Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-08 / 6. szám
Benjámin László Lenin Mohosszakóllú, vén orosz parasztok arcán, pufók kölykök szemén feledte mosolyát; о komoly nőkre, a hős férfiakra harcát bízta, hogy ők vigyék, ők folytassák tovább. Szíve, elméje csak minket őrzött, az osztályt; és szabadítóját őrzi a nép; Lenint. A munkásság: Lenin. Lenin; о munkásosztály Egyek barátaink és ellenségeink. Görög hegyek között tankcsapda, szikla-mellvéd az ukrán földeken hullámzó rozsvetés, Madrid pincéiben leásott, drága Jelkép, a Ganzban öntudat, növekvő termelés. Rosztovban iskola, énekszó, gyermekotthon; Nankingba ágyúszó viszi az ő nevét, ki győzni hívta a munkást és a parasztot és karddal szegte meg a népek kenyerét. Gyűrűzik az idő; a most még bőven ömlő vért és könnyet lemossa arcáról a világ és kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő; és ringatja a föld kétmilliárd fiát. Gereblyés László LENIN Ö volt a láng hol fortyogott tegnapom katlanán! a sorsod is, Hazám I hogy lobogott! s hogy világít ma is! tőle derül száz jövő század is. És hogy tüzelt! örök parázshalom! melengetett, városban, falvakon! Moszkva egén ő volt a tiszta jel, mit értett mind; tudj halni most, ha kell! ö volt a szó, mit faltak szerteszét és mifelénk volt ö volt a toll, belé a föld, nyílt, szinmagyar beszéd! mely mikor percegett, az ég is pezsegett! S ő volt a szem, a szegények szeme! Ű látta csak, Ű volt a szív, ö belefért amit más senkise! a népe nagy szíve! a mindenség ide! S ö volt az ujj, mely arra mutatott, merre az út megbújt, de vágtatott! Ö volt a kard, ahol a bűn Ahol a nép: mely mindig odavág kél s kelleti magát! a rászedett gyerek! s munkás, paraszt a megcsúfolt balek! Hol a Haza játszik vele: csak cifra fogalom, a tőkés-hatalom! Ö volt a kard, de kasza is, mely csap, ha csapni kell, mikor aratni kell! EMMÁM KAZAKEVICS Az erdőből, kezében gombával teli vödörrel, kibukkant Kolja. Zinovjev a távolból hallotta, milyen élénken beszélget Lenin a gyerekkel. Bizonyára a gombát válogatták, és Lenin hangosan lelkendezett a sikeres gyűjtés fölött: — De gyönyörűek! Holnap, az eső után, még több lesz ám. Kolja kissé szomorúan jegyezte meg: szék. Holnap a városba megyek. Igazán?... Irigyellek érte. Könyveket meg füzeteket ve- Mikor jössz vissza?- Három nap múlva. Marfa néném öltönyt varr nekem. — Nagyszerű! Kétszeresen irigyellek... Nézd csak, milyen szép tinórugomba. Ugye, ez tinóru? Lehet vagy húsz deka!... Hát ez meg milyen fajta? Az eső még jobban nekieredt. Lenin meg Kolja odafutottak a kunyhóhoz. Bebújtak, leültek egymás mellé, és tovább beszélgettek a gombákról, Zinovjevnek az volt az érzése, hogy Lenin csak az ő bosszantására teszi. Egyébként hamarosan csend lett. Kolja elaludt. Lenin mozdulatlanul hevert, talán 6 is elszundított. De Lenin nem aludt. Nehéznek érezte a lelkét, minden kavargóit benne. Megdöbbentette a Zinovjevvel folytatott beszélgetés. Elvtársnak tartotta Zinovjevet, aki teljes egészében egyetért vele a legfontosabb politikai kérdésekben. Zinovjev igen művelt, rendkívül szorgalmas ember volt, csodálata emlékezőtehetséggel és a marxista irodalom alapos ismeretével rendelkezett. Bármi történt az életókedvű voltam, mindent elfelejtettem, körül-Jményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem. A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodon akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhái. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett hogy álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte és maga elé tartotta: ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben ... A feleségem csodálkozva nézett rám ... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel... és otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötél-kőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem ... Nehéz, szorongó izgalom volt ez. — Hát... nem látsz?... — mondtam végre halkan. De igen — mondta, de nem fordult felém. Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalembert A találkozás különös, de fel kell hogy találjam magam. Elfogulatlan leszek, örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem. — Azonnal megismertelek — mondtam hangosan —, amint elmentél mellettem. — Tudom — mondta. Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám? Nem felelt. Ideges lettem. — Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme. Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös ... De hát miért nem nézel rám? ... Nézd, bojuszom van ... Huszonhat éves vagyok . De furcsa vagy. Haragszol rám? Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott. — Ehl... — mondtam. — Ez a nagyszerű hallgatási Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog ... Nem látom, hogy sokat használt neked ... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi azl Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcártI Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán elfordult. — Sokat beszélsz — mondta szárazon. Megsértődtem. — 01 Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, Idősebb vagyok nálad ... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... Te gyerek vagy ... mit tudod te ... Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam; > — ... Hát mit tegyek?... hót azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett. én próbáltam... de igazán nem lehetett... Most felém fordult Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett fám.
