Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-12-28 / 52. szám

kezem ügyében, de az öngyújtót csak gyufával tudom meggyújtani, mint ahogy a töltőtollam is csak akkor fogad szót, ha tintába mártogatom. Mármost ki lehetne csengetni a konyhába, hogy hozzanak be gyufát, de ennek csak addig van értelme, míg olyan cselédünk van, aki még nem töltötte ki az egy hetet, és nincs tisztában a helyi viszonyokkal. A második héten már minden cselédünk a helyzet magaslatára emelkedik és a füle botját se mozdítja, ha én visíttatom a csengőt. A manó tudja, miről ösmerszik meg, de mindig megérzik.

— Szaladjon, Mari, csöngetnek — mondja a feleségem.

— Nem, csak a tekintetes úr csönget — mondja a Mari az igazat ismerő lélek nyugalmával és nem mozdul.

Ezért van aztán, hogy minden öt percben a kályha elé guggolok és a résen keresztül bedugom a szivaromat a parázsba. Ez mindig sikerül, hanem a pipára gyújtás már körülményesebb dolog. Olyankor nem a pipa megy be, hanem a parázs jön ki s némelyik kint is marad végérvényesen. Már nem a pipában, hanem a pokrócon, amely az utóbbi évek folyamán nagy átalakuláson ment keresztül ezen müvelkedések következtében. Dobozi Mihály hitvese szerecsen nővé változott és a dobozi vár olyan alaposan leégett, hogy csak itt-ott maradt egy-egy üszkös rom belőle.

De hát az igazi érték romjaiban is megtartja delejező erejét. Természetesen csak a szakember szemében. Annak pedig szerencsére, nem vagyunk híjával. A napokban meglátogatott egy sokoldalú barátom. Etnográfus, nyelvész, régész, műtörténész, historikus. Legalább negyvennyolc oldala van neki, mint a tetrakontaoktaédernek, a gyémánt kristály alakjának. A negyvennyolcadik oldala az, hogy politikus. Most is ezzel a negyvennyolcadik oldalával járt ide, de hát énhozzám rossz helyre jött. Az én ablakomból nem látni mást, csak a Cassiopeia-csillag aranyszékét, oda pedig nem eresztünk politikust.

— Nem élek politikával, pajtás — mondom neki mosolyogva és helyreigazítom a lábammal összegyűrt szőnyegem. (Éppen a feje nem látszott Dobozi Mihálynak. Mintha ő is rájött volna a magányos éjszakák töprengésében, hogy csak fej nélkül lehet karriert csinálni.)

A tetrakontaoktaéder odanézett és rámriadt:

— Te ember! Micsoda szőnyeged van neked? Nem hamisítvány ez?

— Nem, dehogy! — tiltakoztam nevetve. — Valódi Pusi-szőnyeg. —A barátom megkapta a Páliamat.

Valódi Pus-hi? Barátom, az nagy dinasztia

volt.

— Hát az — bólintottam. Csakugyan nagy is volt, úgy emlékszem, tizenegy gyereke volt Pusi takácsnak. — De hát honnan ismered te őket?

— Na hallod! — legyintett a barátom. — Az összes kínai dinasztiákat felsorolom neked a Mingektől a Csingekig. A Pus-hi dinasztia körülbelül a hatodik századra esik. Ez a lovas... — Le akartam leplezni a lovast, de a számra tette a kezét.

— Egy szót se, kérlek. Már mindent tudok. Emlékszel az Attila-kincs aranykorsójára.

— Igen, úgy rémlik.

— Hát ott van ez a lovas, fiam. Cipeli magával a nőt. Eddig azt tartották, hogy Belár alán király leányát. Fenét. Itt van ni, valami szaracén kalifa lányát rabolta el. No, most beszéljen az a sok pupák! Mindig mondtam én, hogy a törökmagyar összeköttetés már Perzsiában megkezdődött. Csupa Szasszanida-motívum, barátom. Nézd ezt a lovast. Ez a típus csak köves pusztákon él, ott valahol a perzsa—afgán határon. Nagyszerű! Hiszen ez a hamadani vár! Persze, persze, most jövök rá, hogy én ezt a szőnyeget valamikor a teheráni múzeumban láttam! Teeei Nekem bevallhatod!

Hímeztem-hámoztam, vallottam is, nem is, mert nehéz helyzetben van az ember, mikor enynyi szaktudással találkozik. Utoljára megszánt a barátom és kisegített a zavaromból.

— Jobb is, ha semmit se mondasz. Nem tartozol számot adni senkinek. Az a fő, hogy ez a műkincs magyar kézben van. Csak egyet kérek tőled, engedd meg, hogy lefotografálhassam. Csak magánhasználatra, becsületistenemre! Csak egyre kérlek, hogy ne válj meg tőle semmi kincsért! Megígéred?

Meg. Nemcsak négyszemközt, hanem itt a nyilvánosság előtt is. Míg élek, nem válók meg a Szasszanidák pokrócától, hanem ezen gyújtok rá az utolsó pipára is.

££ ANTAL

Hát Tónival az úgy volt, hogy egyszer eljött a sógornőm, mármint a feleségem nővére, hogy azt mondja, tanácsra van szüksége. Ha jól emlékszem, lóvételről volt szó. Lovat akart venni a gazdaságba, így hát azt mondja, sógor, maga vasutas, ismer egy csomó embert, azokat a kupeceket is, akik vásárra járnak, nézzen már utána egy jó lónak. Hát beszélgetünk a sógorasszonnyal a gazdaságról meg miegymásról, közben látom, hogy valami szorong a szatyrában. Mondok, ez liba lesz. Szóval vasárnap libát eszünk ebédre. Már mindent elmondtunk egymásnak a sógorasszonnyal, de nekem egyre csak a libán járt az eszem, megvan ötkilós is, gondolom magamban, egy kis zsír is lesz belőle, hiába, mindig is okos asszony volt a sógornőm. De már mondja is, hogy azt mondja, hoztam ám magának valamit, sógor, a segítségért, és húzza ki a libát a szatyorból. De a liba nagyon sivitozott, hát úgy megijedtem, hogy felugrottam ültömből és akkor látom, hogy kismalac volt a szatyorban. Meg kell adni, nagyon szép kismalac. A sógornőm egyszeri asszony, és hiába vagyok én csak kalauz, a vidék ember mégis hivatalt lát bennem. A kalauz rámor dúlhat az emberekre, ide-oda küldheti őket a vo natban meg az állomáson, szávai az emberek lél nek tőle. Hivatal, no. így hát szegény sógorasszony azt hitte, hogy isten tudja, milyen ajándékot kell hoznia, igaz, hogy engem különben is becsül, a gyerekeinket meg úgy szereti, mint a magáéit, szóval ekkora malacot hozott, ni. Tessék sógor, azt mondja, ez a ml kocánktól való.

Amikor a malac elkezdett visítani, mindjárt beszaladtak a gyerekek meg az asszony is; odavoltak az örömtől. A fiú megfogta a malac farkát és nem tudott betelni a visításával. A kislány az ölébe vette, és úgy ajnározta, mint egy gyereket; a malac elcsendesedett, elégedetten röfögött és elaludt, a kislány meg olyan mozdulatlanul ült, mint a szobor, keze a köténybe takart malacon, a szeme meg tágra nyitva, mint egy szenté... nem is értem, honnan veszi be magát egy ilyen kis takonypócba az anyai érzés. Hát, gyerekek, mondom, kiürítjük a fáskamrát és ólat csinálunk belőle Tónikának. Máig se tudom, hogyan jött a nyelvemre a Tónika, de ez a név már rajta ragadt a malacon. Csak amikor

túllépte a tizedik kilót, akkor kezdtük Tóninak nevezni, és amikor még jobban elnehezült, Antal lett belőle. A mi Antalunk. Az ember nem is hinné, milyen gyorsan nő egy ilyen malac. Ha majd hetven kiló lesz, mondtam magamban, levágjuk. Karácsony táján azt mondom az asszonynak:

— Elhívom a hentest.

Minek? — kérdi az asszony.

— Hát, hogy leszúrja Antalt.

Az asszony csak meglepetten rám nézett, és én

magam is éreztem, hogy amit mondtam, valahogy furcsán hangzott.

— No, hogy leszúrja a disznót — javítottam ki magam.

— Antalt? — kérdezte és még mindig olyan meglepetten nézett.

— Hiszen azért hizlaltuk, nemT — kérdeztem most én.

— Hát ha azért hizlaltuk — mondta szemrehányóan a feleségem — akkor nem kellett volna neki keresztény nevet adni. Én bizony egy falatot se tudnék a számba venni belőle. Képzeld el, hogy majd hurkát eszünk Antalból, vagy megesszük Antal fülét. Ezt ne várd tőlem. És a gyerekektől se. Tisztára emberevőnek érezném magam.

Hiszen tudjuk, milyen buták az asszonyok. Rá is mordultam, de amikor elkezdtem gondolkodni, nekem se fűlt a fogam a dologhoz. A szentségit, leölni Antalt, szétvagdalni Antalt, füstölni Antalt, ez valahogy nem megy; én se szívesen enném meg Antalt. Az ember mégse lehet ennyire embertelen. Ha egy disznónak nincs neve, akkor olyan, mint minden más disznó. De ha egyszer Antalnak hívják, akkor már valamilyen kapcsolatban vagyunk vele. No, mit húzzam tovább, eladtuk Antalt a hentesnek. De még igy is úgy éreztem magam, mintha emberkereskedő lennék. Még a pénznek se örültem. amit kaptam érte.

Ebből jöttem rá, uram, hogy az ember csak akkor tud embert ölni, ha nem ismeri a nevét. Ha tudnánk, hoqy azt ott a másik oldalon, akire éppen célzunk, Frantisek Nováknak, vagy Franz Hubernak, vagy valamilyen Antalnak vagy Vaszilnak hívják, akkor valami biztosan megszólalna bennünk: ne lőj, hiszen az ott Frantisek Novákl Azt hiszem, hogy ha az emberek az egész viláqon a becsületes keresztény nevükön tudnák szólítani eqymást, akkor sok minden megváltozna. De manapság se az emberek, se a nemzetek nem akarják megtanulni egymás nevét. És ez a nagy baj, uram.

(1937)

4X J. R- PICK

Azt akarják tőlem, hogy valahogy másképpen Írjak, új módin, modernül. Dehát én már Írtam a kicsinyességről. írtam az önteltségről. írtam a pozőrségről. írtam a megdöbbentő bárgyúságról. írtam az alakoskodásról. írtam az alattomosságról. írtam a visszataszító kényelemszeretetről. írtam a képmutatásról írtam a diktátor! hajlamokról. írtam az aljasságról, írtam az Ízléstelen érzékiségről.

De nem tudok, — egyszerűen képtelen vagyok olyasmiről tisztességesen írni, ami 'meg . . .

Olvastam egy elbeszélést. A stílusa unalmas, nehézkes volt, és az egésznek se füle, se farka.

Azt mondták: Ez a szennyirodalom paródiáia.

A filmben, amit láttam, folyvást csak lövöldöztek, és ennek se volt se füle, se farka

Azt mondták: Ez egy cowboy-film paródiája.

Elnéztem a táncolókat. Ügy táncoltak, hogy az mái nem is volt tánc.

Azt mondták: Ez a rock and roll paródiája.

A színpadon egy nagyon szép ifjú hölgy vetkőzött Csak úgy sehogy, de azért majd kiesett a szemem.

Azt mondták: Ez striptlz-paródia.

Elsikkasztottam 4600 koronát.

És most senki sem akarja elhinni nekem, hogy csak egy tolvajt parodizáltam.

Soha semmiben sem tűnt ki.

Inkább ellenkezőleg.

Ügy kezdte, mint kereskedelmi utazó-ügynök, most esz*rádok rendezéséből él.

Nemrég a Hamleten találkoztunk.

Hogy tetszik neked Shakespeare, kérdeztem, csak ho^v mond’ak valamit.

Na, egész rendes, jelentette ki, csak nem tudom, hogy tetsz’k-e maid az egyszerű embereknek ... azaz, hogy nemcsak az olyan intellektuálok tetszését nyeri-e meg, mint amilyenek mi ketten vagyunk

Eredetileg úgy terveztem, hogy húszéves koromban meghalok.

Ez a legalkalmasabb idő, morfondíroztam, az emberi elmondták minden szépnek és iónak, ho^y nagy íg4re1 volt. hogy bimbózó, nagyszerű tehetsége sohasem szökkenhet már virágba és hasonlókat.

Csakhogy húszéves koromig még semmit sem Írtam

Halálomat tehát elhalasztottam harmincig.

A harminc, mondogattam, az olyan szo'íd Szám, meg aztán ebben a korban még úgy beszélnek az emberről, mint fia*al Íróról, és így eltávozott személyemet valamilyen halk mélabú köde lengi majd körül . . .

Igen ám, csakhogy harmincéves koromig sem Írtam semmi érdemlegeset.

De még harmincöt éves koromig sem.

így aztán most már néha komolyan aggódom, nehogy idő előtt haljak meg.

Fordította: Láng Éva

15