Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-25 / 4. szám

a pártért. És a reakció éveiben Párizs volt ez a központ."

E központ legközepe pedig — gondolom én — ez a kis lakás volt a Rue Marie-Rose 4. alatt: ez volt az orosz emigráció igazi központja.

Megnéztük a szobákat.

„Iljicsék" hálószobáját előre le tudtam volna írni. Két keskeny ágy, nyomott mintás fehér, úgynevezett marseille-i takaróval leborítva, vagy talán Uljanovék elmaradhatatlan plédjeivel, amelyek már megjárták Angliát, Svájcot, Belgiumot, Finnországot, Németországot, Svédországot... „Iljicsék" hálószobájuk mindenütt egyforma volt: Susenszkojéban ugyanolyan, mint Podolszkban, Genfben, Poroninban vagy a moszkvai Kremlben ... Ugyanolyan volt itt, Párizsban is. A másik szobában, ahol Nagyezsda Konsztantyinovna dolgozott állandóan, egyszerű, festetten asztal állt, melyet egészen elborítottak a levelek: ez volt Lenin „titkársága", illegális irodája, ide futottak be a hírek valamennyi szervezettől, és innen indultak szerte a világba Lenin levelei, utasításai, titkos üzenetei. Valószínűleg itt készültek a hamis útlevelek is, az illegalitásban élő bolsevikok, vagy ahogy akkor nevezték őket: „Lenin ügynökei“ számára.

Lenin maga többnyire kávéházban, olvasótermekben, könyvtárakban dolgozott.

A konyhában teáztak, és itt fogadták a vendégeket is: párizsi elvbarátokat és oroszországi jövevényeket. A konyha volt a Marie-Rose utcai lakás szalonja. Pontosan olyan parázs viták folytak itt, mint annak idején valahol a hófödte Oroszországban, egy kis manzárdos gerendaházban. Most innen hallotta meg a világ Lenin szavát, akinek figyelmét nem kerülte el a földkerekség egyetlen társadalmi és politikai eseménye sem, lett légyen az a II. Internacionálé koppenhágai kongresszusa vagy Tolsztoj halála, a perzsiai ellenforradalom vagy az ifjútörökök forradalmi mozgalmának győzelme, az ázsiai „új szellem" izmosodása . . . Nem volt olyan kis vagy nagy ügye a világforradalomnak, amelyet ne dolgoztak volna fel itt, ebben a Marie-Rose utcai parányi lakásban. És természetesen itt volt mindenekelőtt az orosz forradalom főhadiszállása, itt futottak össze a közelgő forradalom szálai, s magát a forradalmat is itt tervezték el Lenn és munkatársai. Itt lakozott

Oroszország jövője. És mégis mindig az egyszerűség, az emberség, a legmélyebb elvhűség és megvesztegethetetlenség igazán pártos, lenini szelleme lebegett itt... No meg persze azé a pompás, finom humoré, amely annyira jellemző volt az egész, mélységesen intellektuális Uljanov családra és Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajára is.

Ludvinszkaja meséli visszaemlékezéseiben, hogy amint a börtön és a száműzetés után megérkezett Párizsba, első útja Leninhez vezetett, hogy elmondja neki, mi van Oroszországban.

„Beszélgetésünk a végéhez közeledett. Búcsúzkodás közben Vlagyimir lljics még egyszer végigment, és tréfásan megjegyezte:

— Szóval azt mondja, Párizs valósággal elkábította magát? Én meg azt hiszem, maga kábította el Párizst! — Jóízűen felnevetett, és Nagyezsda Konsztantyinovna felé fordult: — Nézd csak meg a mi párizsi kisasszonyunkat!"

Hogy mi történt? Mint kiderült, az akkor még egészen fiatal Ludvinszkaja földet söprő, bő szoknyás, puffos ujjú ruhában feszített, s tetejében valami özönvíz előtti, széles karimájú kalapot tett fel a két hosszú copfjához. Valószínűleg azt hitte, a legújabb párizsi divat szerint van öltözve, holott Párizsban már rég nem viselt senki se bő szoknyát, se sonkaujjat, hanem éppen a szűk szoknya és az egyenes ujj volt divatban. Szegény kis forradalmárlány úgy festett, mintha Anna Kareninából, Lady Hamiltonból és Turgenyev Liza Kalityinájából gyúrták volna össze. Szegényke mindenáron szeretett volna „egybeolvadni a tömeggel", nehogy felhívja magára a cári köpök figyelmét — Párizs tele volt velük —, de éppen az ellenkezőjét érte el: senki sem mehetett el mellette az utcán anélkül, hogy csodálkozva utána ne fordult volna ennek a csinos kislánynak, aki úgy festett, mint egy viaszbaba, amelyik az imént szökött meg a Grévin múzeumból.

„így oktatott ki Vlagyimir lljics a konspiráció tudományból" — jegyzi meg Ludvinszkaja .. .

I!

Lenin keresztben szelte át a központi vásárcsarnokot. Eddig, minden kanyart és kitérőt beszámítva, mintegy öt kilométert tett meg — biciklis ember számára nem nagy távolság, de egy ilyen nagy városban, ahol örökké figyelni kell a párhuzamos, szembejövő és keresztirányú forgalmat, kerülgetni a gyalogosokat s percenként leállni a kereszteződéseknél, bizony kimerítő munka. Lenin is elfáradt, s a hűvös idő ellenére kimelegedett, megizzadt. Levette keménykalapját, és zsebkendőjével végigtörülte fejét, nyakát, állát. Vörhenyes pihével keretezett koponyája szinte világított a piac kora reggeli félhomályában. Feltette kalapját, és újult energiával kezdte taposni a pedált; igyekeznie kellett.

Körülötte Émile Zola világa tárult ki. „A központi vásárcsarnok — mondja valahol Zola — a huszadik század első felének bátortalan kis fénysugara." És íme, beköszöntött a huszadik század. Vaspavilonok, hullámlemez tetők, földalatti vasút, vastag öntött gumikereken gördülő tehervonatok. Magasra tornyozva az éjszaka folyamán kiürült sajtos és gyümölcs rekeszek, boroshordók, zsákok, kosarak: egész „göngyölegváros". Leninnek úgy kellett átvergődnie a láda- és kosártömbök közti szűk sikátorokon. A földön fűrészpor, szalma, széttaposott cigarettapapír. Otromba falusi kordék. Hatalmas igáslovak, fejükön csúcsos hám. És ezerféle fejfájdító piaci szag.

Mindezt egyébként réges-rég leírták már, s az olvasó is jobban jár, ha előveszi a Párizs gyomrát, és azután képzeli maga elé a huszadik század zömök termetű kerékpárosát, amint kontrafékes könnyű biciklijén keresztülvág Zola vásárcsarnokán. Lenin keresztben szelte át az élelmiszer-nagykereskedelemnek ezt a példátlan világát, amelyen kemény kézzel uralkodnak a tőkés viszonteladók, és innen diktálják a dolgozók milliói számára létszükségletű élelmiszerek árait. Olyan ez, mint amikor légy kerül a pók hálójába. De hiszen maga Párizs is olyan, mint egy óriási keresztespók vashálója; középütt ül a pók, épp ott, ahol a város térképén a központi vásárcsarnok van feltüntetve.

Lenin elhaladt XIV. Lajos lovas szobra mellett; a ló első lábaival felágaskodik, hátsó lábait behajlítja, és egész súlyával hosszú, vastag farkára támaszkodik, amitől Nagy Péter pétervári szobrára emlékeztet; mindössze annyi a különbség, hogy a francia király lovas szobra a hagyományos tégla alakú talapzaton áll, míg orosz kollégájáé romantikusan ágaskodó lovával együtt egy természetes formájú, csiszolatlan finnországi

gránitsziklán, és éppen ez teszi páratlan alkotássá. A Kommün úgy rendelkezett, hogy XIV. Lajos szobrát le kell dönteni, de erre sem volt már idő, és a Napkirály továbbra is ott ül fenséges pózban lova hátán, fenséges fején középen elválasztott, vállig érő, göndör parókában. — Ugyanolyanban, mint amilyet két sarokkal arrébb, a Comédie Francaise háta mögött, udvari színműírója, a nagy Moliére visel.

Most már egészen közel a Bibliothéque Nationale; Lenin előregurítja kerékpárját, futtában felpattan rá, és erélyesen taposni kezdi a pedált, hogy behozza az elvesztegetett időt. Egészen a Rue de Richelieu sarkáig hangos kanárifütty kíséri útját, ugyanis az itteni házmesternék városszerte híresek a kanárimadaraikról. Itt már egy-két tekintélyes külsejű, idősebb úriemberrel is szembetalálkozik, aki jól szabott fekete kabátjának gomblyukában a becsületrend vörös rozettáját viseli. Fekete fátyolos nörszök — mint megannyi özvegy anyakirályné — a legújabb divat szerint magas, rugós gyerekkocsikat tologatnak. Hangos sarkantyúpengés jelez egy-egy saint-cyri katonaiskolást, akinek díszcsákóján háromszínű tollbokréta leng. A szűk és mindig sötét Rue de Richelieu két oldalán elegáns kis könyvesboltok sorakoznak, kirakataikban egész sorozatok tompa aranyozású, marokén- vagy antilopbőrbe kötött antik könyvekből, értékes bélyeggyűjtemények, régi assignaták és értéktelen, kézzel kifestett fametszetek, melyek az első gőzmozdonyt, a Montgolfier fivérek első léghajóját vagy azt a jelenetet ábrázolják, ahogy a kommünárok ledöntik a Vendome tér oszlopát.

De már itt is a Bibliothéque Nationale. A főépülethez, az egykori Tubeufpalotához, jobb és bal felől a Galerie de Mansart, illetve a Galerie de Mazarin csatlakozik. A tágas, unalmas belső udvar olyan, mint egy kaszárnyaudvar. Lenin kerékpárját betolta az egyik szomszédos ház kapualjába, a házmesterné gondjaira bízta, majd bement a könyvtár udvarába, és a kapuban felmutatta fényképes állandó látogatási engedélyét. A fénykép úgynevezett pillanatfelvétel volt, melyet kint a körúton csináltatott, egy villanófénnyel dolgozó fényképésznél. Ruganyos léptekkel felsietett a tágas, levegős, ódon lépcsőházban, és vállával betaszította a súlyos, masszív ajtót.

Csak egy kis foltocska az egész, de olyan sűrűn lepik el a ráhímzett csillagok, hogy minduntalan belezavarodom a számlálásba.

— Hát te miért nem alszol? — kérdi anyám. Ott ül mellettem, de igen gyakran felkel, odamegy az ablakhoz, és lenéz a kertbe.

Nem akarok! — feleltem.

— Aludj, aludj, nincs nem akarok! — szól boszszúsan anyám.

De én meg akarom öt csókolni, s ezt az óhajomat hangosan ki is nyilvánítom. Ma tetszik nekem anyám — s tisztán és forrón szeretem, szorongás és elfogódottság nélkül, pedig máskor ez a két érzés többé-kevésbé mindig jelen van az érzelmeknek abban a keverékében, amellyel anyámhoz közeledem. Anyám szórakozottan megcsókol, és megint csak azt mondja:

— Aludj, aludj!

De nekem tetszik ez a csók, s rövid hallgatás után dúdolni kezdek.

— Aludj! — kiált rám anyám. Elhallgatok. Szomorú vagyok és szerencsétlen, ha bántanak.

— Azt mondtam: tessék aludni!

Csak azért is dúdolok megint — és elérem, amit akartam: bántanak. Ez igen fájó és édes érzés; csendesen sírdogálva szenderegni kezdek — érzem anyám könnyű, meleg csókját, elmosolyodom és már álmodom is.

A szobát holdfény önti el, s ágyam függönye mögül egy magas, sápadt arcú férfit látok, nagy, fekete bajusza van, a homlokába és arcába hulló hosszú haja. Látom, hogy ez a férfi csókolgatja és cirógatja anyámat: egyik kezével átkarolja anyám derekát, a másikkal pedig melléhez szorítja fejét, s a haját simogatja. Anyám felemeli

arcát, és a férfi szemébe néz. Olyan szép most, olyan jóságos és gyengéd, s látszik rajta, hogy jól érzi magát. Ennek nagyon örülök — azért is, mert odahaza senki sem szereti anyámat, csak nagyanyám, meg azért is, mert azután jobban fog engem szeretni, hiszen most megtudta, milyen jó az, ha becézik az embert.

— Ügy vártalak, úgy vártalak — mondja anyám halk, de tiszta csengő hangon. — Es nemcsak úgy vártalak, mint nő a férfit, hanem inkább úgy, mint ember az embert. Nehéz életem van itt, elviselhetetlen. Mindenki gyűlöl, csak anyám nem, de ő sem meri nyíltan kimutatni szeretetét, és én olyan elhagyatott, magányos vagyok... De mégsem engedek nekik, egy lépést sem, nem akarom, nem tudom beadni a derekam, és...

— Ne beszéljünk erről többet! Hiszen hamarosan vége lesz mindennek, nem tart már soká. Légy türelemmel még egy kicsit... most pedig csókolj meg! — S2ól a fekete bajuszos férfi. Kimondhatatlan gyengédség cseng a hangjában, a szeme pedig olyan szépen csillog, hogy szinte kápráztató.

Szeretném, ha engem is becézne ez az ember, s ezért megszólalok:

— Mama! Csókoljon meg engem is ez a bácsi, legalább egyszer.

Mindketten összerezzennek, és felém indulnak.

— Te még nem alszol? — szól anyám. — Hogy képzeled ezt? Aludni kell, Lenya. — Es rám mosolyogva, reszkető kézzel megsimogatja a fejem.

— Ó, én már régen alszom, és most álmodom

— nyugtatom meg anyámat. — Es milyen kedves bácsi ez, mama! — mondom mély meggyőződéssel, s a férfira nézek, aki réveteg mosollyal vesz szemügyre engem. . .

— Igazán? Tetszem neked, kisfiú? Ó, hogy szeretnék közelebbről megismerkedni veled! — szól a férfi, majd karjába vesz, megcsókol egyszer, kétszer, és az ablakhoz visz.

— Majd eljön hozzánk minden éjjel, jó? Hiszen maga álom, és csak éjszaka él, nem igaz? — Anyám meg az a férfi halkan nevetnek.

— Vigyázz, meg ne fázzon! — mondja anyám.

— Dehogy fázik meg! Különben add ide azt a paplant. — Bebugyolálnak a puha, meleg paplanba, és én ott fekszem a fekete bajuszos férfi karjain és hallgatom, amit beszél. Magáról mesél nekem, meg más, ugyanilyen szép álmokról, akik ott laknak a messzeségben, ahol az ég a földdel ölelkezik.

Rá-ráemelem a szemem a fekete bajuszos férfira meg anyámra, s a kert illatával együtt magamba szívom a mese meleg, cirógató hangjait. Aztán elalszom, vagy alásüllyedek valami mélységbe, vagy elszállok valahova.

Reggel, amint felébredek, ott látom anyámat az ágyam mellett ülni; nyugodt és szigorú, mint mindig. Elgondolkozva fekszem az ágyban, nézem anyámat, és eszembe jut az álom.

— No, mi az, felébredtél? — szólal meg anyám. Szomorúan bólintok. — Meséld el, mit álmodtál? — mondja anyám, s figyelmesen, szigorúan néz a szemembe. Elmesélem.

— Hát mondok én neked valamit, Lenya: ezt az álmot nem szabad elmondani senki másnak. Se a nagymamának, se senkinek az égvilágon! Mert ilyeneket álmodni bűn.

Megkérdeztem, miért bűn. Anyám hosszasan és unalmasan magyarázza el. Én egy kukkot sem értek az egészből, némán öltözködöm