Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-04 / 1. szám
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN К, Ж ж Jegenye András, amint bevégezte a reggelizését, eltolta magától a szalonnái tányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát, és egykedvűen hallgatta végig az asszony egészségére szolgáló jókívánatát. És azután íölállva, megfogta a bicskája nyelét, és odatámasztva a hegyét az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogy hogy csapódik bele a kés a nyélbe, midón egyszerre nagyot pattant, és a bicska eltűrt. Két darabra vált a pengéje. — No né — mondó Jegenye András, és szomorúan nézett a bicskára. A bicska két darabban feküdt az asztalon, és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni. András összefogta a késdarabot, és betette a zsebbe. Kiment a házból, fölhágott a kocsira, és megindult a város felé, értésére adván előbb az asszonynak, hogy majd napáldozat táján haza vergődik. Meglegyintette a két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra, csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap, és derengő világát szétveté a mezőség haván. — Károg a varjú — dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. — Nagyon csúnyán károg. Nini — motyogta megütodve —, tán háború lesz... Majd viszik a sok katonát a gránicra. Majd lű a puska. Az esze-menetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát kell venni. Igaz, van otthon egy pár tompa úrforma kés, de hát csak hadd legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska nélkül? Imigyen okoskodék a kocsiban, és eltűnődék az eltörött bicska sorsán. Már két pengét meg egy új pengét csináltatott hozzá, és mégis megvolt. — Csöndesen ült a kocsiderékban, olykor íölborzolá a bajuszát: aztán fölhúzta a két térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe, és azokra hajtván fejét, elgondolkodott. A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek mutatkozik egy bicska bevásárlása. Ahogy eladta csirkéit a piacon, elvitte kocsiját valamelyik utcába a többi tanyaiak közé, és azután megindult fölkeresni Sziráki uramat. Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van, de hiszen Szlrákiék házának is csak a helye van meg. Mármint a réginek, mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bír vele végezni valami könynyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a másik oldalára sütni. Jegenye András uram sokáig kereste a házat, de csak nem bírt ráakadni, mert akármerrül került neki, mindig ott találta az új „Kelemen utcát“. — Ejnye, hejnye — mormogá, és a szíjostorral gyöngéden végighúzott egy előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt, és hát szépszóval kivette belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt. Így hát bement. A híres bicskásbolt úgy el van dugva egy pincébe, hogy ember legyen, aki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefélé ment a lépcsőkön, benyitotta az ajtót, és szerencsés jónapot kívánt mind közönségesen. Aztán megállt kevélyen, és bemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A másik kettő kint mozgott a posztón negédesen. — No, mire végzik? •- kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a kalapját, körülkeíélte azt a könyökével. Hát csak csináljuk — felelte a segéd. — Ugyan ugye? — mondá hitetlenül Jegenye uram. — pe bizony csak! — No né — válaszolt elégillten András, és lassan lóbálta kezében a kalapot, hogy ugyan hova dobja le, ahol nem üt agyon vele semmit. — Nini, de szép paraplé! — folytatá fölpattanó hangon. — Tán le is szabad rá ülni? Azért van ott, bátyám uram... — Hát akkor le is ülök — mondá Jegenye András, és úrias mosollyal tette le magát a kanapéra. Azonközben aztán, ahogy forgolódott rajta kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, ahol a dolgozó legények körül serényen forgolódott Sziráki uram. — No, mire végzik? — kiáltotta erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon. Hát csak csináljuk — felelte ki Sziráki uram. — Lám, lám — mondá jó lélekkel Jegenye András — hogy megszorgoskodnak — és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék. Aztán lassan üldögélt ott egy darabig, nézegette nagy csizmáit, amelyekről csurgott el a padlóra a megolvadt hóvíz. — Meleg van itten, gondolá és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetkőzéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát, és hosszasan lélegezve mondá: Eltört a bicskám. Üj kéne. Milyen fajtájú? — kérdezte nagy készséggel a segéd. — Nono — mondá komolyan Jegenye András —, majd mögdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele. — Hát tessék választani innét. András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház az oldalukra verve. Megállt előttük és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyúlt. De ahogy odaért, megingott a bicska, az egyetlen szegen, amelyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még elütné, és kárt tenne egyik bicska a másikban. — Adja hát le őket ide a lében — mondá mérgesen. — Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason? Sietve tevődik az allegórikus hasonlítással fűszerezett kívánságnak. — No, így igen — mondja Jegenye András. — Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért. Es kedvteléssel turkálva az áruasztalra rakott csomóban, kiválaszt egy görbe, fekete nyelűt... Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. Ahogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog-e a penge. Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyújtja a hüvelykujját, és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész jónak ígérkezik, és Jegenye uram most azt deputálja mór meg, hogy belefér-e vajon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül. A bicska angyali könnyűséggel tűnik el a zsebben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami, és kedvtelenül teszi le a kést az asztalra. — Üm — mondá megvetőleg —, hiszen tompa. Miért csinálnak kerek aljat neki? — Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell. — No, nekem nem kell — tör ki dühösen Jegenye uram. Halnyelű kell. Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat aló esik. Legelőbb is lapjára fordítja, és úgy néz rajta hosszában végig, hogy nátha talál törést a gyöngyházon. Aztán a másik fele kerül a szem elé. A nyelében mór nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erő; morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem csúszlk-e kijjebb valamelyik oldala. Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen szépen csattan. — Jó csattogása van — mondja elismerőleg. — De hát az acél? — Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének. — Nono — feleli András, és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne. — Majd megválik — folytatja tovább és előkotorászván egy darab tűzkövet, tép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván Őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska acélával. Az első kísérlet nem sikerült. — Nono — dünnyögi hamis mosollyal Jegenye András —, iszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr? A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, belekap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak. Most mór kinyitja a bicskát, eltartja magától, és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéiéi markolja át és nyes vele egyet a levegőben úgy próbaképpen. — Hát az éle? —■ mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecsből. Összesodorintja keményre, aztán megfogván a legvégén ДО ujjal, odavág hozzá a bicskával. De a feleúton megáll. Nini — szólt haragosan —, már megint mit csináltam itten? Az előbb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón! Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi fiozzá: — Hiszen különben ppm tesz $nn engem szegénnyé egy bekecs! Aztán megint hozzásujiint a szőrkötélhez, és amint látja, hogy finoman szelte ketté pzt a bicska, egész egy könnyű kacagásig fölmegy a jókedve. Latolgatva teszi egyik kezéből a másikba, és miután meghatározta a súlyát, a nyél halfarkát feszíti ki a nadrágposztónak, hogy ugyan kihasítja-e majd a zsebet. — Jó, jó — mondá meggyőződéssel. — Hanem el ne bízza magát, mert nagy pénzt pem adok érte, — Csak annyit, amennyit megér. — Üm, hát mi az ára? — kérdi félős tartózkodással András. — Másfél forint — feleli a segéd Jegenye András nagyothallónak tetteti magát. — Hogy mondjg? — kérdi és odateszi a füléhez a tenyerét tölcsérnek. — Másfél forint! — Ugyan, ugyan — mondja hihetetlenül Jegenye Andres. Kihúzza zsebkendőjét, megrázza és körültörüli vele homlokát. — Tizenöt hatos nagyon nagy pénz. öt hatosért nem adja? — Nem. — De nyolcat is adok érte mondja ravaszul András. — No adja? — Nem adom alább a kiszabqtt árnál. — Jól van no — feleli nyugodtan, és minden megütődés nélkül Jegenye András uram. — piszén pem is azért beszéltem én! Nagy kószálódással bepyúl a mellény belső zsebébe, és míg a segéd papírba csavargatja a kiválasztott árut, addig 6 előhúzza a törött bicskát. Hát csinálja meg az úr ezt nekem — szól, és Jeteszi az asztalra szépen. — Kicsit kisebb |esz az acél, hanem jó az azért a szegényesnek. Csinálja meg két hatosért, aztán vasárnapra majd bejövök érte. Nagy gondolkodók bölcs aforizmái A folyó talán nem folyna többé, ha tudná, hogy % patak kiszárad, de az ember nyugodtan eszik olyan emberek közeliben, akik majd' meghalnak ében, Az emberek egyenlőknek születnek. De másnap már nem azok többé. A szabadság határait az Igazság szabja meg. Van, aki jóindulatú az emberiséi Iránt, de kónyörteleu az egyénekkel. Csak egy módja van annak, hogy kevésbé legyünk öpzók a többieknél: az, bogy beismerjük önzésünket. (Renard 1864-1910)
