Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-10-05 / 40. szám
Művészet és politika Marlene Dietrich, aki huszonkilenc hónapot töltött a front katonai táboraiban, és aki kétmillió hadikötvényt segített eladni, egy nap mégis ott állt a győztes ország nyilvánossága előtt és a győzők elkezdték mocskolni. A színésznő tehát jogosan tette fel magának a kérdést: Vajon érdemes volt? Érdemes volt félig megfagyni az Ardennesek erdeiben egy német ellentámadás gyűrűjébe zárva két éjszakán? Érdemes volt vért adni egy súlyos sebesültnek Afrikában? Érdemes volt feláldozni annyi várható és a frontszereplések miatt el nem fogadott filmszerepet, amelyek mind nagy pénzt, hírnevet, dicsőséget hoztak volna? E kérdésekre Marlene Dietrich nem válaszolt sem igennel, sem nemmel Varsóban. — 1952 válságos év volt számomra. 1948-ban, ami korábban jó és dicsőséges volt, az mind rosszra fordult az Egyesült Államokban. Az eleinte csak ritkábban fel-felbukkanó támadásokra kemény válaszokkal igyekeztem megfelelni. Azután meg kellett értenem, hogy szervezett hajszáról, irányított akcióról van szó. A dolgok megállíthatatlanul haladtak előre. Ez idegileg kikészített. így amikor 1950-ben Angliába hívtak, boldogan mentem. A viszonylag nyugodt másfél év után, 1952-ben, a hosszabb időre szóló visszatérés az Egyesült Államokba nem volt éppen kellemes. Hollywood már nemcsak a politikai, de a gazdasági hisztéria lázában is vergődött. A hagyományos film teljes csődbe jutott, a nagy sztárok és a nagy mesterek tucatjával kerültek az utcára. Engem akkoriban négy filmszerepre is hívtak, de mindegyikre „nem"-et mondtam — a dolgok olyan fordulatot vettek, amelyek nem tetszettek nekem ... PÁRIZS VENDÉGE Marlene Dietrich 1952 végétől felváltva, hol Londonban, hol Párizsban, a Riviérán, vagy Rómában él, és csak olykor-olykor utazik egy-egy fellépésre, vagy családi látogatásra Amerikába. Párizsban — bár több filmszerepet ajánlanak neki — csak színpadi fellépéseket vállal, élő, jelentős szerzők maradandó értékű darabjaiban. Játszik például, a „Pillantás a hídról“-ban, s egyik partnere Raf Valloné. A két művész a próbákon találkozik egymással életében először és e találkozásból mély barátság szövődik. A párizsi bemutató jelentős siker — több mint háromszázszor telik meg a színház. Ezalatt Amerikában, nem szervezetten, hanem időszakosan, még belebelemarnak. Egy kiadó például ajánlatot tesz a már végleg visszavonult Joseph von Sternbergnek, hogy írja meg emlékiratait. Sternberg munkához is lát. Három kötetre terjedő visszaemlékezéseiből az egyik — kizárólag csak Marlene Dietrichről és a vele készített Sternberg-filmekről szól. Sternberg elismeri Marlenet, de sértődött érdekeltként sok igazságtalant és roszszat is mond róla. Marlene baráti hangú levélben kéri meg a rendezőt egyes részletek korrigálására, vagy elhagyására. Sternberg válasza késik — igaz egyelőre az emlékiratok kötetei sem jelennek meg. De évekkel később, amikor végre napvilágot látnak — nincsenek benne a Marlene kérte változtatások ... Párizs élénk szellemi életébe bekapcsolódva, a haladó művészekkel barátkozva, Marlene különböző politikai akciókban is részt vesz. Amikor Aragon javaslatára a haladó művészek a koreai háború áldozatai javára gyűjtenek, ingyen koncertet ad; vendégszerepei a nácizmus üldözöttéinek megsegítésére rendezett hangversenyeken, részt vesz a kezdődő német—francia barátkozás elleni nagyméretű tömegtüntetéseken. Az időről Időre érkező filmajánlatok közül, 1956-ban, egyet teljesen váratlanul elfogad és négy évi szünet után ismét megjelenik egy olasz filmstúdióban, hogy az ellenálllhatatlan Vittorio de Sica partnere legyen a „Monte- Carlo Story"-ban. A film európai siker, és ismét Marlenere tereli a producerek figyelmét. Az ajánlatok száma megötszöröződik. Amerika képviseletében Mike Todd jelentkezik, aki régi ismeretségükre való hivatkozással, baráti szívességre kéri: kis epizódszerep eljátszására „Nyolcvan nap a Föld körül" című szuperfilmjében, amelyben majd kétszáz egykori és mai világhíresség lesz látható. Marlene Dietrich persze igent mond... ... csakúgy, mint a régi, berlini barátnak, Billy Wildernek, aki Londonba hívja egy új krimi forgatására. A partnerek Charles Laughton és Tyron Power — és a „Véd tanújáéban, a bűnügyek végzetes, rosszra csábító asszonyának A „Marokko" című filmben Gary Cooperral Egy kis pihenés a Német Színház előtt A „Knight without Armour" című angol filmben alakjában egy új vonás tűnik fel a politikai motiváció. Ez megmarad 1958-ban készült „Az ördög érintése" című filmjében is, amelyben Orson Welles-szel és Charlton Hestonnal szerepel. Ezt a filmet azonban Marlene Dietrich „súlyos tévedésnek" nevezi. Talán nem is művészileg csalódik, hanem emberileg. Tény, hogy erről a filmjéről nem szívesen beszél ... NÉMETORSZÁG: A MÁSODIK KESERŰ POHÁR A sanzohénekesként sikert arató színésznőt 1959 őszén az NSZK-ba hívják vendégszerepelni. A szerződtetés puszta hírére megbolydul a jobboldali sajtó és a régalmak özönét zúdítja a színésznőre. A jobboldali Springerkonszern lapjai nyíltan is hazaárulással vádolják. Barátai azt tanácsolják, ne utazzon az NSZK-ba. De Marlene Dietrichet nem a meghátrálók fájából faragták. 1960. májusában, tizenöt esztendő után, ismét hazája földjére lép. Berlinbe érkezésekor fasiszta suhancok „Ki Dietrich-hel, ki az árulóval!" feliratú táblákat emelnek a magasba. „Nem kell Dietrich Németországnak!", „Nagymama maradj a barátaidnál!" Amikor Düsserdorfban kilép a szállodájából, egy tizennyolc éves lány az arcába köp és azt kiáltja: „Jenkik ringyója". Az emberek nem figyelnek fel az esetre, de egy rendőr keményen megfogja a lányt, és a helyszínen megbírságolja. A lány fizet, de közben hangosan azt kiáltja: „Gyűlölöm ezt a nőt, aki a háborúban elárulta a hazámat!" Wiesbadenben, 1960. június 4-én, a koncertterem előtt ötszáz főnyi, javarészt egyetemistákból álló kordon áll. Kezükben tábla: „Szégyellem, hogy német vagyok!" — idézik Marlene háború alatt mondott szavait. Ezt a kijelentést aznap tette, amikor először látott dokumentumokat a náci haláltáborokban elkövetett gyilkosságokról. Kint fasiszta tüntetés, de bent a teremben forró siker. Mikor a viharos turné végén búcsúzik, a repülőtéren azt mondja az újságíróknak: „Springernél és társainál keményebb fasisztákkal is szembenéztem már. Nem hagyom megfélemlíteni magam. Ha hívnak, visszajövök, mert mint hajdanám, amikor a nácizmus ellen harcoltam, úgy most is nekem van igazom az engem támadókkal szemben." De azért ez a német turné a második keserű pohár Marlene Dietrich sikeres, de nagy megrázkódtatásoktól sem mentes pályafutása során. Meg nem alkuvó egyénisége, éles riposztjai később újabb súlyos csapást mérnek a német jobboldal önérzetére: elvállalja az amerikai bírót megvesztegetni és befolyásolni akaró, mindenkit undorra késztető német tábornok-özvegy szerepét, Stanley Kramer haladó szellemű filmjében, a „Nürnbergi ítélet“-ben. A partner: Spencer Tracy. A forgatás csodálatosan halad. A film világpremierje valóságos hisztériát vált ki az NSZK-ban. Bonn követei útján hivatalosan is tiltakozik a film bemutatása ellen. Ezek után érthető, hogy amikor 1963- ban az Euróvízió Baden-Badeni dalfesztiváljának adására indul — a rendőrségnek kell közbeavatkoznia, hogy a német jobboldal suhancai tettleg ne bántalmazzák, és az adás egy órával később kezdődik, mert a biztonsági szolgálat emberei időzített bombát találnak öltözőjében. — Nem fél? — kérdezte az adás után csodálkozva a műsor rendezője. — Én sohasem félek — hangzott a válasz. — Az egyetlen kivétel a háború volt. Akkor mindig féltem. UTAK SZOCIALISTA ORSZÁGOKBA 1963 tavaszán Marlene Dietrich a demokratikus Berlinen keresztül, — ahol ünnepélyesen és nagy-nagy szeretettel fogadják — Varsóba érkezik, hogy életében első ízben álljon egy szocialista ország közönsége elé. Egy évvel később húsz alkalommal lép fel Moszkvában, Leningrádban. 1966 nyarán pedig ismét Varsóba látogat. Negyvenhét filmben szerepelt. A huszas évektől 1966-ig a világ leghíresebb férfiszínészei voltak a partnerei. Intelligenciájáról és segítőkészségéről elragadtatással nyilatkoznak valamenynyien: tehetséges, csupa szív embernek mondják. Az újságírókat általában nem szereti — túl sokat ártottak már neki. Varsóban is irgalmatlan volt velük. Egy ifjú kolléga megkérdezte: — Művésznő, nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy ön a visszavonulására gondoljon? — Fiatalember, nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy ön gondoljon a viszszavonulásra? De velünk, kettőnkkel, készséges volt. Varsóban Saphiro beszélt, én javarészt csak hallgattam, jegyeztem. Nem anynyira riporter, inkább tanú voltam. Két nálam idősebb híresség beszélgetett egymással és én, többnyire ki voltam zárva a társalgásból, mert számomra annak az Időnek jó része, amit ők megéltek, még nem létezett. Fenyves György Vége —
