Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-09-28 / 39. szám
arra kérem, ne határozzon első meglepetésében. Fontolja meg, mielőtt a döntő szót kimondja. Annyit azonban mondhatok, hogy bennem olyan férjet találna, aki minden lélegzetével csak az ön boldoggá tételére törekednék. Még egyszer kérem: gondolja meg jól. Mától számított négy hétre várom döntését, nem korábban, és nem későbben. Ezután bocsánatát kérem. Lángoló vágyakozással, az ön odaadó Cibulka Vilmosa Máry kisasszony szédült. Már vagy harminc éves volt, s most hirtelen a lábánál feküdt az első szerelmi vallomás. Valóban az első. Soha eddig nem gondolt a szerelemre, s nem is beszélt róla. Vörös karikák táncoltak a szeme előtt, halántéka lüktetett, lélegzete elakadt. Nem volt egyetlen határozott gondolata sem, csak a vörös karikák között jelent meg olykor egy határozott alak; a komor Cibulka. Végül is felemelte a levelet, és még egyszer, remegve átolvasta. Milyen gyönyörűen ír! Milyen gyöngéden! Nem tudott segíteni magán, kénytelen volt a levéllel barátnőjét, özvegy Nocárnét felkeresni. Szó nélkül adta oda az írást. — No, látod — szólalt meg végül Nocárné asszonyság, és zavart csodálkozás volt a szemében. — Most mit akarsz cselekedni? Nem tudom, Lujzi! — No hiszen van elegendő gondolkozási időd. Minden lehetséges ... de megbocsáss ... tudod, milyenek a férfiak, és sokan csak a pénzt hajszolják ... De miért is ne szeretne téged őszintén? Tudod mit, én alaposan utánanézek a dolognak. Máry kisasszony hallgatott. — Idehallgass — szólt Nocárné asszony , Cibulka szép ember! Szeme olyan, mint a szén, a bajusza fekete, és a fogai — mondhatom —, a fogai olyanok, mint a cukor. Igazán nagyon szép férfi! *— és Nocárné nagy szeretettel átölelte barátnőjét. Máry kisasszony bíborvörös lett. Pontosan egy héttel később, amikor Máry kisasszony a templomból hazatért, egy másik levél várta. Egyre növekvő csodálkozással olvasta: Mélyen Tisztelt Kisasszony! Ne vegye rossz néven, hogy írni bátorkodom önnek. Nősülni szándékozom, és egy jó háziasszonyra lenne szükségem otthonom számára. Semmi ismeretségem nincs, mert elfoglaltságom nem hagy időt a szórakozásra, de ahogy a helyzetet vizsgálom, egyre erősödik az a meggyőződésem, hogy ön igazán jó feleségem lenne. Kérem, ne ítéljen meg engem, én valóban jó ember vagyok, és bennem nem csalódik. Van rendes megélhetésem, tudok dolgozni, és Isten segítségével semmink sem hiányoznék. Harmincegy éves vagyok, ismer engem, én is ismerem önt, tudom, hogy vagyonos, de ez mit sem árt, az csak jó pont. Annyit meg kell jegyeznem, hogy háztartásom már nem lehet el gazdasszony nélkül, sokáig nem várhatok, ezért arra kérem, hogy legkésőbb két héten belül szíveskedjék választ adni. Ellenesetben más irányban kellene érdeklődnöm. A szép szavakhoz nem értek, de valakit szeretni tudnék. Tehát tizennégy napot várok. Odaadó tisztelettel Rechner János, vésnök — őszintén ír, mint afféle egyszerű ember — szólt délután Nocárné asszony. — Hát most van választék, látod, Máry. Most aztán mit csinálsz? — Mit csinálok? — ismételte Máry kisasszony, mintegy álomban. — Melyiket szereted jobban? Mondd meg őszintén — tetszik neked valamelyik? ... Melyik? — Vilmos — suttogta a kisasszony elpirulva. Cibulka már Vilmos volt. Rechnert tehát elejtették. A barátnők elhatározták, hogy a Rechnernek szóló levelet Nocárné asszony fogalmazza meg, mert 6 a tapasztaltabb, Máry kisasszony pedig lemásolja. De egy hét sem múlt el, és Máry kisasszony kezében új levéllel jött barátnőjéhez. Arca megelégedést árult el. A levél így hangzott: Tisztelt Kisasszony! Ne vegye rossz néven, hogy soraimmal ismét terhelem. Így is jó, én nem tehetek róla. Ha korábban tudtam volna, hogy az én kedves barátom, Cibulka az ön kezére pályázik, akkor nem jelentkeztem volna, de ő semmit sem szólt erről, s így én semmiről sem tudhattam. Vele már mindent közöltem, s most önként visszalépek, mert 6 szereti önt, csak arra kérem, ne nevessen ki engem, az igazán nem lenne szép öntől, és én még másutt is megtalálhatom a szerencsémet. Mindenesetre sajnálom, de hát nem tesz semmit, felejtsen el engem. Odaadó tisztelettel Rechner János vésnök — Most legalább nem lehetnek kétségeid vélekedett Nocárné asszony. Hála istennek! Máry kisasszony magára maradt, de ez a magány ma határozottan kellemes volt. Képzelete olyan csábító színekkel festette jövőjét, hogy jólesett neki e gondolatokat újból és újból átismételni. Ezek a gondolatok hamarosan egyre plasztikusabb formát öltöttek. Végül is jövendő szép életének képévé állottak össze. A következő napon Nocárné asszony betegen találta Máry kisasszonyt. A kanapén feküdt, halvány volt, a szeme bágyadt és sírástól vörös. A megrémült barátnő alig tudott egyetlen kérdést is kinyögni. Máry kisasszony felzokogott. Némán az asztalra mutatott. Az asztalon megint egy levél feküdt. Nocárné asszony valami nyomasztót érzett. S a levél valóban nagyon komoly volt: Mélyen tisztelt Kisasszony! Most már nem lehetek boldog! Az álom szétfoszlott, kezemet a homlokomra szorítom, s a fejem szédül a fájdalomtól. Ugyanis nem... nem akarok arra az útra lépni, amely az én egyetlen és legjobb barátom megsemmisített reményeivel van kikövezve. Szegény barátom olyan sajnálatra méltó, amilyen most magam is vagyok. ön ugyan még nem határozott, de milyen elhatározás lenne most lehetséges? Nem tudnék boldogságban élni, ha Jánoskámat kétségbeesetten látnám. És ha ön nekem valóban a legteljesebb életőrömet nyújtaná is, nem fogadhatom el. Elhatároztam, hogy mindenről lemondok. Mindössze egyre kérem, ne emlékezzék rám úgy, mint egy nevetséges, szánalmas figurára. Az ön odaadó Cibulka Vilmosa — Ez nevetséges — Nocárné asszony haragosan felnevetett. Máry kisasszony kérdően és szorongva nézett rá. — Na, igen! — és Nocárné asszony gondolatokba merült. — Nemes gondolkozású emberek ... mindketten, azt látom. De Máry, te nem ismered a férfiakat. Az ilyen nemes elhatározás nem tartós. A férfi egyszerre csak minden kíméletet félretesz, és kizárólag magára gondol. Csak hagyd, Máry, majd még meggondolják. Rechner, amint látszik, igen praktikus gondolkozású ember, de Cibulka... látszik, hogy őrülten szerelmes, Cibulka még jönni fog! Máry kisasszony szeme álmatagon csillogott: hitt a barátnőjének, és a barátnő is szentül hitt abban, amit mondott. Mind a kettő becsületes és jó lélek volt, s a kételynek még csak az árnyéka sem merült fel bennük. Lehetetlen gondolat lett volna számukra, hogy ez az egész csak valami ízléstelen és méltatlan tréfa. — Egyelőre várj... majd csak jön ... majd meggondolja magát! — erősítgette Nocárné asszonyság. És Máry kisasszony várt... tovább szövögette régi gondolatait. Ezek nem voltak olyan boldogítók, mint az előzőek, az igaz, valami elégikus hangulat vegyült beléjük, de a kisasszony éppen ezért többre becsülte őket. Máry kisasszony várt... és a hónapok egymás után múltak. Néhanapján, ha megszokott sétáját végezte a Mária-sáncon, találkozott a két baráttal, akik most is állandóan együtt jártak. Lehet, hogy előzőleg, mikor még mindkettő közömbös volt számára, ezeket a találkozásokat észre sem vette, de mostanában feltűnően gyakoriaknak találta őket. — Hízelegnek neked, majd meglátod! — oktatgatta Nocárné asszony. Máry kisasszony eleinte mindig lesütötte a szemét, ha találkoztak. Később felbátorodott, és rájuk nézett. Kikerülték, és tisztelettel köszöntötték, aztán mindketten szomorúan lesütötték a szemüket. Észrevették-e néha az ártatlan kérdést, mely a kisasszony nagy szeméből szállt feléjük?... Mindenesetre a kisasszony nem vette észre, hogy ajkukat mind a ketten óvatosan összeharapják. Elmúlt egy év. Nocárné asszony furcsa híreket hozott, s csak félve közölte azokat a kisasszonnyal. Azt beszélték, hogy züllenek, és mindenki csak „lumpoknak“ nevezi őket, az a vélemény, hogy rosszul fogják végezni. Vajon ő lenne ennek az oka? A barátnő nem tudta, mitévő legyen, a kisasszonyt pedig a női szemérem visszatartotta attól, hogy maga tegye meg az elhatározó lépést. Mégis bűnösnek érezte magát. Eltelt a második gyötrelmes év is, és Rechnert eltemették. Sorvadásban halt meg. Máry kisasszony megrendülve vette tudomásul a hírt. Az a praktikus Rechner, ahogy Nocárné mindig mondogatta, elemésztette volna magát? Nocárné felsóhajtott, és így szólt: — Cibulka most gondolkozik egy ideig, aztán eljön — s homlokon csókolta a reszkető Máry kisasszonyt. De Cibulka nem gondolkozott sokáig, négy hónapra rá már ő is a koäirei temetőben volt. Tüdőgyulladás vitte el. Tizenhat éve, hogy mindketten ott fekszenek. Máry kisasszony semmi pénzért nem döntött volna maga, hogy a két sír közül melyikhez lépjen először halottak napján. Egy ötéves ártatlan leánykának kellett ezt eldöntenie. Ahová a gyerek elsőnek tipeg, oda helyezi a kisasszony az első koszorút. Cibulka és Rechner sírján kívül Máry kisasszony még egy harmadik sírt is megvásárolt örök időkre. Az emberek azt hiszik, hogy Máry kisasszonynak az a szenvedélye, hogy megvásárolja olyan emberek sírját, akikhez semmi köze sincs. Toepfer Magdaléna asszonyság fekszik abban a sírban... no igen, az a tudós asszony, akiről olyan sok mindent mesélnek. Mikor Vels kereskedőt temették, Toepferné asszony észrevette, hogy a viaszárus Hirtné átlépte a szomszédos sírt. Mindjárt megmondta, hogy a viaszárusné holt gyermeket fog szülni. Ügy is történt. Egyszer pedig amikor Toepferné asszony bement a szomszédasszonyához, egy kesztyűkészítőhöz, és látta, hogy az sárgarépát kapar, azonnal megmondotta, hogy szeplős gyereke lesz. És a kesztyűsék Marijának csakugyan olyan vörös haja van, mint a tégla, és olyan szeplős, hogy az rettenetes. Tudós asszony, de... De amint már elmondottam, Máry kisasszonynak Toepferné asszonyhoz a legcsekélyebb köze sem volt. Ellenben Toepferné sírja a Rechneré és a Cikulkáé között körülbelül a középen van. Megsérteném olvasóim éleslátását, ha közölném sejtésemet, hogy miért éppen azt a sírt vette meg, és vajon hol fog majd egykor megpihenni Máry kisasszony. (Götzl Andor és Réz Adám fordítása)
