Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-08 / 6. szám

п> ге т (Részlet) ben, mindig eszébe jutott hozzá a megfelelő idézet. Irodalmi munkás­ságnál ez rendkívül hasznos, de a po­litikai harcban, ahol gyors és önálló döntésre van szükség, nincs ellent­mondásosabb és veszélyesebb dolog annál, mint ha az idéző nem tudja számításba venni, mennyire változ­tak az idők azóta, hogy ez vagy az az „idézet“ megszületett. Például mi sem könnyebb, mint támadás idején meggyőzni, idézetet találni a szerve­zett visszavonulás fontosságára, vagy pedig a mozgalom apálya idején túl­feszíteni a húrt, és a túlzott követe­léseket a támadás idejéből származó pompás idézetek tűzijátékával iga­zolni. „Idézeti“ Mennyi bajt okozhat egy dogmatikus elme fegyvereként! Miközben Lenin felidézte magában az egész beszélgetést, mindjobban bosszankodott, haragudott önmagára is, amiért nem vette észre időben elvtársának ingadozását, kétségeit, nem próbált hatni rá, túlságosan biztos volt benne; Zinovjevre is, amiért hallgatott, nem volt őszinte, és mint kiderült, nem hatolt be elég­gé az adott helyzet lényegébe. Mennyi veszteség az elmúlt húsz év alatt! Munkatársai a régi Iszrá­­ban: a ragyogó Plehanov, a tehetsé­ges Martov, a tevékeny Akszelrod, a kedves, jólelkű Vera Zaszulics, most ellenségek, kérlelhetetlen, ki­békíthetetlen ellenségek. Jó lenne megnyugtatnia magát azzal, hogy olyan mértékben lettek ellenséggé, amilyen mértékben tükrözik a kis­polgárság ingatag ideológiáját — ez igaz volt, de egy csöppet sem vigasz­taló. Barátságok, vonzalmak törtek szét, s úgy kellett leszakítania magá­ról ezeket az embereket, mintha saját testének darabjai lettek volna. És milyen öröm volt, a kispolgárság felemás ideológiájára vonatkozó ösz­­szes tudományos fejtegetés ellenére, hogy megkönnyebbült a lelke, ami­kor megint közelebb kerültek egy­máshoz Plehanowal és Martovval! De úgy látszik, a jelenlegi forrada­lom örökre eltávolította őket. Lenin hallgatta Zinovjev lélegzé­sét, s hirtelen határtalan keserűség­gel gondolta: hát még ez is megtör­ténhet? Hogyan is mondták? „Mi­előtt háromszor megszólal a kakas...“ Fájdalmasan elszorult a szíve, s csendesen kibújt a csőszkunyhóból, hogy az esőben egy kicsit kiszellőz­tesse a fejét. Hamarosan viharos erejű zápor keletkezett. A villámok, akár a pió­cák, kegyetlenül belemartak hol itt, hol ott, a tágas sötét égboltba. Ügy tetszett, hogy mihelyt teleszívták ma­gukat tüzes vérével, jóllakottan ki­hunytak, és eltűntek a láthatatlanul száguldó mennydörgésben, de egy perc múlva valahol másutt marnak megint bele a testébe. A reszkető fákra és bokrokra hol éles fény vető­dött, hol belevesztek a sűrű sötétbe. A hatalmas erejű zápor ólomsúllyal verte a földet, s milliónyi apró csepp­­ben fröccsent szét róla; ez a villámok fényében úgy látszott, mintha lassan gomolygó füstöt hajtana a szél. Lenin a boglyába húzódva állt. Itt is elérték a hűvös cseppek, de jófor­mán nem is érezte. Még mindig a párt veszteségeire gondolt. Most a halott elvtársakat idézte fel emléke­zetében. Eszébe jutott Nyikolaj Fedo­­szejev, a zseniális fiatalember, akit ő ifjúkorában tanítójának és az orosz forradalom reménységének tartott. Fedoszejev a kétségbeesés pillanatá­ban, a verholenszki száműzetés ide­jében főbe lőtte magát; huszonhét esztendős volt akkor. Aztán eszébe jutott Ivan Babuskin, az okos pet­­rográdi lakatos, odaadó forradalmár: 1905-ben a büntetőosztag végezte ki; Joszif Dubrovinszkij, a rendkívül világos fejű, igen derék ember: ön­gyilkos lett Turuhanszkban, utolsó száműzetési helyén; az elbűvölő Nyi­kolaj Bauman, az igazi forradalmi vezér: a feketeszázasok ölték meg; Virgilij Sancer: a rendőrségi kórház elmeosztályán halt meg; a tehetséges Szűrén Szpandarjan: becsületes, szenvedésekkel teli életét a kraszno­­jarszki rabkórházban fejezte be; Vi­­lonov, a jekaterinoszlavi munkás: emigrációban halt meg tüdőbajban; Jakutov, a bolsevik munkás: az ufai börtönben főbe lőtték, és még sokan mások... Amikor ezekre az emberekre gon­dolt, mélységesen sajnálta, hogy most nem élnek, nincsenek vele eb­ben a döntő pillanatban, és a kese­rűségnek hirtelen rátörő rohamában egy szempillantásig úgy érezte: erő­sebbek és bölcsebbek lennének, mint az életben maradtak. És féltő, szen­vedélyes aprólékossággal idézte fel mostani elvtársainak hibáit: az egyik túlságosan szereti a hatalmat, a má­siknak nehéz a természete, a harma­dik határozatlan, a negyedik köny­­nyelmű — a hatalom átvétele után ezek a vonások ijesztő mértéket ölt­­hetnek. „A legnehezebb és a legret­tenetesebb — gondolat — nem az, ha az ellenség ellen kell kíméletlen har­cot vívni, hanem ha hozzánk közel álló emberek, elvbarátaink ellen kell harcolnunk, márpedig szükség van erre a harcra ... Csak soha nem sza­bad elfelednünk; nincs nagyszerűbb dolog, mint meggyőzni elvtársainkat hibájáról, és visszatéríteni a helyes útra. Nem, nem! Nem szabad, nem lehet, hogy a hatalom megrontsa azo­kat az embereket, akik emlékeznek rá, miért vették át a hatalmat, s akik jól tudják, hogy a mozgalom magá­ban véve semmi, ha nincs nagy és világos célja. Igen, igen! A bolsevi­kok személvében, Herzen kifejezésé­vel élve, „újfajta emberek“ jelentek meg, akik mérhetetlen önfeláldozás­ra képesek, fel tudják oldani saját egyéniségüket a munkásosztály aka­ratában, vágyaiban. Minden ellen, ami kicsinyes, önző, kapzsi, egyesült erővel kell harcolnunk, és mindegyi­künknek önmagában is küzdenie kell «* hibák ellen.“ Ebben a pillanatban Lenin a vil­lámfénynél megpillantotta a kunyhó nyílásánál Kolját. A gyerek álmosan dörzsölte a szemét, még nem értette, mitől ébredt föl, s mi történik körü­lötte; minden bizonnyal azt hitte, álmodik. Amikor végre felfogta, hogy ez nem álom, hanem valóság, komi­kusán megijedt, eltátotta a száját, szaporán pislogott. Sokáig tért magá­hoz az ijedtségtől és az éjszaka bű­völetétől, s Lenin a villámok fényé­nél hol látta, hol nem láthatta a gye­reket, de világosan maga elé képzelte elbűvölt és ijedt képét. így vagy úgy, de a gyerek látványa megnyugta­tóan hatott Leninre, és gondolatban köszönetét mondott Koljának ezért a komikusán ijedt arcáért, amely megint visszahozta őt a földre, annak minden gondja, baja közé. A zápor lassan elcsendesedett, Le­nin behunyta a szemét, így állt egy percig, aztán nagyot sóhajtott, meg­törülte vizes arcát, és mintha a víz­zel együtt minden gondját, nyomott hangulatát is letörülte volna, szinte jókedvűen suttogta: — Kolja! A gyerek összerezzent: Ki az? Treff! Ki az!? — Treff, a rendőrkutya. Kolja vidáman fölnevetett, szerette volna látni Lenint a sötétben, kidug­ta fejét az esőre, aztán kiugrott a kunyhóból. Hol mászkálsz, te? Csuromvíz leszel Kézen fogták egymást, és egy fél percig némán álltak. Kolja nem ér­tette, ugyan minek áll itt Lenin a zuhogó esőben. Furcsa és ködös gon­dolat futott át az agyán: bizonyára illik a forradalom vezéréhez magá­nyosan kint álldogálni a csapkodó villámok között, és 6 bizonyára job­ban érzi magát a háborgó természet közepette, mint a közönséges ember. De Lenin, mintha éppen Kolja fenn­­költ sejtelmeit akarná eloszlatni, így szólt: — Hű, de átfáztam! Csak úgy va­cog a fogam! Gyerünk hamar tető alá, be a kunyhóba, meleg takaró alá!... — Hol a repülőgép? — kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: — Hát... mit tegyek ... feltalálták ... Farmon ... a Wright-testvérek ... nem voltam ott.,. De hidd el, ők is elég jól csinálták ... egész jó, aránylag ... lehet vele repülni... — Látom — mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. — Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem: — Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt idő ... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam ... — Úgy — mondta Aztán: — Hol a büszke és szabad Magyarország? — Kérlek alássan ... igazán furcsa vagy ... dolgo­zunk rajta... én is... de az nem megy olyan ha­mar... az embernek élni is kell. Hadarni kezdtem: — De látod ... azért én igyekeztem ... hogy le­gyen valami abból... amit neked megígértem ... írtam ám ... Elég jó dolgokat írtam ... Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok ... ahogy te akartad ... és az embe­rek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is ír­tam ... ahogy te elgondoltad ... nézd csak ... itt van egy... elég jól.,. Idegesen kapkodtam ki zsebemből egyik könyve­met, amelyben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki. — Nézd csak ... elég jó ... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána. — Igen, láttam már — mondta kurtán.— Elég jó. Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az el­görbülő hegyek felé. — Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lük­tetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam. — Hát kérlek ... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj és egy csinos szonettet,.. egy előkelő revű hozta és tetszett... és azóta jobban fizetnek ... Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete elmerült a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázn.i hogy milyen fiatal ő ... de homá­lyosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a fele­ségem, és nyugtalankodni kezdtem. — Kérlek ... — mondtam — jöjj velem, bemutat­lak a feleségemnek. Ö, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony ... értékes, nagyszerű nő ... látod vagyok valaki... ahogy te akartad ... Most rám nézett, és szemében végtelen gúny volt. — Meghódítottad — mondta. — Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rál Te mentél hozzá és meghódítot­tad!... A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyon­dárt és szerelmesen körülcsavarta ... Miért nem jön ide a feleséged? összehúztam a szemem. — Ostoba vagy — mondtam. — Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most lát­tam meg sűrű és barna hajót. — Nem akartam megismerni az életet... azt akar­tam, hogy az élet ismerjen meg engem . .. Igen, en­gem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok ... te tudod, hogy nekem van igazam ... te szegény ... te kicsi... te senki... Merj a szemfemfbe nézni " ' El kellett fordulnom: a helyzet ostoba és kínos volt. ű lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg ... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: — Hova mész? Maradj... — suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról: — Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, talál­koztál velem ... És ha van még benned valami belő­lem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik, írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, belé­­olvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és vég­telenül szabadon, hogy ne lássalak többé ... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett. — Ki volt ez a fiatalember? — kérdezte. — Egy régi ismerősöm — mondtam neki zavartan. Kedves fiú ... — Igen — mondta a feleségem kicsit élesen. — Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs. — A téma szép — mondtam magamban, fel­vidulva. — Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikuson. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel. és csak tompán fájt már a seb. 1927 Karinthy Frigyes

Next

/
Thumbnails
Contents