Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-12-28 / 52. szám
MÓRA FERENC \PAR^(jVéSeEr Lehettünk már olyan hároméves házasok, mikor úgy fölvitte Isten a dolgunkat, hogy ingó birtokállományunkat szőnyeggel is gyarapithattuk. Én ugyan ellettem volna nála nélkül akkor is, de az asszony, úgyis mint a költő hitvese, unta már, hogy én mindig csak az álmok perzsaszőnyegét terítgettem elébe. Hiszen szép az is, de csak addig míg friss. S biz az a harmadik esztendőre már színét hagyja, a széle is kirojtollik, a moly is kilyuggatja, pecsétek is kerülköznek rajta, egyszóval meglehetősen antikká válik. Márpedig ha antik, akkor perzsa legyen. — Néztem is egyet a kirakatban — tűzte napirendre az asszony a kérdést — aránylag nem is drága. — Hároméves férj már tisztában van vele, mit jelent az, ha valami aránylag nem is drága. Megállt bennem az ütő a rémülettől. — Remek darabot lehet venni tíz forintért. — Tíz forint? — szisszentem föl, lévén tíz forint ötödrésze összjövedelmemnek. — Azt hiszem, a perzsaszőnyeget Dárius királynak találták föl. — Lehet kapni részletre is — mondta nyugodtan a feleségem. Én erre csak annyit mondtam, hogy Dárius király még most is élne, ha rá nem csábítatta volna magát a részletfizetésre. De ezt csak mint historikus mondtam, nem mint érdekelt fél. Minek provokáltam volna vitát? Házszabályaink szerint mindkettőnknek van ugyan szavazati joga, de szavazategyenlőség esetén az asszony dönt. Jobbnak láttam meglépni a szavazás elől ősi kastélyunkba, a Daru utcába. A legjobbkor mentem. A vár úrnője, szegény édesanyám, éppen fűteni való szalmát hozott le a padlásról, de olyan nagyot nyalábolt, hogy megakadt vele a padlásajtóban. — Segíts már, kisfiam, levenni ezt a patracot, mert nem férek tőle se be, se ki — kiáltott le szegénykém. A patrac az a pokróc volt, amibe belenyalábolta a szalmát. Ismertem én ezt gyerekkorom óta, hiszen takargattak vele engem is eleget, de sohasem vetettem rá ügyet. Most azonban megihletett a veszedelem, amely részletfizetés alakjában tűnt föl háztartásunk horizontján. — Édesanyám — öleltem le a drágámat a szalmával együtt a padlás szájából — nem adhatná nekünk ezt a rossz pokrócot? — Persze hogy nekem adta, s negyedóra múlva már letettem a családi tűzhely oltárára. — Tessék, itt a valódi antik szőnyeg. — Hol vetted? — ugrott a nyakamba a feleségem. — Az nem tartozik rád — mondtam kevélyen A fő az, hogy amit kimondtál, rögtön előteremtettem. Ilyen ember vagyok én. — Hát antiknak antik, azt látom — simogatta az asszony a pokrócot gyanakodva. — De nézd, milyen különös csomózása van neki. Olyan, mintha rongyvokróc volna. — Máig se vagyok járatos a textil-ismében. Csak a Pénelopé vásznáról tudom, hogy készült, s olyasmit sejtek, hogy mindazok a kézimunkák úgy készülnek, amiket az asszonyok akkor vesznek elő, mikor délutáni vendég van a háznál. De azért megnyugtattam az asszonyt, hogy az ilyenfajta szőnyegnek éppen ez a csomózás adja meg az értékét. — Hát milyen fajta szőnyeg ez tulajdonképpen? — Pusi-fajta — jelentettem ki fölényesen s azt hiszem, nagyon imponáltam vele az asszonynak, pedig az igazságot se bántottam meg. Mert a szőnyeget valóban Pusi Pál takácsmester követte el valaha, helybeli iparművész, városunk szülötte. Én ugyan már nem ismertem, de hallottam róla, hogy az Isten is festőnek teremtette, csak az aoja nevelt belőle takácsot. (Rekompenzációjául annak a sok festőnek, akit az Isten is takácsnak teremtett.) Olvastam én a híres Piktorok életrajzát, de olyan invenciót még Giorgo Vasari se pipált, mint a Pusi Pálé volt. Fiatal korában megfestette Dobozi Mihályt és hitvesét, úgy ahogy a kalendáriumban látta, régi szép fametszeten. Hátul az égő vár, az előtérben Dobozi Mihály, fehér lovon, életnagyságban, ahogy a kardbicskát bele akarja vágni hitvese hókeblébe. De olyan hókebleket még nem látott a világ, amilyeneket Pusi Pál szerkesztett. És most ezeket tegye tönkre az a marcona férfi a békanyúzójával? Pusi Pálnak nem volt szive ilyen istentelenséghez segédkezet nyújtani. Viszont a történeti hűséget se akarta megsérteni. Mit tett volna ilyen esetben Rubens vagy Tiziano. Pusi Pál azt tette, hogy hevenyészett egy harmadik keblet is Dobozi Mihálynénak. Olyant, amelyikért már nem kár, ha átfúrja is a gyilkos penge. Azt már én nem tudom megmondani, hogy hova lett ez a kuriózus kép, hanem azt tudom, hogy a művész akkor is kedvelte ifjúkori témáját, mikor a festői pályát a takácsiparral cserélte fel. S a honi műkritika vegye tudomásul, hogy ha akár abroszban, akár ágyterítőben, akár rongypokrócban olyan mord férfival találkozik, aki egy háromkeblű hölgyet ráncigái magával, az a Pusi Pál mester műhelyéből került ki. Mondhatom, sokkal egyénibb alkotások, mint a Gilles Gobelin kárpitjai. Azt is meg kell azonban vallanom, hogy sok idő eltelt addig, míg tudatára ébredtem szerzeményem műbecsének. Valahogy a műalkotásokkal is úgy van az ember, mint az asszonyokkal: bizonyos élemedettebb kor kívántatik ahhoz, hogy érdek nélkül tessenek. Nekem azért tetszett a szőnyegem, mert mint szobadíszt is használhattam mindenféle praktikus célra. Mikor gobelin gyanánt ékesítette a falat az íróasztalom mellett, akkor a toliamat törülgettem a Dobozi Mihályné rokolyájába s ez nekem is jól esett, meg a kárpitnak is. Sötétebb tónust nyert vele. Mikor lábszőnyeggé érett, nem kellett attól félnem, hogy fölborul a házibéke, ha ráhull a szivarhamu, arról nem is beszélek, hogy a hamu stílbelileg is nagyon följavította az égő vár művészi hatását. Ez akkor vált egészen bizonyossá, mikor a pokrócot a kályha elé osztottuk be szolgálattételre. Tudni kell, hogy én nemcsak melegszem a kályha füzénél, hanem szivarra is gyújtok nála. Nem akarok egyéni szempontokat vegyíteni ebbe az esztétikai tanulmányba, azért nem feszegetem azt a kérdést, hogy melyik szerepe a kályhának. Való igaz az, hogy nekem sokat elalszik a szivarom és mindig a másik kabátom zsebében van a gyufám, öngyújtó ugyan egész fiókkal van a Weöres Sándor Száll a kék gömb körül földre lejt az idő Éjre nap tarka csík perdülő csigaház Vált a jel napra éj pántra pánt tűzkereszt Fönn Ijbeg lenn suhog — el el el — csak kering A természet évkönyvei Hegy körül sík vidék tüske sás égre szúr Görbe menny súlya alatt sima víz visszanéz Megszakadt keblű holt pára szűz lépte hűl Puha sár tekereg zivatar gombolyog Aprily Lajos HÍBOlUSKN Angyala hűs fehér ingü szú héj mögött Szél fa kő - Oml Oml Om! láncra lánc elmerül Holdra nap körsugár mély morajt fölemel Szikla függ napra hold csillagok hideg űr S Z c ■ R E T L ÁGNES! c К Porka havak hulladoznak — ó zengésű ének, verse régi regélőnek, muzsikája télnek. Porka havak... Hatvan éve, vagy hatvanöt is tán, a temető jeges útján hogy repült a kis szán. Porka havak ... Kollégium kis kamasz-diákja, hogy rohantál sereg-élen hangos hó-csatákba Porka havak... hogy suhantál ifjú, könnyű szívvel Hó-szelekben a hegyoldalt szalagozó sível. 14 Porka havak ... Messze kísért hó-dala a múltnak. Fehéredő fejedre is porka havak hulltak? Lassan lép már fürge lábad, óvakodva, félve: egyet lépsz és bezuhansz az örök-álmú télbe Amikor találkoztam a Nagy Szerelmessel, akit különben Mordvinecz Sándornak hívtak, átszellemült arccal, elhaló hangon rebegte: — Agnes a neve, s éjszakánként ezt suttogom a párnámba: szeretlek, Agnes! De engem nem elégít ki az a vers, amelyet Heine erről írni tudott. Igen, én is leírtam a tengerparton a homokba, hogy .Szeretlek, Agnes!“ — s amikor a hullámok elsöpörték a könnyű náddal írt szavakat, én is kitéptem Norvégia legmagasabb fenyőfáját, én is belemártottam az Etna tűzörvényébe, s e lángba merített óriás tollal a sötét menny boltozatára írtam: „Szeretlek, Agnes!“ Amikor megmutattam Áginak az eget, tetszett is neki a dolog, köszönte is: „milyen kedves magától, Sanyi“, de aztán másról kezdett beszélni. Nem mondta ki, de éreztem, hogy valami nagyobbat, valami szebbet várt. Beláttam, valóban többet érdemel ennél, végül is, ha valaki a legszebb lány az egész Józsefvárosban, nem lehet kiszúrni a szemét egyetlen árva fenyővel, még ha az magas és külföldi is, s még ha az ember a mennyboltra ír is vele. Ekkor kirántottam az Eiffel-tornyot a földből, és a Mount Everest oldalára írtam vallomásomat. Láttam Ágin, hogy ez már jobban tetszik neki. Vérszemet kaptam, érzelmei kifejezésében az ember ne legyen kisszerű. Festéket kevertem a Földközi-tengerbe, kihúztam az olasz félszigetet, és a Szahara sivatag homokjába írtam, hogy „Szeretlek, Agnes!“ Aztán, mivel még maradt egy csomó festékem, az Egyenlítő mentén írtam le a két csodás szót, de magam is éreztem, hogy csak a mi szerény kis égitestünknél maradok, a kislány joggal vádolhat azzal, hogy nagyon sárba ragadt érzelmekkel szeretem, szerény kis szenvedélyke ez. Ekkor gyors járatú szputnyikokra erősítettem a megfelelő betűket, s a Holdra szögeztem szívem titkát. Aztán másféle ajándékokkal is kedveskedtem neki. Néhány csillagot hoztam le az égről, először persze a Vénuszt, aztán a Jupitert, később néhány távoli állócsillagot is, ne mondja azt, hogy érzelmeim a Nap-rendszer szegényes határait nem lépik át. Kozmikus port szórtam a lábai elé. Szupernóvákkal világítottam be kis szobáját. Aztán megragadtam a leghatalmasabb üstököst, csóváját belemártottam a legnagyobb ködhalmazba, s így Írtam fel a végtelen világtérbe: „Szeretlek, Agnes!“ Lenyűgözve e roppant szerelem méreteitől, megkérdeztem Mordvinecz Sándort, hogy mikor lesz az esküvő. — Feleségül azért nem veszem — rázta a fejét. — Nem kötöm le magamat. (f. 1.)
