejezi be: De boldogok is vagyunk ám, Ugye, lelkem kis Juliskám? Meg se várjuk a halálunk, Elevenen égbe szállunhl Pár nappal később írta meg a Minek nevezzelek? című versét. Annak utolsó strófáját olvassuk el, lassan, halkan: Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedüli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifjú hitvesem, Minek nevezzelek? A „szerelemnek rózsafáját" elvágta a segesvári csata, amelyben Petőfi 1849 július 31-én, százhúsz évvel ezelőtt elesett s eltűnt. Júlia hevesen kereste, kiszekerezett a csatatérre Is, nem találta semmi nyomát. Eltűnt. Talán tömegsírba került száz más halottal? Talán elment Bemmel, s Törökországban von? Hátrahagyott naplójában és vallomásaiban azt írja Szendrey Júlia, hogy az osztrák hatóságok üldözőbe vették az osztrákellenes magyar szabadságharc költőjének feleségét. Menekült, és nem tudott biztonságba kerülni, se Kolozsvárt, se Pesten. Nem volt más mód: házasságot kellett kötnie, hogy emberi létét és polgári szabadságát úgy-ahogy biztosítsa. Különös fordulat, átmenet nélkül. Érthető, és megdöbbentő A Szeptember végén egész komor, romantikus jóslata szó Szerint bevált, azzal a különbséggel, hogy az özvegyi fátyolt Júliának nem is kellett eldobnia, mert hiteles kortársi feljegyzések szerint soha semmiféle külső Jellel nem gyászolta Petőfi halálát. Nem akárki, hanem Ferenczl Zoltán, Petőfi tárgyilagos életrajzírója jegyezte föl: „A költővel meghalt az ő Juliskája is". Még a gyászév letelte előtt, formálisan Is, különös módon, feleségül ment Horváth Árpádhoz, aki az oklevéltan tanára volt a pesti egyetemen. Horváthnéként már nem volt veszélyes az osztrák birodalomra? Dienes András, aki a legnagyobb nyomozással gyűjtötte össze Petőfi ismeretlen adatait, azt írta, hogy Júlia George Sand-jellem volt, vagyis közönségesen férfiéhes. De valóban szimpla nő volt? Arany János, aki Ismerte és tisztelte Júliát, pár hónappal a segesvári csata után megírta „szíves, de bánatos üdvözletét" Petőflnéhez, Emléklapra címmel. Mikor azonban megtudta Júlia házasságkötésének hírét, szelíd és szemérmes lelke megrendül, s megírja — 1850 augusztusában — A honvéd özvegye című versét, Júlia könyörtelen elutasítását. Zene és tánc közben a lagzin jelenik meg a honvédként feltámadó költő, s az ijedt asszonynak ezt mondja: Ne reszkess a férjtől, hi férjed Körében im meglátogat, Nem fogja visszakövetelni Sem szivedet, sem jobbodat Ez teljes elutasítás. Arany verse kéziratban terjedt el Pesten, mert a „honvéd" szó miatt a cenzúra nem engedélyezte klnyomatását, mindenki olvasta. Elterjedt a híre, hogy a George Sand modorában öltözködő, szivarozó Júlia udvaroltat magának, férfiakat fogad. Vachottné, az elpártolt barátnő, s egy másik emlékíró nő Is, készpénznek vettek minden keringő pletykát. Mi ma talán nem érezzük bűnnek, csak hibának, amit tett. De a kor, képzeljük el a szabadságharc utáni éveket, kérlelhetetlenül pálcát tört Szendrey Júlia fölött. Gyors házasságkötésével — még a gyászév letelte előtt — megsértette Petőfi emlékét s a nemzetet, mely ezt az emléket égő tűzként ápolta. A sebzett ország hősnőt kívánt Szendrey Júlia helyén, aki híven kitart Petőfi fényében a költő halála után is. Sajnos, Júlia új házasságát tetézte azzal, hogy hagyta elzüllenl Zoltánt, Petőfi Sándor fiát, a szerencsétlen gyermeket, aki anyátlanul-apótlanul nőtt fel, fegyelmezetlenül, nem jó hajlamokkal s a tüdővész korón végzett gyönge testével. A fiú Idegenek között vergődött, néha nagyatyja, majd egy Ideig Petőfi öccse nevelte. Elhagyott vadóc volt. Úgy látszik, Júliának nem volt elég akaratereje ahhoz, nogy a Horváth Árpádtól született négy gyermeke mellett az elsővel, a legnagyobbal Is elfoglalja magát, Pedig szerette a fiút, ha hihetünk írásbeli följegyzéseinek. De a Horváth-házasság tévedés volt teljes egészében. Petőfi után egy kéjenc gnóm kezébe került a szerencsétlen asszony, felhők borították el emberi és női méltóságát. Azért úgy él s úgy Is éljen képzeletünkben, első korszakával, első férjével oldalán, Petőfi virágkoszorújával a fején. Bár Horváthnéként élt hosszabb Ideig, ml Petőfiné szemét keressük, amikor megemlékezünk róla. SZALATNAI REZSŐ
