Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-25 / 4. szám
AMIKOR A HALAI JÁRT A HEGYEKBEN Részlet Ember Péter naplójából ^.*i®oha még ilyen augusztust nem láttam, át nem éltem I A nap JL' Ж forrón tűzött, a Liptói havasok komoran strázsáló sziklaóriásai áthevültek, az ég sötéten kéklett, akár a tűzben edzett penge acélja. A kopár hegyoldalak, a fenyvesek díszítette völgyek pedig távoli detonációk, robbanások visszhangját közvetítették és szüntelenül küldték országszerte, falvakba és városokba, agyakba és szívekbe egy láthatatlan távirász jelentését: emberek vigyázzatok, őrködjetek, mert halál jár a hegyekben, egyenruhás halál és paroliján a horogkereszt barnállik. A LIPTÓI TŰZKERESZTSÉG Felettem a magasban egy kőszáli sas keringett, régi, békés barangolásaim csendes társa, ismerősöm, mondhatnám, barátom. Ismertem fészkét. Szárnyát tört fiókáját testi épségem kockáztatásával raktam vissza a fészkébe. Azóta sokat bámultuk kettesben a tavaszi naplementét, az őszi dér-szőnyeg ezüstös selymét. Csendben, hangtalanul vitáztunk ... így volt ez még a nyár derekán is. Most azonban már hetek óta nem róttam az erdei csapásokat és a hegyi ösvényeket, s ha igen, hármasban, őrjáraton, vállamon géppisztollyal. Ezért aztán Thonuzoba — ezt a nevet adtam magányos, éles szemű és gyors szárnyú barátomnak — noha nem szerette a fénylő fegyvercsövet, eljött néhanapján látogatóba a nyaralóhely fölé, s csodálkozva nézte, mi is történik a főúri viszketekségben szenvedő Bobula-család pseudo-micsoda stílusban épült kastélyának udvarán. Éreztem, hív, hogy folytassuk a régi barangolásokat, új vízeséseket mutat majd, mint minden alkalommal a múltban. De nem mehettem, s hagytam, hogy néhány kört rajzoljon az égi firmamentumra, és csalódottan tűnjön el a távolban. Nem mehettem! Mert a kastély, illetve nyaraló, amely a Krófová Lehota felől Liptó szívébe kanyargó utat tartotta szemmel, ezekben a napokban erőddé, komoly katonai támaszponttá változott. Itt öltöztették katonamundérba, és fegyverezték fel, sőt ha lehetett, gyors kiképzésben is részesítették a környék fiatal és lelkes önkénteseit. És innen szállították őket még néhány nappal ezelőtt a poprádi frontra. A poprádi csatavesztés után a Bobula kastélyból végvár lett. Éjjelnappal vártuk az SS-halál látogatását, liptói parasztgyerekek és diákok, hétpróbás szovjet partizánok, velem együtt, az ittrekedt futárral, modern, újkori végvári vitézek. a kastély játék-rotundája ellen. A liptói legénykében, csakúgy mint bennem, egy pillanatra meghűlt a vér: sóbálványokként meredtünk a horogkeresztes SS- halálra. és ekkor ugrott fel tigrisként a mellvédre a bozontos hajú, hallgatag, zömök Vaszil. Nyomában pedig a további két szovjet partizán. Kézigránátok zuhataga hullott a támadókra, csaholtak a géppisztolyok, és a halál lehelete életre keltette a véres színpad valamennyi sápadt viaszfiguráit. Mindenki lőtt, kézigránátot dobott, valaki vérezve elvágódott mellettem, azán ismét csend lett, temetői, jobban mondván vihar előtti csend. A finálé nem is váratott sokáig magára. Krófová Lehota irányából feldübörgött a föld. Jöttek felderítőink, jelentést tettek: itt a nácik derékhada. A páncélosok, a Tigrisek és a hernyótalpas terepkocsik végtelen sora kígyózott gyilkos otrombasággal felénk. Ez a páncéláradat pillanatok alatt elnyelt, széttiport volna bennünket. Az ágyúgránátok irtották körülöttünk az erdőt. Vaszilék kiadták a parancsot: a kastélyt ki kell üríteni és a Bobula fészket koszorúként körülvevő sűrű fenyvesek oltalma alatt vonult vissza a kis védősereg a Liptói havasok tövébe. Szomorúan bandukoltunk, lassan haladtunk a sűrű fenyvesek oltalma alatt, egyre távolabbra a főútvonaltól. Három halottunkat a síró csend halk zokogásának gyászindulója mellett hántoltuk el, s virág helyett mindegyikünk a fenyőfák örökzöldéből tépett szimbólum-koszorút helyezett el a három síron. Aztán tovább bandukoltunk. Vaszil és én a hátvéd szerepében zártuk le a visszavonulók libasorát. Már alkonyodott. A Baníkon, az Ostry Rohác és a Pláclivo fenséges ormait a lenyugvó nap rózsaszín arannyal díszítette, Én azonban véresnek láttam a sokszor meghágott csúcsokat, és egyszerre csak Furán érzem magamat, amikor a vitéz szót leírom, mivel akaratom ellenére, de mégis meggyőződésből lettem én is végvári vitéz. Mert nem voltam harcias természetű ember, katonának sem születtem és Andersen szürke kis ólomkatonáján kívül nemigen szíveltem az uniformist viselő katonaféléket. Most pedig géppisztollyal álltam őrségen, aktatáskámban, röplapok mellett, kézigránátok lapultak békésen, hogy a következő percekben, órákban embert öljenek. Külsőm határozottan nem volt harcias, és bizony csak kemény lelkigyakorlat után barátkoztam meg véglegesen azzal a gondolattal, hogyha nem ölöm meg az ellenséget, akkor ő öl meg engem, majd a feleségemet, a szomszédomat, a szomszéd kisfiát, és nemcsak bennünket, hanem még a szabadság gondolatát is kiírtja Európában. Elméletben a leckét hiba nélkül tudtam, már Guernica és Madrid óta. Am más az elmélet és más a gyakorlat. No de a gyűlölet, mint minden nagy érzés, testileg és lelkileg is átformálja az embert, igaz, nem mindig pozitív hőssé. Ezt azonban sajnos csak később tudtam meg. A gyűlölet tehát és az élniakarás, ha hőst nem is, de meghalni is kész, konok megátalkodott, elszánt harcost faragott belőlem, aki ezen az apró, miniatűr pompéji strázsán is szerette az életet, de ennek ellenére megbarátkozott a váratlan és a véletlen ostoba halál gondolatával... Hosszú meditálásra, hősi monológokra időm azonban nem volt. A német tankok Poprád felől gyors iramban törtek előre. Alkonyattájt gépesített felderítőik már megjelentek az országúton. A Bobula kastélyig azonban nem jutottak el, felüvöltöttek a gépfegyverek és a kézigránátok feltették az i-betűre a pontot. Hullák és autóroncsok bizonyították első ízben szemtől-szembe, hogy halál jár a hegyekben. A győzelemnek nemigen örülhettünk sokáig, mert rövid fél órán belül megjelent, mégpedig rajtaütés-szerűen a hitleristák elővédé. A rohamsisakos SS katonákkal megrakott két teherkocsi hirtelen lefékezett, és a nácik ostromra indultak 1. Ekkor még béke ét csend uralkodott e tájon, Ember Péter pedig Thonuzobát várta. 2. Negyvennégy őszén a hegyek a partizánok erődláncolatává változtak át. 3. Es negyvenöt elején a Vörös hadsereg vívta Hegyország völgyeiben győztes csatáit. Barsi I. és a CTK felvételei
