Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-28 / 39. szám

N

em tudom, hányszor jön még ki halottak ' napján a koáírei temetőbe, de ma már bizony nehézkesen lépdel, nem bírja úgy a lába, mint azelőtt. Egyébként minden pontosan úgy történt, mint eddig is évről évre. Hatalmas, nehéz testével tizenegy óra körül leszállt a bérkocsiról, a kocsis aztán leszedte a fehér kendőbe burkolt koszorúkat. Utána leemelt egy meleg brokátba öltöztetett ötéves kislányt. A kislány már tizenöt éve állandóan ötéves, Máry kisasszony mindig úgy veszi kölcsön valahonnan a szomszédból.

— Ügy, kicsikém, nézd csak, itt vannak a bácsik és a nénik... látod? És a gyertyák, a mécsesek és a virágok! Na, menj csak szépen előre, ne félj, menj, amerre akarsz, én majd utánad megyek.

A kislány félénken lépked előtte. Máry kisasszony közvetlenül mögötte halad, és biztatja, anélkül, hogy az utat mutatná.

Így lépkednek, amikor a kisasszony hirtelen megszólal:

— Várj! — kézen fogja a gyereket, és a sírok közé vezeti. Nem mennek messzire. Egy bizonyos vaskeresztről leveszi a szétfoszlott, széltől és esőtől elnyűtt koszorút, helyére odaakasztja az újat, fekete és fehér művirágokból. Azután kezével a keresztre támaszkodik, és imádkozni kezd. Letérdelnie nagyon terhes volna. A sír hervadt pázsitját és barna agyagját nézi, aztán hirtelen felemeli a fejét. A kisasszony kerek, kellemes arca nagy,, kék, őszinte szemével mintha a távolba merengene. Tekintete lassan elhomályosul, szája

gél, amikor a Szent Miklós-templomba megy. Hatalmas termete miatt ugyanis már régen nehezére esik a járás. Ezért aztán barátnője kiméli őt, s inkább maga keresi fel naponta. A sok esztendős őszinte barátság szinte egybeforrasztotta őket.

Ma azonban Máry kisasszonynak nagyon is terhes lett volna otthon maradni. Üresebbnek és elhagyatottabbnak érezné otthonát, mint máskor, ezért barátnőjéhez siet, s így aztán Nocárné asszonynak is ünnep a mai nap. Sohasem pörköli a kávét olyan gondosan, mint ma, és sohasem ügyel olyan mélyrehatóan, hogy a kuglóf könnyű és jó omlós legyen. S a mai szórakozásuknak tompított és ünnepélyes a hangja. Nem beszélnek sokat, s bármit mondanak is, egyformán hangzik, de mégis élénk visszhangra talál. Néha egy-egy könny is megcsillan szemükben, és gyakrabban ölelik meg egymást, mint máskor. Végül — mikor bár jó sokáig elüldögéltek egymás mellett a kanapén — az évforduló tárgyára kerül a szó.

— Kérlek — szól Nocárné asszonyság —, az Isten csaknem egyforma sorsot rendelt nekünk. Derék és jó férjem volt, s két év múlva örökre itt hagyott, még csak gyermekem sem maradt vigasztalásul. Azóta én is egyedül vagyok, és nem tudom, melyik rosszabb: senkit sem ismerni, vagy megismerni őt, és aztán elveszíteni.

— Te jól tudod, hogy én mindig belenyugszom az Űr akaratába — mondotta ünnepélyesen Máry kisasszony —, hiszen mindig tudtam előre a sorsomat. Megálmodtam én azt. Mikor húszéves voltam, azt álmodtam, hogy bálban vagyok. Te tu-JÄN NERUDA

Strana-i polgár sem esett gondolkodóba azon, hogy tulajdonképpen miért nem ment férjhez Máry kisasszony. Az itteni társadalomnak megvannak a maga határozott típusai. Máry kisasszony az aggszűz típust képviseli benne, és senki sem gondolt arra, hogy másként is lehetne a dolog. S ha véletlenül valamelyik asszony szokásos női kíváncsiságból megkérdezte a kisasszonyt, akkor 6 nyugodt mosollyal így válaszolt:

— Azt hiszem, leányként is szolgálhatom a jó Istent, nem igaz?

S ha valaki ugyanezt Nocárné asszonyságtól kérdi, ő hegyes állát felhúzva azt feleli:

— Hát ha egyszer nem akart! Szent igaz, hogy jó néhányszor férjhez mehetett volna. Magam is tudok kettőről — nagyon derék emberek voltak —, de ha egyszer nem akart.

Am én, a Malá Strana eleven emlékezete, tudom, hogy mind a ketten mulatós fickók voltak, és bizony nem sokat értek. Hiszen a szóban forgó két férfi nem volt más, mint Cibulka, a kereskedő és Rechner, a vésnök. Ha bárhol is szó esett róluk, így emlegették őket: „Azok a lumpok!“ Nem mondom, hogy bűnözők lettek volna, még csak az hiányoznék. De egyáltalában semmi jóra nem voltak valók, hiányzott belőlük a rend, a komolyság s az értelem. Rechner szerda előtt sohasem kezdte el a heti munkát, szombaton délután pedig már pihent. Sok pénzt kereshetett volna, mert igen ügyes volt, mint ezt Hermann úr, a díjnok — anyám földije — állította róla. De hát sehogy sem ízlett neki a munka. Cibulka, a kereskedő pedig több időt töltött a borozó boltívei alatt, mint az üzletében. Mindig világos nappalig aludt, s ha mégis odaállt a pult mögé, akkor álmos volt, és örökké csak morgott. Állítólag tudott franciául is, de az üzlettel nem törődött, az inasa azt csinált a bolttal, amit akart.

kisasszony kérői

szöglete megvonaglik, imádkozó ajkát remegve szorítja össze. Bőven előtörő könnyei lassan peregnek lefelé

A gyermek bámulva néz fel, de a kisasszony se nem lát, se nem hall. Egy kis idő múlva — erőt vesz magán — hosszan és nehezen fellélegzik, fájdalmas mosollyal lenéz a kicsire, és kissé érdesen suttogva így szól:

— No, menjünk, gyermekem, menj, amerre akarsz, én majd utánad megyek.

Egy ideig ide-oda lépdel a gyerek után, aztán megint megszólal a kisasszony:

— Várj! — s egy másik sírhoz lép. Itt is éppen úgy cselekszik, mint az előzőnél, s úgy hiszem, egy pillanattal sem időzik tovább az egyiknél, mint a másiknál. Aztán a másik foszlott koszorút is odateszi az elsőhöz, s kézen fogja a kislányt: — Látod, már hideg van, gyere, meg ne fázzál. Beülünk a kocsiba, és hazamegyünk. Szeretsz kocsikázni, ugye?

Lassan a kocsihoz mennek. A kisasszony elhelyezi a kocsin a lánykát és a koszorúkat, aztán nehézkesen felkapaszkodik maga is. Reccsen a kerék, a lónak két-három ostorlegyintés is kell, míg végre húzni kezd, s elindulnak.

Ez így megy évről évre.

Ha még naív novellaíró volnék, most így folytatnám:

„Azt kérdik, kiknek a sírjai azok?“ De tudom, hogy az olvasó soha életében semmit sem kérdez. A novellaírónak egyenesen rá kell kényszerítenie az olvasóra jótéteményeit. Itt azonban ez egy kissé nehéz lesz. Máry kisasszony hozzáférhetetlen és hallgatag teremtés, életében még soha senkit sem avatott be sorsának fordulataiba, még a legközelebbi szomszédját sem. Kivéve gyermekkori s még ma is hű barátnőjét, a valamikor csinos Lujza kisasszonyt, aki ma Nocár pénzügyi főszemlész úr hervadt özvegye. A mai napon mindjárt ebéd után összeülnek Nocárné asszonyság lakásán. Egyébként nemigen történik meg, hogy Máry kisasszony elmenjen barátnőjéhez az Olasz utcába, ő csak nagyon ritkán hagyja el a Szent János-dombalján levő földszinti lakását. Majdnem soha máskor, mint vasárnap, kora regdod, hogy soha életemben nem voltam bálban. Zeneszó mellett sétáltunk, sugárzó kivilágításban pár pár után, de csodálatosképpen a táncterem, mint valami tágas padlás fent volt, a háztetők alatt. Egyszerre csak az első párok megindultak lefelé a lépcsőn. Én utolsónak mentem, valamelyik táncossal, az arcára nem is emlékszem. Már csak néhányan voltunk fent, és megfordultam és körülnéztem. Látom, hogy a Halál lépdel utánunk. Zöld bársonypalást volt rajta, kalapján fehér toll, és kard az oldalán. Siettem, hogy hamarább leérjünk, de a többiek már rég eltűntek az én táncosommal együtt. Egyszerre csak a Halál megfogta a kezemet, és elvitt magával. Aztán nagyon sokáig éltem egy palotában, és a Halál mintha a férjem lett volna. A legkedvesebben bánt velem, szeretett is, de nekem nagyon ellenszenves volt. Mérhetetlen pompa vett körül bennünket, csupa kristály, arany és,-bérstmy, de én nem örültem semminek. Folyton visszavágyakoztam a világba, s a küldöncünk — az is valami másik Halál volt — mindig hírt hozott arról, hogy mi történik a földön. Vágyakozásom fájdalmat okozott férjemnek, láttam is rajta, és sajnáltam őt. Ettől az időtől kezdve már tudtam, hogy sohasem megyek férjhez, s a Halál a vőlegényem. No és látod, Lujzi, hát nem Isten keze irányítja az álmokat? És nem kettőnek a halála választotta-e el egész életemet a többiek életétől?

Nocárné asszony sír — jóllehet már számtalanszor hallotta ezt a történetet —, s a barátnő sírása üdítő, illatos balzsamként permetezik a kisasszony fájó lelkére.

Valóban csodálatos, hogy a kisasszony sohasem ment férjhez. Korán elárvult, független volt, és a Szent János-domb aljában egy csinos, kétemeletes házat mondhatott magáénak. Biztosan nem volt csúnya, azt még ma is látni rajta. Kevés hölgynek volt olyan magas termete, kék szeme valósággal gyönyörűnek mondható, arca kissé széles, de szabályos és kellemes. Csakhogy már kora ifjúságától fogva túlságosan testes volt, ennek köszönhette a „kövér Máry“ nevet, kövérsége elcsúfította egy kissé, kiskorában nem játszott a többi gyerekkel, később társaságba sem járt sehová, csak a Mária-sáncba ment ki naponta egy-egy kis sétára. És mégis egyetlen Malá

Ezek ketten mindig együtt voltak, s ha mégis fellobbant volna valamelyiknek lelkében a nemesebb szándéknak csak egy szikrája is, a másik azonnal elfojtotta. Ha valaki melléjük telepedett, nem akadt náluk mulattatóbb társalgó. A kis Rechnernek simára borotvált, szögletes arcán mindig könnyű mosoly futkározott, mint ahogy a napocska fénye átfut a mezőkön. Magas homlokáról hátrafésülte gesztenyeszínű haját, mindig víg volt, halovány ajkán örökös mosoly. Sovány teste, melyen állandóan sárgás színű ruha virított — ez volt a kedvenc színe —, folytonosan izgett-mozgott, s válla minden pillanatban megrándult.

Barátja, Cibulka fekete ruhát viselt, és sokkal nyugodtabbnak látszott. De csak szemre. Sovány volt, mint Rechner, de valamivel magasabb. Feje kicsiny, homloka alacsony és négyszögletes. Homlokcsontja kiállt egy kissé, sűrű, sötét szemöldöke alatt villogott a szeme, fekete haját ráfésülte a halántékára, és élesen ívelt szája felett bársonyos bajusz feketéllett. Ha nevetett, bajusza alól klvillantak hófehér fogai. Valami vadság, de egyúttal jóindulat is tükröződött Cibulka arcán. Ha nevethetnékje támadt, rendszerint visszafojtotta, míg végül ki nem tört belőle; aztán megint nyugodtnak tettette magát. Rechnerrel egy szempillantásból is megértették egymást. De csak ritkán ült valaki hozzájuk, tiszteletre méltó szomszédjaik szabadosnak és idegennek érezték és nem nagyon értették meg vicceiket. Beszédmódjuk olyan volt, mintha állandóan ócsárolnának mindent. De Rechnernek és Cibulkának sem nagyon tetszett a komoly Malá Strana-i társaság. A távolabbi óvárosi kisvendéglőket kedvesebbnek találták. Esténként bebarangolták az egész várost, még a messzi Ferencvárosban is ismerték Őket. Ha aztán a Malá Strana-i utcákon jóval éjfél után víg nevetés hangzott fel, biztosan Rechner és Cibulka igyekezett hazafelé. Mindketten körülbelül egyidősek voltak Máry kisasszonnyal. A Szent Miklós-plébánia iskolájába együtt is jártak, de azóta nem törődtek vele, s a kisasszony sem ővelük. Legfeljebb az utcán találkoztak néha, akkor is könnyedén, hanyagul üdvözölték egymást.

Történt egyszer, hogy Máry kisasszony részére egy küldönc gondosan, csaknem kalligráfiával írott levelet hozott. Amint elolvasta, keze lehanyatlott, s a levél a földre csúszott. Így hangzott:

Nagyra becsült Kisasszony!

Bizonyára csodálkozik, hogy én írok önnek, éppen én, és még jobban meglepheti levelem tartalma. Sohasem mertem Önhöz közeledni, nehogy felesleges szóbeszédre adjak alkalmat," jólSfhet szeretem önt már régen. Érzéseimet gondosan megvizsgáltam, és rájöttem, hogy csak önnel lehetnék boldog.

Máry kisasszony! Talán csodálkozik, és elutasít engem, talán különféle rosszakaratú pletykák befolyásolják rólam alkotott véleményét, és megvetően vállat von. Nem tehetek egyebet, csupán