Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-12-28 / 52. szám
Mostanában w* «J **'„ép" tánc. De hauotwm'Kérem',г’ janak <ólal Kovács józsefné, Komárom „Pe vajmikép írhassam én le, Oh nemzetem, szép táncodat! Busúlni és vigadni, mint te Tud-e más nép az ég alatt?" (Arany János) A világszerte ismert és nagy hírnévnek örvendő csárdás nemcsak a táncot kedvelőknek nyújt művészi élményt, hanem emlékeztet népünk történetének hősi korszakára, az elmúlt évszázadok szabadságharcaira, nemzeti függetlenségünkért folytatott küzdelmekre. Hisz a csárdás történetének legszebb emlékei szorosan kapcsolódnak az 1848-as szabadságharc nagy eszméihez és az azt előkészítő reformokhoz. A reformkor nemzeti megújhodását megelőző időszakban, a XVIII. század folyamán egyre inkább tért hódítanak az Európa-szerte elterjedt idegen táncok, s fokozatosan kiszorítják a báltermekből. A század végén már csak elvétve vagy egyáltalán nem táncolják az úri táncvigalmakban. Ezt az állapotot ostorozza Csokonai, mikor a Dorottya farsangi bál-leírásában számon kéri az elfelejtett magyar táncokat. Hért nem táncol magyart az anglus, francia? Csak a magyarnak kell más nemzet módija0 Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, Külső tánccal, nyelvvel, szokással. ' ruhával. De a parasztság őrzi, s táncolja saját páros táncait. Ez a megőrzött páros tánc kerül azután egyre inkább az érdeklődés középpontjába, amikor a reformmozgalom és függetlenségi harc kibontakozik. A nyelv és viselet mellett a magyar táncban látják költőink, íróink a nemzeti sajátosság leghűbb kifejezőjét, ahogy ezt Berzsenyi is írja a táncokról szóló költeményében: Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel A népek lelkét s nemzetek izleteit. IfflÉiMiliiiÉii mm 1 iftíl Yé Czuczor Gergely kitűnő tanulmányt ír róla, Berzsenyi Dániel pedig — ki öntudatosan vallja, hogy „én egykorúim között legelső magyar táncos voltam“ — egyik, Széchenyi Istvánhoz írott levelében a görög mintára hivatkozva úgy fogalmazza meg embereszményét, hogy a szellemi műveltségnek párosulnia kell a megfelelő mozgáskultúrával. A szabályozott magyar tánc, a körmagyar mellett a szabályozatlan páros is felfelbukkan tánctermeinkben, majd az 1844-es években csárdás néven diadalra jut a körmagyarral szemben. A csárdás összefoglaló nevével jelölték az ország egyes vidékein a nép körében különböző formában élő páros táncot. A kor romantikus szellemében kapta ezt a nevet, ahogy azt egy akkori beszámolóban olvashatjuk: „A csárdás vagy más néven néptánc ... és éppen és ugyanaz, melyet vasárnaponként az utolsó falusi csárdában is megláthatni, pór leányok által táncolni.“ A bálokban diadalmaskodó csárdás a nemzeti öntudat kifejezője volt. A reformer í eszméivel szemben álló erők azonbján tüntettek az általuk járt némfetí^áncokkal a csárdás ellen. 1 L/ Ezt az ellenkezést idézi egy 1847-ből származó költemény: A szép csárdásról volt éppen beszéd, S sokan fitymálták, hogy fáraszt nagyon. Ez még hagyj án! de voltak ollyak is, Kik gúnyolták, hogy a néptől vagyon. Sok esetben heves viták kerekedtek a bálokon abból, hogy a táncosok politikai nézetének megfelelően csárdást vagy németest húzzon-e a zenekar. Pozsonyban a jurátusok betörtek egy bálba, és „erővel kényszerítik a zenekart, hogy csárdást vonjon“. De nemcsak a pesti és pozsonyi bálok voltak az ilyen összetűzések színhelyei. így az egyik Vas megyei faluban 1844-ben megfutamította a parasztság egy mulatságból a német táncot járó nemeseket. A csárdás régi gazdag formái néptánckultúránk mai szellemében a népi táncegyüttesek és csoportok ápolásában virágoztak ki újra, ahogy azt József Attila megfogalmazta: „A népművészet a felgyülemlett jelenlevő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt.“
